Kelet-Magyarország, 1998. december (55. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-31 / 305. szám

1998. december 31., csütörtök 15. oldal ..Éíst,.....................................1 A pumpák királya Lefler György Pista bá' veretes történetei egyrészt való­ban lenyűgözőek, másrészt gyakorta szó esik bennük holmi adok-kapokról, kiadós verésekről. Pista bá' kereplője be nem áll, most iga­zán elemében van. Mondja is fajsúlyos vic­ceit, találós kérdéseit. Az utóbbiakból egy: — Na, mi a különbség a magyar és a ci­gány ember között? — kérdi kuncogva. — A válasz roppant egyszerű — oktatja az al­mát szedő csapatot — a magyar ember ke­rékpárral megy a kocsmába és gyalog bak­tat haza, míg a cigány gyalog érkezik és bi­ciklin távozik. No, ezen a viccen is maga Pista bá' derül a legjobban, többször megismételve a vá­laszt, mig valaki meg nem kérdezi: — Pista, tőled hány biciklit loptak el a kocsma elől? Az öreg láthatóan gondolkodóba esve kanyarít egyet a vejétől kapott baseballsap­ka siltjént, majd mutatóujját felkiáltójelként használva kivágja: — Na várjál csak, ha ha­zamegyek, megszámlálom otthon a pumpá­kat. Annyi van belőle, mint a nyű! Ahogy a tévébe van pampák királya, a faluban én vagyok a pumpák királya! — A bambák királya vagy te, Pista, ha annyi biciklit el hagytál lopni! — nyelvelt egy asszonyság, amiből aztán hatalmas ha­hota kerekedett. Meg a Pista bá' szeme, de aztán tréfaértő emberként ő is csak kacagni tudott kiérdemelt királyságain. Az arab mosoly Sípos Béla I unéziában, a tuniszi óváros egyik sző­nyegszövő műhelyében történt az alábbi eset... Beléptünk a szűk, éppen csak megvilágí­tott helyiségbe, ahol a csodálatos keleti per­zsaszőnyegek készülnek. Mit mondjak, em­berfeletti látvány volt. Egy fekete hajú, ki­mondottan csinos fiatal arab hölgy ült a szövőszéken, mást sem csinált, mint cso­mózta a fonalat a félig kész szőnyegre. Köz­ben mosolygott mindenkire, rám is. Termé­szetesen a hiúságom legyezgetett: tetszem neki, gondoltam. Amikor mentünk ki a mű­helyből, visszanéztem a széparcú és kelle­mes teremtésre. Az mégegyszer rám mo­solygott, ettől már olvadozni kezdtem. No lám, meghódítom az arab lányok szívét. Ő pedig éppen az emberi hiúságra apellált. A szűnni nem akaró mosolygás közepette, amint az egyik lábamat már kitettem a kü­szöb túloldalára, akkor vettem észre, hogy a bal szeme sarkából egy kis tálkára pillan­tott. Odanéztem, négy-öt dinár lehetett benne. Egy világ omlott össze bennem. Nem én kellek neki, nem az én mosolyom fogta meg... Ebéd előtt igazán jólesett egy pohárka fügepálinka. Elzsibbasztott és magamhoz tértem. Gratulált a tolvaj CSERVENYÁK KATALIN Legalább a szemébe akartam nézni an­nak, aki ellopta a pénztárcámat. A legjob­ban az fájt, hogy az előtte két nappal átvett kitüntetésemmel járó pénz is benne volt. Feljelentést tettem a rendőrségen. Senki sem biztatott, hogy valaha is elkapják a be- surranót. Én viszont úgy gondoltam: ha egy százalék esély van arra, hogy rendőr­kézre kerül, már megérte feljelenteni, mert legalább tudják, tőlem is lopott. Nem ta­gadhatja le, ennyivel sem lesz kevesebb a büntetése. Mit ad isten, nyakon csípték a fickót. Én pedig mehettem a bíróságra, tanúnak (bár inkább úgy mondanám: károsultnak). Ott ült az én tolvajom, karpereccel a ke­zén, még a folyosón. így volt időm a sze­mébe mondani, amit másfél éve fogalmaz- gattam magamban. Megkönnyebbültem volna, ha nem ütközik meg azon, mit patto­gok én rongyos tízezer forint miatt. — Micsodaaa? — kérdeztem vissza. — Tudja, maga, hogy a Sipkay-díjamat lopta el?! — Utólag is gratulálok! — válaszolta, én pedig nagyon közel álltam ahhoz, hogy orrba gyűrjem... Karika-tura 1999-re Mit is kérdezhetne így az év utolsó napján, az új esztendő hajnalán a sokak számára ismert és