Kelet-Magyarország, 1998. május (55. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-16 / 114. szám
Láb nél svényeken A szerző felvétele A szakmunkás vizsga után természetesen haza vezetett az útja Semjén- be. Akkor még élt az édesapja, aki Emil asztmával bajlódó öccse miatt költözött ide Ózdról a fiaival. A frissen végzett rádió-tv szerelő kiváltotta az ipart, s javította a falu készülékeit. Eleinte minden a lehető legjobban alakult, hiszen élettársra talált, akitől gyermekük is született. Két év elteltével aztán bekövetkezett élete második mélypontja: élettársa a kisfiúval együtt otthagyta. „Éppen akkor tanítottam meg A kézihajtású rokkantkocsiján szavazni ment emberre a múlt vasárnapi választásról készült fényképek között bukkantam rá. Civil kurázsi — jut valamiért eszembe, miközben nézegetem a képet, rajta a jó arcú, izmos fickót, akinek hiányzik mind a két lába. „Képzeld, ez a kállósemjéni férfi kapál, palántát ültet, kosarat fon, gépeket javít, s tudom is én még mi mindent csinál”, újságolja egy kollégám, látva érdeklődésemet. Mit ad isten, másnap egy aprócska sem- jéni italkimérés pultja mögött a személyesen éppen megismert Spisák Emil társaságát élvezem. Újdonsült ismerősöm kocs- máros barátját helyettesítve gördül tolószékében hűtőtől vízcsapig, onnan pénztárgépig, ha a késő délelőtti törzsvendégek — egy időben az alkalmi kocsmáros által is alaposan megismert, ám szerencsére már lassan el is feledett — csillapíthatatlan szomja úgy kívánja. Közben az életéről mesél olyan természetes nyíltsággal, mintha nem is most ismerkedtünk volna össze. Mélypont több is volt már a nyegyven- két éves férfi életében, de attól mélyebbet elképzelni is nehéz, ami 1971-ben történt az akkor 15 éves fiúval. A vonat, amely- lyel mint ipari szakközepes diák járt be nap mint nap, már fékezett a nyíregyházi állomáson. A lépcsőn álló legényke — talán a szemerkélő eső miatt — valahogy megcsúszott, s a kerekek alá esett. A vonat átment mindkét combján, s mire felocsúdott, már megtörtént a baj, ami végérvényesen megváltoztatta a további életét. Szerencsére a szervezte kibírta. Az elkerülhetetlen amputációt is, amelyet megelőzően a műtőasztalon még maga mesélte el orvosainak a balesetét. Ami sokkal, de sokkal nehezebb volt: megszabadulni a hónapokon át kísértő álomtól, melyben újra, meg újra hallotta a csontjai recsegését. A kórházat a nyolcadik héten hagyhatta el. A combhúsának akkor még elviselhető műlábak elkészülte után irány a csák- vári ipari iskola csökkent munkaképességűeknek, ahol két év alatt kitanulhatta a rádió-televízió műszerész szakmát. „Csákváron az utókezelőben nem kezeltek bennünket másképpen, mint az egészségeseket. Ám ez éppen így volt jó”, fogalmazza meg Emil a testükkel együtt kicsit lélekben is megroppantak legfontosabb elvárását környezetükkel szemben. „Viszont ma már nem mennék a hozzám hasonlókkal egy otthonba. Nem bírnám ki!”, teszi hozzá, mintegy árnyalva az előbb mondottakat. Emil, aki mindig „motoszkál valamit”, az emberek között érzi jól magát. A másságáról világos, kialakult véleménye van: „A magam fajtának nem szabad beállni a sarokba. Tilos sajnáltatni magunkat, mert az az első lépés az öngyilkosság felé. Többségünk nem is szereti, ha így viszonyulnak hozzánk. Az életnek a humoros oldalát kell mindig nézni, akkor nem lehet itt belül nagy baj.” Ami a humor üdvözítő voltát illeti, az erről