Kelet-Magyarország, 1999. március (56. évfolyam, 50-75. szám)

1999-03-31 / 75. szám

1999. március 31., szerda 9. oldal Út a Golgotára Éjten éjjel lehetett már, amikor túl a ke­nyér és boráldáson s átváltoztatáson, kerti pihenőhelyére indul a tanító és a tizenegy tanítvány. „Elmondták a hálaadó zsoltárt, kimentek az Olajfák hegyére” — írja egye­zően Máté és Márk. Lukács egyes száma fényt vet Jézus életvitelére és tanítói gya­korlatára is: „Kiment és szokása szerint az Olajfák hegyére tartott. Szokása volt a szombatonkénti felolvasás és szent szöveg értelmezés is. Volt ott egy kert. Bement oda tanítványaival együtt” — olvassuk Já­nosnál. Csütörtök éjszaka kiiktatja a messzibb s így biztonságosabb Betániát. Közelebb húzódik a törvény templomához és a prófétai jövendölések teljesültéhez, így nem törte meg az ünnepet, Jeruzsálem­ben maradt, ahol a minap törték a pálma­ágakat tiszteletére s terítették ünneplő köntösüket a kövesútra. Ám a hivatalos Jeruzsálem távol maradt. Hogyne siratta volna elkerülhetetlen elpusztítását („sán­cokkal vesz körül ellenséged”) s mostani vakságát („nem ismerted föl meglátogatá­sod idejét”)? Három kőhajításnyi a majorság mind­össze. Előbb hátramarad a nyolc apostol, majd a kiválasztott három, míg a Mester — oly talányos egy ideje — szólásnyi távol­ban egyedül gyötrődik. Arcra borul, imát rebeg: „Abba, Atyám, ha lehetséges, kerül­jön el ez a kehely...” — mondja megrendül­tén, hogy hozzáfűzze: „... de ne úgy legyen, amint én akarom.” Múlóban már csütör­tök, készítik a kelyhet számára, visszatér hát a háromhoz emberi szót váltani, s ha nem, hallani. Alva lelte őket ,nem vártak rá, nem virrasztottak vele. A felkeltésük­ből erőt nem meríthetett. Készen immár a főtanácsos koncepciós pere és megmásíthatatlan ítélete. Kint taj­tékot fú a gyűlölet, dobhártyán dobol a „Feszítsd meg!”, császárhűséget kürtőinek a római hatalom rühellői; ez meg itt nyu­godtan áll, elismeri az ellene hozott vádat, a zsidó királyi címét. Igaz, hogy idealista, ha hozzáfűzte: „az én országom nem e vi­lágból való.” Visszavonhatatlan a végzés: „Ibis ad crucem!” A keresztre mész, te nádszál kormányzópálcás Krisztus. Félmá­zsás keresztgerenda alatt rogyadozik az ács fia. Képek kavarognak törött tükrű szemé­ben: kárörvendő arcok, kaini kezek, arti- kulátlan hangok. Köztük alig van oázis: egy-egy simogató szempár, hűs kendő, egy erős férfimozdulat. A vállára vette, helyet­te cipeli, pedig csak hazafelé tartott. Csuk­lóban szegezik a cipelt keresztfára, s rög­vest felrántják a függőleges bitóra. Szeggel rögzítik a sarkát is, lábtámasztékkal könnyítve a fönnmaradást és a belégzést. Szomjúság gyötri, fej- és szívfájás kínozza, merevgörcs torzítja kenyérosztó kezét, s a körékomor lók is acsarkodnak. Hát elhagy­ta, aki küldte?! „Én Jézusom, te nem gyű­lölted őket, / A gyűlölőket és a köpködő­ket... Most is bocsáss meg nékik” — kéri egy krisztusi költő. Készület napja volt, bárányok vére folyt, harsonák hasították a délutánt. „Hozzád menekülök, Uram, ne hagyj soha szégyent érnem.” A kapukon belül Izrael imádko­zik. A kapukon kívül a kitaszított Isten bá­ránya. Vele vérzik el a 30. zsoltár: „Kezed­be ajánlom lelkemet”. Bakajsza András MS Mester: Golgota KM-reprodukció Virágvasárnaptól a feltámadásig Macip: Az utolsó vacsora Nagyhét van. A keresztény egyházak legnagyobb ünne­pe, a húsvéti ünnepkör kez­dődött el virágvasárnappal, s majd fehérvasárnappal ér véget. Virágvasárnapról Máté evangé­lista így ír: „És mikor elküldé Jézus két tanítványát... Menje­tek ebbe a faluba, ott találtok egy megkötözött szamarat és ve­le együtt az ő vemhét; oldjátok el és hozzátok ide nekem... Mondjá­tok meg Simon lányának: ímhol jő néked a te királyod, alázato­san és szamáron ülve... A soka­ság legnagyobb része pedig felső ruháit az útra teríté; mások pe­dig gallyakat vagdalnak és hin­tenek vala az útra...” A pálmaágak, olajfaágak he­lyett nálunk barkával, barkás körmenettel emlékeztünk Jézus Jeruzsálembe vonulására. Holnap nagycsütörtök. Jézus a szenvedése előtti estén maga köré gyűjtötte tizenkét apostolát, hogy