érdekes emberektől a kari­katurista? Őt sokan a szignója alapján úgy ismerik: NANI. Mint e hasábokon kiderül, becsületes neve: Ferter János. Ő is ar­ra volt kíváncsi, hogy megyénk közgyűlésének elnöke és néhány városának első embere mit vár az új esztendőtől. Termé­szetesen a tőle megszokott módon, amolyan szilveszteri hangulatban foglalta össze a megkérdezettek óhaját és az alábbi raj­zokban tárjá a Tisztelt Olvasó elé. \ Sulyok József (Tiszavasvári): — Értel­mesen ki kellene tölteni a január 1. és december 31. közötti keretet! Háda Imre (Záhony): — Hozzuk tető alá a sportcsarnokot, a vállalkozói övezetet, a szabad kereskedelmet és a könnyített határátlépést Dr. Zilahi József: — Vessünk és aras­sunk! ANl, alias Ferter János------------------------- núsítottak. Szegedről Budapestre kerültem, s akkor már jelentek meg munkáim a Magyar Ifjúság­ban, a Fülesben, a Magyar Hír­lapban és a Magyar Rendőrben. — Feleségem szülei Kölesén éltek, s 1972-ben elhatároztuk, hazaköltözünk hozzájuk. Anyó­som protezsált be a Kelet-Ma- gyarországhoz, Gesztelyi Nagy Zoltán újságírón keresztül. Egy­két éves kihagyással azóta dolgo­zom a lapnak. A rendszerváltás óta minden nap megjelenik egy karikatúrám. Szerencsére témá­ban nincs hiány, mert az élet ontja az ötleteket. Kormányok jönnek, mennek, törvények, in­tézkedések születnek, s én meg­próbálom a saját szemüvegemen át bemutatni ezeket a változáso­kat. Egy rajz általában egy óra alatt készül el, s néha több időbe kerül míg azt az egy frappáns mondatot kitalálom, amit aláí­rok. A karikatúrával az ember belekiálthatja a világba örömét, fájdalmát, bosszúságát. Ha egy derűs pillanatot szerezhetek az embereknek, már akkor megérte. — 1980 óta a kölesei művelő­dési házban dolgozom. Sokat fog­lalkozom a gyermekekkel, spor­tolunk, pingpongozunk, body- buildingezünk. Évek óta szerve­zem a diák diszkókat, rajzszak­kört vezetek, táncot tanítok. Én vagyok az edzője a röplabda­csapatnak is. Nem könnyű azon­ban manapság pénzt szerezni a közművelődésre. Második cik­lusban vagyok képviselő a tele­pülésen, ám a művelődési köz­pont költségvetésére így sem tu­dok elegendő pénzt kiharcolni. —- Szerencsés embernek ér­zem magam, mert a munkám egyben a hobbim is. Igaz ez a tánctanításra, a sportra és a ka­rikatúra készítésére is. A kari­katúrákat itthon készítem, ám feleségem sokszor mondja, hiába vagyok a lakásban mégsem va­gyok itthon. Ha dolgozom megáll körülöttem az élet, csak arra koncentrálok, amit csinálok. Szí­vesen rajzolgatok unokáimnak, s örömmel tapasztalom, hogy egyi­kük valamit örökölt nagyapja rajkészségéből is. Szondi Erika — Amikor megkapom a Kelet- Magyarországot, az első dolgom, hogy megnézem a harmadik ol­dalon a karikatúrát. Minden napra egy mosolyt ad számomra Ferter János rajza. Kíváncsi len­nék, kinek a keze vezeti a ceru­zát, ki is az a Ferter János — írta a közelmúltban lapunknak egy kedves olvasó. Olvasóink ké­résére most bemutatjuk lapunk állandó karikaturistáját. — Hosszú út vezetett Szakadat­tól Köleséig — meséli a szatmári faluban élő karikaturista. — Tíz­gyermekes család legkisebbike- ként először Bácsalmáson, majd Szegeden tanultam. Eredetileg esztergályosnak készültem, ám az ipari iskolában derült ki, jó ér­zékem van a rajzhoz. Szepes Bé­la karikaturista figyelt fel raj­zaimra. Akkoriban főleg fejka­rikatúrákat készítettem. Gon­dom is volt belőle, mert ha vala­melyik társam gúnyrajzot készí­tett egy-egy tanárról, engem gya­***» Lazítani! Berencsi Béla (Ibrány): —A szennyvíz- vezeték második ütemének befejezé­sét Dr. Szilágyi Dénes (Mátészalka): — Di­namikus fejlődést városunknak és tér­ségünknek Dr. Nemes István (Fehérgyarmat): - Kiegyensúlyozott önkormányzati gaz —* 11 r ^-1 —» r

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents