Kelet-Magyarország, 1998. október (55. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-31 / 255. szám
1998. október 31., szombat 18. oldal Kátai Ildikó: Bátori galéria Krupiczer Antal: A boncus Schornó Heinrich: Rápolti malac Balázs Attila felvételei Kátai Ildikó: Templomban Félni csak a földön szabad Egyetlen munka, ahol megengedett, sőt, egyenesen követelmény a lógás Az ország legmagasabb kéménye, immár fehér csíkokkal Nyéki Zsolt Dőltek már korlátnak úgy, hogy azon túl 250 méteres mélység tátong? Sokan már a gondolattól is rosszul lesznek, mások viszont napi munkájukat végzik ilyen vagy ehhez közelítő magasságban. Az M3-as autópályára igyekvő Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei autósok nem kerülhetik meg Tiszaújvárost, s ott gigászi látvány fogadja őket. Az AES Tisza II. Hőerőmű 250 méteres kéménye tiszteletet parancsoló jelenség, összehasonlításként: a nyíregyházi erőmű kéménye „csak” 80 méter. Az utazók gyakran hozzák szóba a nem mindennapi építményhez fűződő tragikus történeteket is. Borzongás és elismerés egyaránt érződik hangjukban, ha olykor embereket látnak dolgozni fönt, a hosszú ideig fekete sávokat viselő betonmonstrumon. Kevesen tudják, hogy egy éve már nyíregyházi fiúk „lógnak a szeren”, miközben a kémény felújításának végéhez közelednek. A fekete csík körül sok szóbeszéd kering, az viszont tény: húsz éve a kémény építésénél lezuhant egy állvány, s öt munkás meghalt. A fáma szerint nyíregyháziak voltak, s a néhány éve itt szerencsétlenül járt mentőhelikopter is megyeszékhelyünkről szállt fel. Most nyíregyházi cég végzi a kémény rekonstrukcióját — érintettségek különös láncolata. — Tudjuk, érezzük, de meg kell mondjam, erre egyáltalán nem gondoltunk, amikor a munkát elvállaltuk. A kémény önmagában nem veszélyes, csak az ember lehet az, ha meggondolatlan — fogalmaz higgadtan Tatai László, az Alpin-Salewa Kft. műszaki vezetője. Mint annyi szakmabeli, ő is sziklamászással és barlangászással szerezte meg az alapokat. A nyíregyházi Alpin Klubban jó csapat jött össze a ’80-as évek elején, s lassan felfedezték őket. Pontosabban azt, hogy magas építmények kisebb-nagyobb karbantartását, felújítását egyszerűbb és olcsóbb állvány nélkül, alpinista technikával elvégezni. A fiúk gmk-t alapítottak, de indulásnál persze lelkesedésből volt a legtöbb: akkoriban hintába (kötélen függő ülőkébe) ülve drótkefézték a rozsdás vasakat, ecsettel hordták fel a festéket. Idővel komoly rutinra tettek szert, ma már többnyire függőállványokon dolgoznak, szakmai fejlődésük, minőségbiztosítási programjuk nukleáris létesítményekben jelentkező munkák elvégzésére is alkalmassá teszi őket. Az újabb megrendelések magukkal hozták a technika fejlesztését, a társasági forma váltását és a létszám bővítését. Az utánpótlás is többnyire a sziklamászók köréből kerül ki, de minden jelentkezőnek (a kötelező orvosi vizsgálat után) külön tanfolyamot kell elvégeznie. Függetlenül attól, hogy rendelkezik- e barlangász illetve hegymászó múlttal vagy sem, mert az írott és íratlan szabályok betartása ilyen munkáknál nem illem kérdése. Persze olyan is akad, aki minden szűrőn túljutva az első nap után megköszöni a lehetőséget és más munka után néz. Mit mondjak? Meg tudom érteni. Különösen 230 méteres magasságban: emelkedő pulzusszámmal még éppen rátenyerelek a korlátra, gyönyörű a látvány, de egy függő állványra már semmi pénzért nem lépnék ki. Itt pedig 13 ezer négyzetméter felületet kellett kijavítani, lefesteni, aggódásra tehát nem volt idő. Akkor sem, amikor a mentőhelikopter ütközésének pontjához ért a sale- wások csapata. Egy év kemény munkája, mindennapi lógása ér hamarosan véget. De lehet-e egyáltalán a veszélyre nem gondolni, mikor a semmiben lóg az ember? A tipikusan laikus kérdésre nem is próbál nagy szavakat keresni Tóth Viktor, a tiszaújvárosi csapat vezetője: — Az érzést már rég megszoktuk, csak a munkára koncentrálunk. A magasépítményeket jobban megviselik az időjárás viszontagságai, ezért speciális anyagokkal és technikával kell dolgoznunk. Mi csak arra figyelünk, hogy jól kössön a beton kiigazítása, megfelelő legyen a hőmérséklet a festéshez, s hogy pontosan mérjük ki az előírt keverékek adalékanyagait. — A magasságot valóban meg- szokhatja az ember, csak a veszélyérzet csökkenése, a túlzott magabiztosság okozhat problémát. Szerencsére jó a csapatszellem, viszonyunk inkább baráti, mintsem alá- s fölérendelt. Egy- egy nagyobb munka befejezését is együtt ünnepeljük meg, most például ökörsütéssel zárjuk majd a műszaki átadást — mondja Tatai László, aki szerint a tiszaújvárosi kémény (ami tulajdonképpen egy torony, benne négy óriási kürtővel) felújításának elnyerése presztízskérdés is volt. Miért? Rengeteg magasépület, víztorony, kémény, rádió- és tévéadó felújításán vannak már túl Tokajtól Kékesen át Paksig, s ma már az ország legnagyobb cégei között jegyzik őket. De ez a 250 méteres (az országban a legmagasabb) „felkiáltójel”, ez igazi kihívás volt. Ez itt van az orruk előtt, gyakran elmennek mellette, s ha ránéznek, most már elmondhatják: mi hoztuk rendbe. S talán a nyíregyházi kötődés tragikumát is sikerült enyhíteni. A szív segédigéi (részlet) A. ravatalozóban két padsor volt fenntartva a gyászoló családnak. Mi álltunk négyen elöl, a koszorúkat bámultuk meg olykor suttogtunk egymásnak. Lopva apánkra néztem, lenyűgözően szép volt, kemény, fehér, fájdalmas kőarc. Idegesített, hogy hiba nélkül viselkedik. „Csak meg ne dőljek", súgta húgunk. Megjegyeztem a kifejezést. Színházszerűnek tűnt fői minden, ahol ráadásul miénk lehetne a fő- vagy a majdnem főszerep, mi azonban elkényezte- tettségünkben nem látszunk ezért hálásnak lenni, a jótanulók pökhendiségével teszünk oda nem való megjegyzéseket vicsorogva. Húgunk elkérte a zsebkendőmet, s harsogva, akár egy férfi fújta bele az orrát; később undorodva gondoltam erre. M. és felesége bólintottak oda; anyánk a nőt, úgy rémlik utálta. Majd öcsém egy régebbi barátnője jött köszönteni bennünket, sorban mindőnket átöltelt és megcsókolt, csak hozzám érve torpant meg. Kezet fogtunk. Szégyelltem merevségemet, és ami ott evvel járt hiú elbizakodottságomat. melyet észre sem vettem. (Annak idején nagyon megkínozta öcsémet. „Bosszút fogunk állni”, mondta halkan anyánk zokogó testvérünknek, s miközben vadul megrázta a fejét, olyan hangot adott ki, mint amikor pezsgőt bontunk■ Nem felejtem el. „Bosszút”.) Ez a nem- öilelés eléggé botrányos jelenet volt. A káplán ájtatos hajmásainál apánk ajka minduntalan megrándult. Rettentő. A szertartás alatt egyszer álltam közel a síráshoz: amikor „elhunyt nővérünk nehéz életéről” esett szó. Pedig nővéreink és bátyáink élete rendszerint: ilyen. Kisvártatva elvitték a koszorúkat, a fátylak hetykén lebegtek. A halottaskocsi Skoda feliratát nagyon sokszor elolvastam. — És mentem a koporsó után, oly egyedül, mintha Isten temetné a halott világot. S lennének már csak ketten az üres, tátongó űrben: ő és a világ-halott, mentem a fehércsipke szemfödős barna koporsó után, belelógatva a fejemet a motoros gyászkocsi üvegdobozába, és láttam a gyászkocsi üveglapján: ahogy arcom tükörképe, födetlen fejem belecsavarodik a fehér szemfödőbe. Egy-egy idétlen sírfeliraton olykor nevetni támadt kedvünk. Fölényt éreztünk e pillanatokban a többiekkel szemben. Csö- pörgött. Az agyagos földön csúszkált a talpam. Szegény cipőm! A síron, nagyszüleink sírján, csináltak egy kis lyukat az urnának. Akkorát, amekkorát egy kutya kapar — ő is a csontnak. A hatalmas koronájú gesztenyéket néztem és az ólmos, távoli eget, mely úgy borult fö- lénk, ahogy az egy fájdalmasan nagy regényben írva van... A fák megmozdultak, s lehorgasz- tott fejjel arra gondoltam, mindegy, valaminek úgyis lennie kell. A lapátoláskor, mely az el- képzeltnél sokkal magától érte- tődőbbnek, tárgyszerűnek és helyén valónak tetszett, egyszerűnek, eszembe jutottak hajdani ministrálásaink, az, hogy mennyire szerettünk „temetőzni”. A pénz miatt. A hozzáértő ember később már ránézésre, blikkre tudta, mit tudni akart (az özvegyek ruhájából, a sírások fajtáiból, az öltözékekből, a férfiak és nők arányából és viszonyából etc.) ... Rólunk vajon mennyi gombolható le? Tőlem nyilván egy tízes, érzelmes ügyeskedéssel talán egy húszas, apánktól korrekten fejenként egy húszas, borravaló dolgában tévedhetetlen, öcsénktől meg akár egy 100-as is kitelne. Az efféle nagy darab, dzsentroid férfiak, a zokogás határán, a lehetőségek csimborasszói. Húgunk sápadtan elzavarna minket. A kicsiny földkupacot egy mocskos, szakadozott szélű, zavaros alakú nejlonlepedőre hányták. A fólia hangosan leffe- gett a szélben. Fölháborodtam, akárha étteremben, hogy megint nincs szívpörkölt. Fogadtuk a részvétnyilvánításokat; egy szempillantásra kiderült, hogy apánknak volt igaza, minden kézfogásért a szívem legmélyéből hálát éreztem, a legsekélyebb szavakért is. Akadtak németül beszélők; az idegen szó olyan durvának tűnt föl abban a helyzetben és méghozzá azoktól a hajszálfinom emberektől — mintha mindez minden furcsaságával, szokatlanságával és hihetetlen obszcenitásával azt jnondta volna: nincs baj. Pedig nagy baj volt, mert meghalt az anyánk. .A. sok embert látva önkéntelenül arra gondoltam, hogy otthon majd beszámolok, ahogy mindig, az „eseményekről”: „hát, anyácskám, jól ment minden, sokan voltak... nem túl érdekes. ” Alig vettem észre, hogy valami nincs rendben. — Húgunk rálépett a fehér koszorúszalagra. Kicsit bele is gabalyo- dott: újra és újra felbukkant kelletlen, sértődött arcocskája. Figyeltem a selyemszalagot, ahogy nyomódik bele a sárba. ..........I.ny^i Jigg}«! Iliim,...................... ................... .......'............................. V it >\ Őszi tárlat '98 megyénkben élő és tevékenykedő kép- zömüvészek legnagyobb seregszemléje a minden alkalommal Nyíregyházán megrendezett őszi tárlat. Az idei bemutatkozásra huszonkilenc festő, grafikus, szobrász, fotós, textilművész, keramikus küldte be hetven alkotását. A Városi Galériában a változatos tematikájú anyag november Iáig tekinthető meg.
