Kelet-Magyarország, 1998. június (55. évfolyam, 127-151. szám)

1998-06-09 / 133. szám

1998. június 9., kedd 5. oldal RAMOGSAHÁZA ÚJDONSÁGAI Szolgálat és kihívás A mintegy 1600 lelket számláló településen 550-en a református gyülekezet tagjai. A Gaál lelkészházaspár éppen hollandiai ta- nulmányútját töltötte, s itt érte őket a köz­ség hívószava. Ekkor még ismeretlenek voltak egymásnak pap és hívek, ám hat év teltével a kölcsönös megelégedettség e kap­csolat jellemzője. Ez persze nemcsak Gaál Sándor lelkész, de felesége, Gaál Sándorné lelkész esetében is igaz, merthogy mind­ketten életre szólóan a papi hivatást vá­lasztották. így Ramocsaháza mellett a szomszédos Nyíribronyban is ők szolgál­nak. Eszter asszony jelenleg gyesen van három gyermekük legkisebbikével, az öt hónapos Benedekkel. A Gaál házaspár A tiszteletes úr megyénkbeli, rohodi, mig a tiszteletes asszony a szomszédos Abaúj megyéből, Hejcéről való. Együtt vé­geztek a debreceni Hittudományi Egyete­men, együtt voltak az amerikai, majd a hollandiai tanulmányúton, s együtt is szol­gálnak a mindennapjaikban. Számtalan öt­let, megvalósítandó feladat jelent közös munkát, kihívást számukra. Fiatalságuk, tudásuk, hitük segíti őket a szolgálatban. A református iskola épületében tartalom­mal töltik meg a szobák falát, itt működte­tik a Keresztény Ifjúsági Egyesületet (KIÉ) szombat délutáni programmal, itt tartják a hitoktatást, a reggeli imákat, a kismama­klub foglalkozásait, Ferenczi Erzsébet főis­kolai docens segítségével pedig énekkar született. Nyári nyelvi, zenei és kézműves táborokat rendeztek-rendeznek, s hát a tű­rázás sem maradhat el. Gaál tiszteletes a debreceni Hittudomá­nyi Egyetem tanársegédje is. A kapocs Asztalos András fő foglalkozása: postás. Tehát hivatásszerűen jártja a falu felét. A másik felét pedig a felesége, Katalin. Tulaj­donképpen naponta kezet fognak a faluval. Ha valahol gond van, azonnal szólnak a községházán. Ez Asztalos Andrásnak már csak azért is kötelessége, mert tiszteletdíj­mentes önkormányzati képviselő is. Emel­lett ő a református egyház presbitériumi pénztárosa. Azt kérdezem, az elmúlt hóna­pok postásgyilkosságai miatt nem félnek-e. — Ramoesaházi ember ilyet sose tenne. Itt mi mindenkinek még csak .lépteit, a hangját is ismerjük. Most azt tapasztalom, hogy az emberek tele vannak várakozás­sal, bizakodással. Pedig a legtöbben na­gyon szerény körülmények között élnek. Bizony elég gyakran előfordul, hogy köl­csön adunk egy-egy kenyérre, hogy ne éhezzenek a legszegényebbek. Főleg a gye­rekek. De mindig megadják, az az első. Jó a kapcsolat az önkormányzat és az egyház között; támogatták a templom rendbehoza­talát, visszakapta az egyház volt iskolaépü­letét, ami ideiglenes faluház is. Kúriából otthon A Tatár család egykori kúriája ’45 után előbb szociális bérlakás, majd bölcsőde, ma idősek otthona lett. Előbb az első, most pedig a hátsó parkot szépítik-rendezik. Természetesen közmunkások. Az öregek otthonában tízen férnek el kényelmesen három szobában. Az együttlét senkinek sem lesz kínos, hiszen az ágyak bokszok­ban vannak. Zuhanyozó, WC, betegszoba,, rendszeres meleg étel várja a lakókat. Az oldalt összeállította Györke László és Lefler György, fotók: Martyn Péter. Ugrásra felkészülve Aki csak átrobog egy telepü­lésen, az annak külleme alapján formál véleményt az ott lakókról. Nos, aki Ramocsaházán rohan végig, ugyancsak kapkodhatja a fejét: emitt narancssárgába öltö­zött emberek szorgoskodnak az árkok körül (betonlapokkal rak­ják ki a medret), amott szikla­kertet építenek. A községházára éppen új cse­rép kerül, mellette pedig egy va­donatúj, még vakolatlan épület emelkedik. Amint Simon József polgármestertől megtudom: az iskola két osztálya kap itt helyet, meg faluház, hiszen az új létesít­mény éppen a néhai művelődési ház helyére épült. — Augusztus 20-án szeretnénk avatni, ha... — mondja Simon Jó­zsef. Megszakad a beszélgetés, mert cseng a telefon. (Nem illik hallgatózni, de a polgármester nem is rejti véka alá érzelmeit a kapott hír hallatán.) — Nagysze­rű! Akkor lesz avatás! — szól a Simon József telefonba, majd nekem: — Most kaptam a hírt, hogy nyert a pá­lyázatunk, így már biztos, hogy gond nélkül befejezzük az isko­lát! Persze, a külcsín nem minden. Hiszen Ramocsaházán is 20 szá­zalék feletti a munkanélküliségi ráta, az önkormányzat csak ak­kor képes az intézményeket za­vartalanul működtetni, ha nyer „önhikis” pályázatuk. Remény­kednek, hiszen, sajnos, az úgyne­vezett HHH (halmozottan hátrá­nyos helyzetű) „kategóriába” tartoznak. — Minden pályázati lehetősé­get megragadunk köz-, illetve közhasznú munkára. Akiket lá­tott a faluban dolgozni, mind­nyájan e programnak köszönhe­tően kapnak legalább 8,5 hónap­ra munkát. Tudjuk, hogy nem ez az igazi megoldás, viszont az a célunk, hogy felkészítsük a tele­pülést egy esetleges konjunktú­rára, hogy legyen kedvük meg­állni, majd idetelepülni a vállal­kozóknak. — Ehhez még annyit: szorgal­masak a ramocsaháziak, ezt bi­zonyítja: mindig többen jelent­keznek közmunkára, mint ahá­nyat fel tudunk venni. Cl Közel 350 gyermek jogo­sult gyermekvédelmi támo­gatásra Ramocsaházán, azaz a gyerekek 85-90 százaléka. □ A jószágtartási kedv — az általános tendenciával ellentétben — növekedett a községben. Míg 1993-ban 26, az idén már 50 szarvas- marhát tartanak. ü Gyarapodott a telepü­lés, az utóbbi néhány évben javult a születés-halálozási arány, ezenkívül tíz fiatal há­zaspár telepedett le és épít­kezett az elmúlt években Ra­mocsaházán, ahol még kap­nak az első lakáshoz jutók tá­mogatást. a A szolgáltatások körét akarják bővíteni: a már meg­lévők (ezek közül a legjelen­tősebb a Ramoesaházi Kht.) mellé egy szolgáltatóházat terveznek, ahol a kisebb vál­lalkozások közös teherviselé­sével megteremhetnék a mű­ködési feltételeket. mm Ok mondják sorsukról, falujukról Lucskai László közhasznú mun­kás: — Három szakmám is van, gépszerelő, lakatos és hegesztő, most mégis örülnöm kell, hogy egyáltalán kapok munkát pár hónapra. Négy éve szűnt meg az pesti cég, ahol dolgoztam. Felesé­gem óvónő, két gyermeket neve­lünk. A nagyobbik a tanárképző­re jár. Nagyon kell a pénz, per­sze, hogy elvállalok bármiféle munkát, hisz a gyermekek jövő­jéről van szó. Hogyne lennék büszke arra, hogy ramoesaházi vagyok, hiszen NB I-es kézilab­dázónk van, három falubeli fo­cista is játszik magasabb osztály­ban. Rácz Sándor közhasznú mun­kás: — Segédmunkás voltam Pes­ten, kilencven óta nincs állandó munkám. Ha lehetőség van, min­dig jelentkezem közmunkára, csak több a kereset, mint a se­gély. Három kiskorú gyermekem van, azokat szeretném tisztessé­gesen felnevelni. A legnagyobbik a Sipkayba jár Nyíregyházán, kereskedőnek készül. Nagyon nehéz helyzet vannak a cigány családok, ezért is tartom jó do­lognak ezt a munkalehetőséget Ragányi Mihály gazdálkodó: — Harmincöt hektáron gaz­Dolgoznak a közmunkások dálkodok, 200 hektáron szolgál­tatok. Három gyermekem és vő- im alaposan besegítenek, ha kell, napszámost is fogadunk. A mezőgazdaságból nagyon nehéz megélni. Két dolog kellene: egy bank, amely hitelt ad a földmű­vesnek, és egy olyan szervezet, amely biztosítja teremékeinknek a piacot. Jó, hogy szerveznek a faluban gazdaestéket. Nagy Péter napszámos: — Ötvenkilenc éves vagyok, segédmunkás voltam. Nyugdíja­zásom óta vállalok napszámos munkát, mert szűkös a megélhe­tés, kevéske a kettőnk nyugdíja. Egyik gyermekünk még velünk lakik, a másik hivatásos katona Várpalotán. Négy unokánk van. Nekik tán már jobb soruk lesz... Nagy László, a közmunka­program műszaki vezetője: — Bár tudjuk, hogy nem ez az igazi megoldás, a közmunkának azonban több okból is pozitív a hatása: aki közösségben dolgo­zik, biztos, hogy nem a bűnözé­sen töri a fejét, javul a közbiz­tonság, szépül a falu, formálódik az emberek szépérzéke. Még annyit: Ramocsaházán nem oko­zott gondot a belvíz, amit egyér­telműen a közmunkásoknak kö­szönhetünk. Állandó ügyeletes Négy éve háziorvos Ramocsahá­zán dr. Lenyu András. A szülőfa­lu, Tiszakanyár után az orvostu­dományi egyetem következett, majd nyolc évig dolgozott a Kis- várdai Kórház 2-es belgyógyásza­tán. Nemcsak itt, hanem a szom­szédos Nyíribronyban is ő látja el a betegeket. A körzet legkomo­lyabb problémája, hogy roham­mentősök legközelebb Nyíregy­házán vannak, s ha gyorsan kell cselekedni, akkor bizony gond van. A másik nehézség — bár re­mény van rá, hogy hamarosan megoldódik —, hogy nincs ügye­leti rendszer. Magyarán: állandó­an ügyeletben van itt a házior­vos. — Nagy súlyt fektetünk a meg­előzésre — mondja. — Talán en­nek köszönhető, hogy kevesebb a haláleset, mint volt korábban. A szociális helyzet miatt első­sorban az etnikum körében a gyermekjóléti szolgálattal és vé­dőnővel, Nagyné Szilágyi Mar­gittal együtt heti négy-öt alka­lommal is felkeresik a kicsinye­ket, nem is volt csecsemőhalálo­zás az elmúlt néhány évben. MEGKÉRDEZTÜK: HOGY ÉRZI MAGÁT? Köszönöm, jól! Pedagógusként dolgoztam a helyi iskolában, ám jelenleg gyesen vagyok a három hónapos kisfiámmal, aki látha­tóan élvezi a délelőtti babako­csizást. A nagy meleg elől vi­szont időben el kell, hogy búj­junk. Itt születtem, szeretem Ra- mocsaházát, a férjem itteni köz­ponttal több környező település állatorvosa. Szeretnénk a szolgá­lati lakást idővel egy sajáttal fel­váltani. Az itt élők legnagyobb problémája a munkanélküliség, bár a képviselő-testület jó köz­munkaprogramot nyújt. Or. Róka Istvánná, kismama Legjobban most a tanulás köt le, merthogy nem sokkal va­gyunk a szóbeli vizsga előtt. Az írásbeli megfelelően sikerült. Az újfehértói Bajcsy-Zsilinszky Endre Textilipari Szakközépis­kola negyedikeseként egy évig még maradok, így technikusi oklevélhez juthatok az ötödik év végén. Az osztály többsége hoz­zám hasonlóan döntött. A leg­több fiatal a faluból eljár más helyekre szórakozni, a mi társa­ságunk Ajakon ver tanyát. Apa közmunkás, anya „jövpótlós”, szóval nem könnyű az életünk. Pásztor Mónika, érettségiző ^Tyolcvanöt éves vagyok, s nagyon gyengélkedem, de a fele­ségem sincs valami túl jó erő­ben. A doktor úr rendszeresen eljár hozzánk, jó orvos. Jó a pol­gármester is, sok munkát ád a falunak. Az a véleményem, hogy meg lehetne élni, ha némelyek nem kocsmáznák el azt a kevés­két is a családtól. Mindkét fiunk Pesten él, hívnak magukhoz, mi meg mennénk is, meg marad­nánk is. Tudja, meghalni azért csak Pestre megyünk, mert ott legalább lesz, ki gondozzon ben­nünket. Szabó István, nyugdíjas

Next

/
Thumbnails
Contents