Kelet-Magyarország, 1998. augusztus (55. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-19 / 194. szám
1998. augusztus 19., szerda 8. oldal István király legendája Berki Antal Meg tudná-e mondani valaki: mikor kezdődött és mikor fejeződött be a magyar állam kialakulása? Az biztos, hogy évszázadokra kaptak tennivalót Szent István király közvetlen leszármazottai, és az is biztos, hogy már a honfoglalással megkezdődött az a folyamat, amit azóta is államalapításnak neveznek a történetírók. A rendszerváltás szele valamikor a hetvenes évek közepén kezdett fujdogálni. Akkor már régen ismertek voltak azok a vidéki színházi műhelyek, elsősorban Kaposvár és Szolnok, ahonnan a kései Kádár- korban valamiféle szokatlan gondolatiság áradt szerteszét az országban. Nem volt ez a szellemiség átütő, nem is jutott el mindenkihez, de ahhoz éppen elég volt, hogy felélessze az alvó oroszlánt, és 1983-ban már olyan színházi előadás szülessen a városligeti Királydombon, aminek hatására repedezni kezdtek az akkor még ledönthe- tetlennek hitt paternalista rendszer falai. Valószínűleg 1983. augusztus 20-án vette kezdetét az állampárt lebontása. Az István, a király dalai egycsapásra a slágerlisták élére kerültek és még a királydombi előadásból készült, nem túl jól sikerült filmre is több százezer néző volt kíváncsi. Szent István személye, a nemzeti függetlenség Szent István-szobor a megyeházán Elek Emil felvétele problémája, a magyarság sorsának alakulása hirtelen divatos téma lett. Nem véletlen, hogy Ratkó József is az államalapító nagy királyt tette első drámájának hősévé. Ratkó a trónutódlás körüli bizonytalanságot dolgozta fel megrendítő erővel, és a közönség, talán a költő szándéka ellenére is, párhuzamot vont a dráma szereplői és az akkori közélet vezető személyiségei közé. Drámaírásunk valahogy mostohán bánt István király alakjával. Alig-alig van mű, ami az első Árpád-házi király személyével foglalkozik. Az első próbálkozás Katona József személyéhez fűződik, jellemzően németből vett darabot dolgozott át magyarra, aztán Erkel Ferenc operája következett, majd 1893-ban Szász Károly írt színjátékot Istvánról. Később Sík Sándor dolgozta fel az uralkodó történetét. A többi néma csend. Lehetne még említeni Kós Károly: Országépítő című regényének színpadi változatát, amit a negyvenes évek elején mutattak be a Nemzeti Színházban. Aztán vagy ötven esztendőre süllyesztőbe került a nagy király személye. István ünnepéből alkotmány meg új kenyér napja lett. Elsőként Szabó Magda törte meg a csendet Az a szép fényes nap című színjátékéval, aztán Módos Péter: Itt a földön is című munkája következett. A többit tudjuk. Ratkó József drámáját 1985. január 12-én mutatta be a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, Segítsd a királyt címmel. Azok a szerencsések, akik akkor ott ültek a nézőtéren, érezték és tudták, hogy színháztörténeti pillanatok tanúi. A hogyan tovább, a mi lesz velünk kérdése nem csak a színpadon szólalt meg elementáris erővel, de visszhangot kapott a legegyszerűbb ember lelkében is. A régi módon tovább már nem lehetett kormányozni, de az új hatalom még nem készült fel az ország vezetésére. A történészek úgy mondják: István művét Szent László király fejezte be valamikor 1083 körül. Adja Isten, hogy nekünk kései utódoknak ne kelljen olyan sokat vámunk az új rend megszilárdulására. Kelet fia. Nyugat gyermeke A korona Láczay Magdolna Szeretem a térképet nézni, mindegy, régi korokat vagy a legutóbbi állapotokat mutatják-e, sőt végigjárom gondolatban a korokat és a tájakat, és szeretem összevetni őket. Előveszem például az európai autóatlaszt, és figyelem, hol építettek autópályákat, miként kényszerítette a természet az embert vagy az ember a természetet, hogy egymás titkaiba láthassanak, hol esik egybe a mai útvonal a régivel, a múlt hol érhető tetten, ez esetben nem a görög-római, nem a nyugati kereszténység történelmi emlékeivel, hanem a mi magyar múltunkkal. Megdöbbentő az egybeesés, a kalandozások koraként ismert időszak ma ismert útjain az utóbbi években magyarok ismerkednek — néhány évszázad kihagyásával — Európával. Ki-ki azt találva meg, amire vágyik, a nyugalmas, tiszta, pihenésre előkészített üdülőhelyeket, ahol elnézik azt is, ha kissé elmaradottabb fogyasztási szokásokkal jelenünk meg, vagy a magasba nyúló tornyokból fenségesen megszólaló harangokat hogy nagyságuk és hatalmuk örök jelképeként idézzék a középkori értékrendet, miközben megroggyanva tekint rájuk a hitében és szokásaiban immár nem európai, hanem amerikai minták után áhítozó feltörekvő (esetenként parvenü) polgár. Hiába, ezer év múltán más kort élünk, mondhatnánk, ám ez a sok ember mind ugyanazt csodálja, amit ezer év óta mi is magunkénak akarunk vallani, a nyugati kultúrát. A kalandozások útjait nem kell berajzolni a mai térképekbe, autópálya vezet például Szent Gallenbe, ahol a híres eset történt a magyarok elől csak egy együgyü barát nem menekült el, és akitől megtudták a visszatérők, hogy a magyarok nem vadak. Bizony nem voltak azok, mert akik az Alpokon átlovagoltak úgy, hogy erejüktől még mindig tartottak, azok a világról elég sokat tudhattak. Az egykori Frank birodalomban, amely nagyjából szülője volt a mai fejlett nyugat-európai kultúrának, ismerték és nyilaiktól félve elismerték a magyarokat, akik, mint megannyi korábbi nép, valahonnan Ázsiából érkeztek, és hozták a maguk kultúráját, amiben benne volt htjuknak, vándorlásuknak minden tapasztalata. A nyugati fejedelmek bízhattak ideig- óráig abban, hogy csakúgy mint a népvándorlás sok-sok népe, a magyarok sem lesznek hosszú életűek ezen a földrészen, mert vagy az utánuk jövők morzsolják szét őket, vagy nem lesznek képesek életmódot váltani, és akkor a Nyugat páncélosai pusztítják el vagy törik meg hatalmukat, mivel szövetségesnek nem, legfeljebb zsoldosnak kellettek, amíg egymás ellen hadakoztak. Erre a felismerésre az Árpádutódok közül először Géza fejedelem jutott, akinek szíve a korábban ott hagyott sztyeppék népének hitére hallgatott, de esze elszakadt a sámánokkal tanácskozó, szarvasokkal táncoló, medvékkel vívó ősi hitet vallóktól. Lányait az új haza határán élő fejedelmek fiaihoz adta, noha barátságukról addig nem sok jót mondhatott el, s ha a házasságok nem is mindig sikerültek, a feje- delemnék gyermekeket, lehetséges örökösöket szültek. A határainkhoz egyre közelebb kerülő Bizánccal a békét a keleti kereszténység felvétele garantálta. Géza azonban messzebbre tekintett, Európában csak a nyugati népek kultúrájának átvételével lehetett megmaradni. Erre adatott neki Vajk, a keresztségben István nevet kapó fia, akit — megszegve a korábbi öröklési rendet —, utódjának, keresztény királynak neveltetett. Minél jobban megismerjük István uralkodását, annál biztosabban mondhatjuk, rendkívüli képességekkel, bölcsességgel és felelősséggel megáldott, népét óvó nagy uralkodót tisztelhetünk benne. Vegyük sorra azokat a rendeletéit, amelyekkel a letelepedésre, földművelésre, kőházak és templomok építésére vette-kényszeritette rá a korábbi harcosait, büntette a neki ellenszegülőket. Átalakította az uralkodást, befogadva az új hitet teljes odaadással, de nem tagadva meg azokat a múltbeli eredményeket, amelyekkel apja útnak indította. Mennyire volt európai István? A kérdés felvetése is eretnekség lehetne, hiszen a szentté avatott keresztény király, aki Máriának ajánlotta országát, nem lehet más, csak európai, de mégis, eljátszhatunk a gondolattal. Mihez viszonyítható az ő európaisága? Kortárs fejedelmek, királyok, pápák lehetnének a mértékadók? Eszerint bármelyikkel összehasonlíthatjuk, kiállta az idő próbáját királysága, törvényeit nem tudták eltörölni, szükségeseknek bizonyultak, pedig trónviszályok követték, utódja idő előtt meghalt, és lánytestvéreinek gyermekei, unokái vezették tovább a magyar népet. Szentté is olyan király avatta, akinek apja száműzött volt, aki maga jól ismerte a keleti világot, akár szembe is fordulhatott volna a nyugati kiismerhetetlen, vagy inkább nagyon is kiismerhető hatalmakkal. Szent Lászlót azonban István államának megerősítése tette történelmi hőssé. Amíg az Árpádok vonalát követhetjük, szinte ismétlődik a feladat, keletről nagy nyomás, nyugatról hódítási kísérletek, hadjáratok, és mi ezeket nemcsak túlélni próbáljuk, hanem építeni, birodalommá fejleszteni kívánjuk országunkat. István megnyitja például a Szent sír felé zarándoklók előtt az országot, de mi nem szervezünk hasonlót. Aki csatlakozni akar, menjen, segítésükre inkább új templomot építtetett Fehérváron, és itt törvénynapokat tartott, ahová pedig eljöhet minden szabad magyar. Törvényt, békét, erős államot, fennmaradást szolgáltak István intézkedései, és úgy, hogy nem másolta kortársait, hanem tanult tőlük, majd a saját birodalmában a maga népéhez igazította mások tapasztalatait. A független szellem független népet teremtett, királya egyszerre volt Kelet fia és Nyugat gyermeke, és ilyennek maradtak utódai, a sok megpróbáltatást túlélő magyarok. A mostani kalandozók, a békés turisták, az új hódításra vállalkozó üzletemberek vajon tudnak-e ezekre emlékezni, vagy a mesebirodalmak mesterséges fényei eltompíthatják érzékeinket, elvághatják gyökereinket? A történelemben a hasonulok lehettek bár népek, már csak ritkán jelennek meg hely- vagy személynevekben, az ellenszegülők ugyanígy jártak, azaz beolvadtak, elpusztultak, megszűntek létezni. Az ezen töprengő pedig aggódva gondol arra, vajon István hagyatékában, életművének tanulságában lesz-e, aki a mostani ezredfordulón talál egy „lámpást”, amellyel megkereshetjük a következő évezredbe vezető, bennünket megtartó, nekünk kijelölt ösvényt? Székesfehérvár volt az ország központja. Felvételünkön az István által építtetett bazilika (itt koronázták meg és temették el) alapja
