Kelet-Magyarország, 1998. november (55. évfolyam, 256-280. szám)
1998-11-07 / 261. szám
A főigazgató Kovács Éva Az egészségügyben dolgozók legmagasabb kitüntetésében, a Batthyány* Strattmann László-díjban részesült a héten a megyei Jósa András kórház főigazgatója, dr. Séra Gyula. 1990 óta főigazgató az ország legnagyobb kórházában. Vezetése alatt a nyíregyházi intézményt mára a referenciakórházak között tartják számon. — Évtizedek óta nagy tisztelője vagyok Batthyány-Stratmannak — mondja a kitünteti. — Élete számomra a kitartás, a küzdelmes munka példája. Az orvoslást humánummal, emberséggel végezte, s ezzel a legtöbbet tette a betegekért. Úgy gondolom, személyes példáját egy intézmény is követheti, például azzal, hogy a ma leggyakoribb haláloknak számító rákos megbetegedések gyógyítását helyezi előtérbe, s fejleszti mondjuk az onkológiát. — Mi Nyíregyházán ezt megtettük. Folyamatosan törekszünk arra, hogy a betegközpontú szemlélet kórházunkban egyre inkább előtérbe kerüljön, a merev rendszereket megszüntessük. Meggyőződésem, hogy a mai technikai fejlettség mellett sem nélkülözhető az orvosi felelősségérzet, a másokért végzett önzetlen, körültekintő munka. Mindannyiszor felháborít, ha emberi hanyagság miatt kerül veszélybe mások élete. Nem tudom elfogadni, ha hanyagság, nemtörődömség miatt hal meg valaki...A díjat ugyanakkor nem egy egyszemélyes produkció elismerésének, hanem egy kollektíva, egy folyamat sikerének fogom fel. Séra Gyula egyik kedvenc festménye Séra Gyula életében a munka mellett a család és a természet a legfontosabb. Szemlélődő, töprengő fajta. Nagyapja, apja is szívesen festegetett, nem csoda, ha ő is gyakorta vesz ecsetet a kezébe. Képei olykor különös, olykor megnyugtató hangulatot sugároznak. Imádja a zenét, valamikor hegedült, később zenekarban játszott, gitárját ma is szívesen előveszi. Lovakat tart és rendszeresen lovagol, ha ideje engedi, vadászatra vagy hosszú túrákra indul. Feleségéről, Erzsikéről megható szeretettel beszél, róla csak szépet és jót tud mondani. Vallja, csakis vele teljes a világ, nélküle sem munkája, sem élete nem lenne kerek, s főképp nem sikeres. Joggal büszke fiaira, akik közül Gyuszi 25 éves és üzletember, autószalont vezet, Gabi 24 éves gyógyszerészhallgató és aranyérmes diákköltő, s mindnyájuk szemefényére, a nyolcéves Bernadettre. — Mit tagadjam, örülök a díjnak. Leginkább azért — tér vissza az elismeréshez a főorvos —, rpert talán bizonyítja: sikerült elérni, hogy kórházunkban a beteg érdeke, az orvosok embersége legyen az első, a műszerek színvonala, a szervezés csak hozzásegít a célhoz. Az elismerés talán másokkal is megérteti: méltóak vagyunk névadónkhoz, nem rontottuk a Batthyány -Startmannhoz hasonló értékeket hordozó Jósa András hírnevét... Kállai János Amikor először beszélgettünk, még élt a felesége. Az asszony halála óta ötven nap telt el; azóta jobbára zárva a dombrádi ház. A nagyszobában november eleji hideg, a ,jelenléttelenség” üressége, merthogy az idén a 80. évét betöltött Márton József tanító úr a gyászeset óta többet van nyíregyházi lányánál, mint a kúriának is beillő portán. Szóval, a második randevúnk meglehetősen szomorú hangulatban kezdődik, majd, ahogy a friss szellemű, rendkívül tájékozott és olvasott Józsi bácsi fokozatosan belelendül a sztorizásba, már-már vi- dámkodunk. Kitűnő mesélő az öreg; a stílusa lenyűgöző. Kronológia 1940 Budapest, Károly király laktanya, híradós 1941 június — Munkács 1941 nyara — irány a front 1941 Volóc, Verecke, Sztanyiszló az első álloAiás 1945. április 1. — visszavonulás; május 13. fogság Ausztriában — Dombrádi vagyok; az őseim kétszáz éve e településen éltek; ez dokumentumokkal igazolható. Tanító voltam majd’ egész életemben, jobbára itt tevékenykedtem. Az első munkahelyem — a sárospataki tanítóképző elvégzése (1938) után — Szabolcs- veresmarton volt. Helyettesítőnek vettek fel. Három évig kellett várakozni, hogy hazajöhessek. Igaz, már 39-ben áthelyeztek, de közbeszólt a háború. 1940. Behívó. A 8. határvadász dandárhoz vonultam be híradósnak, Munkácsra. Karpaszományos kiképzést kaptam Kassán. — 41-ben Sztanyiszlón szolgáltam. A dandár híradós központjának a vezetője voltam. A németek váltottak bennünket később. Akkor a szovjetek még visszavonulóban voltak. A helybeli lakosok szerettek minket; jöttek volna velünk Magyarországra, mert a németeket ki nem állhatták. Menekültek előlük... 1945-ben fordult a kocka. Ausztria, fogság. Aztán május 9. Nem akartam én se a nyugati országokba, se Amerikába emigrálni. Azt hittem, ha vége a háborúnak, jöhetek haza, simán. Na, ez nem egészen így alakult. Szovjet fogságba estem. Alternatív hadnagy gyémántdiplomával Márton József 1947. június 29- én tért haza. 1950-ben Nyírmegy- gyesre helyezték. Aztán, 1956-tól ismét Dombrád következett. Józsi bácsit, aki akkor már az ötvenediket taposta, 1958-ban ismét behívták. Mint a „Horthy banda” — így beszéltek akkor a magyar hadseregről — zászlósát leután búcsút mondott a tanításnak. Könyvtáros lett, az is maradt 1979-ig, nyugdíjba vonulásáig. Katonai rangvesztésébe máig sem nyugodott bele. — Tavaly egy beszélgetés során javasolta valaki: forduljak a Társadalmi Igazságtételi Bizottsághoz. Megtettem. Beadtam a Martyn Péter felvételei fokozták. Újra honvéd lett. Azóta négy évtized szállt el fölötte, s mint megfogalmazza: nem volt negyven esztendő alatt egyetlen hatalom sem, amelyik visszaadta volna tiszti rangját. 1963-ban azkérelmet. Azóta várok. Van időm, hisz’ még csak nyolcvan múltam. Gondoltam, augusztus 20-án szólnak. Nem történt semmi. Miképpen most, október 23- án sem... Józsi bá' mikro-története A ruszkik elvették még a rozsdás pisztolyát is. De a legmaradandóbb „élménye” a Kaukázusban, Sztari Cselekben volt. Disztrófiás beteg foglyok táborában komandírkodott. Harminc lesoványodott, tönkrement emberrel volt együtt. A lágerparancsnok egyik reggel szemlézett. — Ggye ko- mangyir? — kérdezte, azaz: hol a főnök... — Én vagyok — bökte ki Józsi bá’. — Miért nem parancsol az embereknek? — üvöltött az orosz. — Ez így nincs rendben! — Rendben van — mondta a zászlós, mert sajnálta az állnijárni alig képeseket. A legsúlyosabb korbáccsal vágott végig rajta a lágerfőnök. — Nem tud parancsolni? — ordította. — Nem! — hangzott a válasz. Tovább verték, kíméletlenül. A foglyok számolták: Dva, tri, csetürje. Hétnél ért véget a kínzás. Akkor már a bal szemhéja leszakadt, ömlött a vér a vállából. Félholtan még hallotta, hogy az egyik szerencsétlen verset motyogott: Hadnagy uram, hadnagy uram... piros vér foly a mentére. A többiek a 23. zsoltárt suttogták: Az Úr énnékem őriző pásztorom. Aztán bevitték az őrszobára. Orosz Miklós, ő is dombrádi ember volt, segített neki. Akkor, ott kapta a leg- megtisztelőbb rangemelést. A társai mondták: Zászlós úr, maga a mi hadnagyunk! így lett belőle alternatív hadnagy. Csak vár... Márton József tanító úr az idén, pedagógusi diplomája átvételének 60. évfordulóján Sárospatakon gyémántdiplomát kapott. Évfolyam- társai — harminchármán voltak valaha — közül ketten vehették át e magas elismerést. A többiek meghaltak. Kitűzhető jelvény, diploma-tanúsítvány, ünnepség. A kitüntetéshez esetlegesen társuló pénzről Józsi bácsi nem sokat tud. Azt hallotta, rövidesen megkapja. Addig is — mi mást tehetne — vár... Értékeink A csengeri református templomot vakolat nélküli, szép, mintás falazással építették — hasonlót Baktalóránthá- zán, Szamostatárfalván láthatunk. A templom az Alföld középkori monumentális építészének egyetlen fennmaradt emléke, amit Ipolyi Amold, a magyar műemlékvédelem atyja, egész életében keresett, mert meg volt győződve egykori létéről. 1965-ben a vihar a torony egy részéről leverte a vakolatot, s ekkor derült ki az épület ritka értéke. Ipolyi meghalt anélkül, hogy látta volna, amit a mi nemzedékünk megtalált. A toronysisak a zsindelyborítás alatt falazott, s egykorú az épülettel. A templom belseje puritán, ízléses. A templombelső igaz látványossága azonban a kazettából festett deszkamennyezete Elek Emil felvétele