elfogyasszák a húsvéti va­csorát. Ez búcsúzás volt és végső rendelkezés. János evangélista így örökíti meg Jézus búcsúzó szavait: (Jn 14-16. fejezet). Azt mondta el, amit ebben az órában legfontosabbnak tartott, beszélt a szeretetről, mely őt eltölti és amit az apostoloknak is parancs­ként akart hagyni. Majd itt adta legnagyobb ajándékát. Kezébe vette a kenyeret és a bort: „Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt cselekedjétek emlékezetem­re.” (Lk 22,19) „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amit értetek ontok.” (Lk 22,20) A ke­nyérbe és borba rejtette életét, keresztáldozatát és feltámadását, hogy örök emlék és tápláléka le­gyen híveinek. Nagycsütörtökön Jézus megalapította az eukarisz- tiát. Az apostoloknak pedig uta­sítást adott: „Ezt cselekedjé­tek emlékezetemre.” (Lk 22,19), vagyis megalapította a papi ren­det, hogy halálának és feltáma­dásának gyümölcsét az egyház­ban a világ végéig megőrizze. A papság szolgálata és az eukarisz- tikus áldozat a szentmise révén jelen van köztünk Krisztus áldo­zata és feltámadása. Nagypénteken a liturgia meg­rázó drámaisággal idézi fel Jézus szenvedésének és halálának ese­ményeit. Előttünk áll a kereszt. Sajnos a megszokottság érzéket­lenné tesz, nap mint nap látjuk és alig fogjuk fel mit is jelent. Most lehull róla a fátyol, láthat­juk igazi valóságában. A keresz­tet szemlélve megsejtjük a bűn és a szenvedés drámáját. Jézus szenvedésében benne van min­den szenvedés, minden emberi gyötrelem a világ kezdete óta, őbenne minden szenvedő magá­ra ismerhet. Itt van a bűn is, hi­szen ez minden szenvedés okozó­ja és forrása. De itt van a ke­resztben az Isten szeretete is, mert „úgy szerette Isten a vilá­got, hogy egyszülött fiát adta oda, hogy mindaz, aki hisz ben­ne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16) Az Isten fia em­berré lett, magára vette emberi sorsunkat, annak minden terhé­vel együtt, elment egészen a leg­végsőkig, meghalt, hogy megmu­tassa az utat, megszerezze a sza­badulást a bűn hatalmából. A ke­reszten Jézusnak ez a végtelen szeretete, áldozata lesz látható­vá. Nagypénteken a szertartás­ban felolvassuk Izaiás próféta szavait, melyeket Jézusra alkal­mazunk: „a mi bűneinkért szúr­ták át, a mi gonoszságainkért törték össze; az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.” (íz 53,5.) Minden emberi bűn mélyén az Istennel való szembefordulás, az engedetlenség bújik meg, az ön­zés lázadása. Jézus magára vette minden­nek a terhét, hogy újra válaszol­Augsburgi mester: Asszonyok a sírnál KM-reprodukció KM-reprodukció jón az Atyának, helyettünk is, és kimondja az önátadás szavát egész létével. Ez történt a keresz­ten. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23,46.) „Megalázta magát és engedelmes lett a halá­lig mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten fölmagasztalta és minden mást felülmúló nevet adott neki...” (Fii 2,8-9.) Ez az ál­dozat megváltoztatta a világot, mert Isten elfogadta és újra az életet ajándékozta nekünk. En­nek jele és bizonyítéka Jézus föl­támadása. így lett a kereszt, mely a halál eszköze volt, az élet fája, mert úgy akarta Isten, „hogy ahonnan a halál szárma­zott, onnan támadjon az élet.” Nagypénteken az egyház Jé­zus halálára emlékezik, de bár­milyen mélységes is a fájdalom, mely Jézus szenvedése láttán el­tölt bennünket, ezen a fájdalmon átragyog a föltámadás fénye és öröme. A miseruha piros színé­ben a halálon is győzedelmeske­dő élet reményét hirdetjük. Nagyszombaton Jézus a sír­ban nyugszik, mi pedig csendes várakozásban élünk, készülünk a húsvétra. A történelmi esemé­nyeket az evangéliumok írják le. Az első hírt az asszonyok hoz­ták, akik vasárnap hajnalban Jé­zus sírjához mentek, de nem ta­lálták ott Jézus testét. Az angya­loktól azt a felvilágosítást kap­ták, hogy feltámadott. Ezután Jé­zus több alkalommal megjelent apostolainak, akik bár először nehezen hittek, meggyőződtek a hihetetlen valóságról: „Az Úr va­lóban föltámadt...” (Lk 24,34). Ez a fölismerés avatta igazán apos­tolokká őket. Megértették az összefüggéseket, megértették Jé­zus szavait és megvilágosodott előttük szenvedésének értelme is. „Hát nem ezeket kellett el­szenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,26) „és lángolt a szivük” (Vö. Lk 24,32) A mi húsvétunknak is ez adja meg igazi örömét. Jézus diadala a mi győzelmünk is, mert halálában és föltámadásá­ban mi is új életet nyertünk. Keresztformák az ókorban, és Jézus keresztje A kereszt eredetileg nem keresz­tyén jelkép, hanem a lázadók és rablók kivégzésének az eszköze volt. A perzsa uralkodók találták ki, a világhódító Nagy Sándor át­vette tőlük, ezt követően terjedt el a hellenizmus világában, majd Afrikán keresztül jutott el Ró­mába. Palesztinában Nagy Heródes egyik elődje, Alexander Jannae- us alkalmazta először. Korábbi feljegyzésekből tudjuk, hogy egy farizeusi felkelés leverésének örömére udvarának szórakozta­tására Jannaeus 800 felkelőt vé­geztetett ki. A keresztre feszítés kínos és szégyenletes kivégzési mód volt. Az ószövetségi Ige (5 Móz 21,23) Jézus korabeli rabbinista értel­mezése is egyértelmű: átkozott Isten előtt, aki fán függ. A római szenátus határozata értelmében az impérium állampolgáraival szemben a keresztre feszítést nem alkalmazták, de a lázadókat elrettentésül sokszor ezrével fe­szítették keresztre. Erre nézve elég megemlítenünk Nero, Dmi­tianus és Diocletianus korát, vagy a Spartacus féle rabszolga­felkelés leverését követő megtor­lást. Tehát Jézus nem az egyet­len keresztre feszített, hanem egy sok ezer közül. Mintha ezt kívánná sejtetni Márk azzal, hogy ilyen szűkszavúan foglalja össze a nagypénteki eseményt: „Ekkor keresztre feszítették” (Márk 15,24). A kereszt (crux) a latin nyelv­ben tágabb értelmű, mint a mi kereszt szavunk, amely mindig két egymást keresztező rúdra emlékeztet. A kereszt jellegű bi- tófa az ókorban lehetett pózna is, egy karó vagy egy cölöp, amely­re az áldozatot két kezét a feje felett a rúd mögé hátrahúzva rá­kötözték. Ez volt az ún. egyszerű ke­reszt (crux simplex), amelyet egyes festők a tolvajok bünteté­sének ábrázolásakor megörökí­tettek. Egy kora keresztyén ha­gyomány szerint Lukács, az or­vos is megfestette a keresztre fe­szítésnek ezt a módját. Jézus korában a leggyakrab­ban használt kereszt birodalom- szerte az ún. lecsüngő kereszt (crux immissa) vagy az ún. ha­lált hozó kereszt (crux capitata) volt. Keletkezéséről annyit tu­dunk, hogy a függőleges oszlopra úgy tették keresztbe a vízszintes gerendát, hogy a hosszanti osz­lopnak egy kis (30-40 cm) darab­ja fölül kiállt. A római hatalom nagyon ügyelt arra, hogy a ke­resztre feszített személy bűnét megtudja a világ. Nos, erre a célra használták fel a vízszintes gerenda fölött ki­álló darabot, itt tüntették fel egy táblán a halálraítélt bűnét. A keresztyén hagyomány álta­lában ilyennek ábrázolja Krisz­tus keresztjét. A názáreti Jézus keresztre feszítéséhez időbelileg legközelebb álló egyházatyák — köztük Ireneusz is — azt állítják, hogy a keresztnek négy vége volt. Ilyen formájú kereszt jelent meg Nagy Konstantin vert pén­zein is. Sőt a firenzei katedrális- nak a falán van egy festmény a IV. századból, ahol a feliratot vi­selő tábla, a titulis, a kereszt hosszgerendájának a legmaga­sabb pontján van felerősítve, mégpedig egy szöggel. Jézus keresztjéhez, keresztre feszítéséhez függelékként meg­említjük még azt, hogy római szokás szerint a halálraítéltet — elrettentő példának — a legfor­galmasabb helyen kísérték a vesztőhelyre. Jézust a templom közelében lévő helyőrségi palotából nyu­gatra vezető főúton vitték végig. A Názaretit kiviszik a városfa­lon kívül, és az Efraim kapu előtt a tenger felé vezető út mel­lett feszítik keresztre. És az ott ácsorgók olvashatják titulusát, amelyet Pilátus íratott: „A zsi­dók királya ez”. Ha lehetne, a keresztyénség ez ügyben perújrafelvételt kérne, mert a vádpont merő tévedés: Jé­zus Krisztus a mindenség kirá­lya! Ezért nem tűnt el keresztje az idők mélyén. Sőt, egyedül ez a kereszt lett az emberiség élete és lehetősége. Balogh Tihamér esperes Met» A HIT VILÁGA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents