Kelet-Magyarország, 1998. szeptember (55. évfolyam, 204-229. szám)
1998-09-05 / 208. szám
18. oldal 1998. szeptember 5.. szombat Molnár Ferenc: Élettér I. Marssó Péter: Cím nélkül Balázs Attila felvételei ISIagy Tamás: Panni A nyíregyházi Városi Művelődési Központban a közelmúltban adták át a Nyíregyházi Fotóklub vadonatúj galériáját. Az jó ízléssel kialakított bemutatóhelyen a klubtagok ..Boros György, Füzesi Andrea, Hanuszik Zsolt. Kiss Tamás, Marssó Péter, Molnár Ferenc, Nagy Károly Zsolt. Nagy Tamás, Síró Lajos, Soltész István — Alkalmi, képek című tárlata tekinthető meg. A mintegy két tucatnyi kép többféle fotóművészeti irányzatot képvisel. A közszemlére tett kollekció valamennyi darabja érzékelteti: megyeszékhelyünk fotóklubja — köszönhetően tagjai tehetségének, felkészültségének — az országos élvonalba tartozik. Hanuszik Zsolt: Nyíregyháza 98 Alkalmi képek Oláh András: Kölcsey kísérősorok Bíró Lajos Mátészalkán felállított szobrához ma roskatag ösör eg fák orgonáján játszik a szél a rőt homok arcunkba vág gyászleplébe csavar az. éj gőgöi árkádok romjai közt egy vándor pihenni tér arcának izzó árkai kérdezik: merengni mit ér barátja mérföldes magány a jégcsillag szivébe szúr s qz emlékek csönd-pamlagón. átvérzik a Tisza s a Túr és bántak vele bár ebül szent hona még fényre derül (Oláh András, mátészalkai tanár-költö leg- frisseb lírai terméséből választottuk szemelvényünket.) A szegények kőművese Az ember több minden lehet életében • Halálharmatban mosdott • Üveggel hátában Lerer György Szombatonként lapunk hasábjain is megjelenik neve. az Iparosok hétvégi ügyelete cím alatt, üvegesként. — Azon a véleményen vagyok, hogy a munkanélküli-segély csak rosszat tesz az embereknek! — mondja a 67. esztendőt augusztus 17-én betöltött nyíregyházi Vigh István. — Áltatja, becsapja őket, ráadásul a kiérdemelt kereset Íriszemében koptatják fényesre naponta a kocsmaszéket. A családok gondja meg csak szaporodik. Én mindig a két kezemben bíztam. s bízok, amíg van benne erő. Azt mondják, az alma nem esik messze a fájától. Az mindenképpen nyugalommal »tölt el. hogy a munkát illetően a gyerekeim 'is hasonló nézeten vannak. — Az iskola befejezése után már dolgozni mentem, 12-13 évesen Nyíregyházán, a vasútnál hordtam az. ivóvizet, azaz zson- gárkodtam. de ha kellett, kram- pácsoltam is. Ott ért 1944 októberében a légi támadás. Borzasztó látvány volt, s mindamellett az életem is csak a szerencsének köszönhetem. A későbbi újjáépítés munkáiban, az Árpád. Damjanich utcák felépítésében részt vettem, valójában itt lettem kőműves. Kiváló tanítómesterem Pozsonyi Zoltán volt. A Dohány- fermentáló építésében már felszabadult kőművesként dolgoztam. Aztán jöttek sorba a munkahelyek és -területek, a fél országot bejártam. Miskolc-Egyetemváros. Dunapentele (amely sok kereszt- ségen esett át az idők folyamán, hiszen nevezték Sztálinvárosnak. majd Dunaújvárosnak). Majd is-, mét Borsod következett, a maga tizenöt évével. Aztán 1965-ben hazavettem az irányt, a Nyíregyházi Építőipari Ktsz-nél építésvezetőként tevékenykedtem. A hetvenes ár-víz levonulása után Tunyogmatolcson kezdtük az újjáépítést. Szaporázni kellett a munkát, nem is volt azzal baj semmi. Csak közben váratlan dolgok történtek: egy nap a rendőrségtől megkerestek, és se szó, se beszéd, bevitték. Aztán minden magyarázat nélkül ezt még 43-szor megismételték. Hiába is kérdeztem a miértre, egy mukkot sem mondtak. Majd csak jóval később, a párttitkár nyögte ki. nogy miért Kellett neKem emeletes házat építeni, ugyanis sok embernek szemet szúrt az akkor Borbányán a legmagasabbnak számító épület. Pedig nem is emeletes. úgynevezett szuterénos a ház. Most. öreg napjaimra beigazolódott. hogy miért nem süllyesztettem én a földbe, aminek mások szerint pincének illene lenni. Akkor feketelistára tettek, s később bizonyíték hiányában a vád alól is felmentettek, de én nagyon megszenvedtem a családommal együtt azt az időt. Sokat hajtottam azért, hogy ez a ház megépülhessen, s azért is, hogy a gyerekeinket a közelemben tudjuk a feleségemmel. Nem kis áldozat árán sikerült négyüknek e ház mágneses mezejében felépíteni családi házaikat. Sajnos, az éven a legnagyobb tragédia is bekövetkezett a családban, 41 évesen a lányunk távozott el örökre, férjet, két gyermeket hátrahagyva. A legkisebb fiú még itthon van, most lesz elsős a budapesti műszaki főiskolán. Á szak- középiskola mellett 15 éves korától ő is dolgozik, a Városi Televízió vágójaként. Hét közben távol az otthontól, hétvégeken pedig többnyire itt, Borbányán húztam fel a lakásokat. Úgy is hívtak engem: a szegé-, nyék kőművese. Az életem során 750 házat építettem fel, 21 sztahanovista és 17 Kiváló Dolgozó oklevelem van, az említett hercehurca miatt bekövetkezett egészség- romlásom mégis szakmaváltást követelt tőlem. Képkeretező lettem. majd üveges. Nyolc éven keresztül autóval naponta kijártam Vásárosnaményba. Nagyon megszerettem a tiszaháti embereket. Ismertem közülük olyat, aki még vonatot sose látott. Egykor a na- ményi tanácsháza hatalmas, öt üvegrésszel fedett csillaga okozott fejtörést, végül sikerült egyetlen üvegtáblával megoldani a feladatot. Egy ízben két segítőmmel autóztám Tiszaszalka és Tiszaadony között, s a kora reggeli órákban szentjánosbogár milliárdjának véltük a látott csodát., Mindketten kiszálltak, én az autóban maradtam. Egyikőjük meg is mosdott a „csillagos" rét harmatában, szegény pár hónap múltán meg is halt, de a másikat is leszázalékolták. A csoda bizony nem volt más. mint a csernobili katasztrófa halálcseppjei. Üvegesként késő éjszaka is megkeresnek, nagyon sok betörés nyomát „tüntettem" már el. Volt úgy, hogy. húsvét mindkét napját üvegezéssel töltöttem, a nyíregyházi Hunyadi Mátyás Általános Iskola ablakait verték ki. pocsék egy munkát végezve. Elszomorító. amikor az óvodák szobáit látom a tolvaj banda látogatása után romokban heverni. Soha nem is megyek az ablakhoz, ajtóhoz, átgázolva a játékokon, előbb mindig rendet rakva utat seprek magamnak. Volt úgy, hogy a „becsületüket” is otthagyták ezek a „nem emberek", a dolgukat az asztalon végezve. Ám előfordult, hogy pórul járt egynémelyike. Szintén a Hunyadiban történt, amikor a börtönből frissiben szabadult 40 év körüli tolvajt ablakmászás közben egy jókora üvegdarab „megfogta”. Az üveg ugyanis a hátába állt, s mozdulni sem tudott, végül az odaérkező rendőrök szabadították ki fájdalmas fogságából, hogy aztán egy másikba vigyék. A nyíregyházi zártkertekben, üdülőterületeken is sok betörő után akadt dolgom. Egy alkalommal úgy próbáltak a faházba bejutni, hogy az ajtó-és az autó vonóhorga között kötél feszült, ami aztán a ház egész elejét kitépte. Mondani sem kell, mit érezhetett a tulajdonos, amikor felfedezte a vandálságot. A talán legmegren- dítőbb esettel 1996 karácsonyán találkoztam. Az újság is megírta, hogy egy idős asszonyt jó másfél héttel az ünnep után holtan találtak meg a Béke házban. Nekem kellett az ablakot betörnöm, így juthattunk be a rendőrökkel. A néni ott feküdt a félig feldíszített karácsonyfa mellett, éllettelen kezében egy szaloncukrot tartva, amely néma kiáltása volt mérhetetlen magányának. Mályva Igen: ez az egyik utolsó szabadtéri fürdőzésem. Ilyenkor már ajándék minden napsugaras délután, a víz is nehezen melegszik. Már napok óta úgy jövök ki a kis tóból, hogy ki tudja.: úszom-e benne még az idén: s mikor egy időre odaheue- fedem megszáradni szokott pihenőhelyemre, a fűzfák alá, az itt töltött pár perc is csupa nyár- t.ól-búcsuzás Szinte szívszorongva figyelem, halványabban kéklenek-e a tegnapinál a messziről idepillantó hegyek, hallani-e már azt a jellegzetes élesebb őszi visszhangot,, mikor a szerelvény átdübörög a közeli vasúti hídon És egyszer csak azt érzem: valami mintha zavarná boróngúsomat-nézelö■ deremet. Valaki figyel... De ugyan ki? Végigjáratom -szem-mi a tavai övező hatat'WS. pc >íago.n, s az egyik buckó tetején tavasszá/ hányhattak a kavicssze- dó kotrógépek — megpillantom pontosan felém fordítóit orcáját. Egy madármályva gyönyörű- szép. hatalmas, lilás-rózsaszines virága néz rám merően, állhatatosan. Igen: néz, figyel. Valaha nem mertem volna ilyen bátran leírni ezt a két igét. Legfeljebb metaforikusán. képesen. Most egyenes értelemben ismételgetem gondolatban a két szót. hisz a jelenkori botanikai kutatások bebizonyították: a növény is folytat bizonyos fokú szellemi tevékenységet: emlékszik személyekre, helyzetekre, logikusan cselekszik. Illetve: csupán .. bizonyos fokút"? Honnan tudjuk, hogy ez a szellemi tevékenység olyan csekély, korlátozott? Igaz: más. mint a mienk vagy az állatoké. de mélységei-magasságai ágazhatnak más irányokban, elnyúlhatnak olyan messzire, ahová még a mi műszereink nem tudnak behatolni. Az anyag ..elemi" részecskéjét is addig-addig vizsgáltuk, hogy egész kis világegyetemet fedeztünk föl benne. S én most, a mályva felém fordított tekintetét, figyelve, majdnem úgy érzem magam, mintha a kutyám állna, a bucka tetején és lesne minden mozdulatomat. Amióta kinyílt ez a mályvavirág. - a tó környékének dísze —, mindennap megsirnögatom a szememmel. Megszoktuk, megszerettük egymást. Most hát, az ősz közeledtét érezve, ő is valami búcsúzás- féle szomorkás tekintetet vet. rám. Tudja, hogy én rövidesen elmaradok innen, ő elmúlik. Rengeteg növény-barátom van szerte a környéken, s én már az említett tudományos fölfedezés előtt is kételkedtem benne, hogy ez a ragaszkodás egyoldalú volna, csak én erezném. Egy vadkörtefa-pajtásomról írtam már ebben a rovatban, A múltkor meg egy régi tölgyfacimborát láttam viszont. Legénykoromban gyakori sétahelyem volt. a várostól északra egy folyóparti erdőség. A meder felé meredeken leszakadó hegyen nö az erdő. s a meredély szélén ka nyargó út mentén találtam rá erre a. furcsa tölgyfára: girbegurba főágai egészen a földnél kezdődtek, s olyan furcsán teke- redtek, hogy kényelmes karszék formálódott, belőlük. Életemben nem volt olyan pompás pihenőhelyem. mint az a szakadék fölé nyúló fészek. Mikor a nyáron ismét. oda rándultam, hogy megmutassam unokáimnak egykori kedvenc sétahelyemet, nagyon megörültem az újra megpillantott karszék-fának, és határozottan éreztem: ö is nekem, de mindkettőnk örömébe vegyült egy kis nosztalgia. A tölgy vénebb lett, rücskösebb, s elhalt a legszebb ága, már nem annyira alkalmas karszéknek. Én sem az vagyok már, aki utoljára ült a fészkében, a szemben lapuló kis falu fehér házait, nézegetve. „Megöregedtünk, öregfiú!” — szólítottam meg cseppnyi szomorúsággal, s úgy éreztem, hogy a fa hasonló hangulatban feleli: „Bizony, bizony!” Igen, mintha hallottam volna a szavait, merthogy talán megvannak bennem azok a különleges antennák, amelyek veszik a növények szellemi tevékenységének rezdüléseit. És ahogy a kis tó partján most magamon érzem azt a csodaszép lilás-rózsaszí- nes tekintetet. Kifeszítem az antennákat. megpróbálom felfogni. mit is mond. nekem. most. a szeptember végi búcsú-délutánon az én egészrtyári mályva- barátom. Hazafelé menet pedig kék iringó-töveket szedek, és halkan kérlelem őket: ne nehezteljenek rám. amiért kihúzom őket a földből. Jobb lesz nekik az íróasztalomon tölteni a következő heteket, égy vázában, még soká- soká kéken, minisem ördögszekérként rohangászni a parlag ’ fölött, majd ha kitépi őket a könyörtelen őszi szél. Amíg bírja a kezem, dolgozom — mondja Vigh István Martyn Péter felvétele