vallott nézeteihez igyekszik is tartani magát ez a fátyolosán vidám tekintetű férfi. Bevallja, ha rosszkedvet érez, annál inkább viccelődik. Hiába ez a kemény 28 év, még a mai napig is bármikor van kedve egy nevetéshez. járni a gyermeket, akit utána úgy nevelt az anyja, hogy most már huszonegy évesen még az utca másik oldalára is átmegy inkább, mint hogy velem találkozzon. Pedig a szívem szakad meg, ha látom az ablakból.” Apja, aki a műszerész fia alkatrészbeszerzője is volt, meghalt. Teljesen egyedül maradva, lelkileg összetörve még az ipart is visszaadta. A poklok mélyéről — ahová végképp letaszította a hiábavaló küzdelem, amit a gyámhatóságot járva a kisfia láthatásáért folytatott — kikapaszkodni egy újabb kapcsolat révén sikerült. 1979-ben megismerkedett egy két kisgyermekes özvegyasszonnyal, akinek másfél szobás házában újrakezdhette az életet. Befogadták, s vele madarat lehetett volna fogatni. „Azok az évek a lázas otthonbővítés időszakát jelentették. Szegények voltunk, de a saját két kezünkkel felépítettük a házat. Amit csak lehetett — tán még amit nem is — mindent megcsináltam. Falat húztam úgy, hogy hét sor szilikát magasságig ott ültem a magam rakott fal tetején. A nyolcadik sort már nem mertem. Volt segítségünk, de én is mentem másokhoz viszonozni. Mindig volt nekem való munka: ültem a sóder kupacon, amit lapátoltam bele a betonkeverőve, vagy húztam föl csigán átvetett kötélen a malteros vödröt. A mi házunknál meg sokszor olyanokkal is megpróbálkoztam, amelyet épeszű ember meg sem próbálna az én állapotomban. Létrán, vagy kötélen felhúzóckodtam a padlásra leceztem a tetőt, építettem a kéményt olyan álláson, hogy egy mester rá sem ment volna.” Mire kész lett a ház és be is rendezték elröpült tíz év. Emil már örült, hogy a gyerekeknek lesz valamilyúk, s élettársával együtt neki is hol lakni öregségére. Ekkor azonban ismét egy mély gödör következett. 1992-ben megint foghatta a batyut, egy inggel meg egy gatyával kereshetett albérletet, s kezdhette mindent elölről. Abban, hogy ezen is sikerült túltennie magát, megint csak a munka segített. Járt napszámba palántázni, szőlőt metszeni, dohányt törni-fűzni, epret szedni és közben kinél- kinél megjavítani, amit kellett, majd volt éjjeliőr a felvásárló telepen. Mostanában kocsmáros barátjának segít, átvéve annak szerepét a pult mögött, ha szükség van rá. A jövőről ejtvén szót, Emil deresedő fekete bajsza alatt bizakodó, atyai mosoly jelenik meg. Még egyik korábbi albérletéből ismeri a nagy családból való fiatalembert, aki egy hasonlóan szegény lánnyal szeretné összekötni az életét, már „csak” az otthon hiányzik. Épp ezért most hármasban vállalkozásba kezdtek. Van már bikaborjú, négy kecske. Kibéreltek majd' három hold földet, amelybe már lassan kel a kukorica, a krumpli, elültették a szamócát, a paradicsomot, amit nem sokára a paprika követ majd.' „Értelmét látom, hógy segítsek Zsokéknak. Én már megvagyok zsíros kenyéren is. A mezőgazdasági munkákhoz értek, gyerekként abban nőttem fel. Jólesik a fiatalokon végignézni, s látni hogy törekednek. Ha az ember nem próbálkozik, biztosan nem lesz semmije. Én nagyon bízok, legkésőbb jövőre meg lesz a gazdálkodásunk eredménye.” Galambos Béla Györgyi néni, én készültem... ■y TT" isse rácsodálkoztam, amikor megkaptam f / egykori osztálytársnőm levelét, melyben a 20 éves érettségi találkozó szervezéséről írt: te JL m. jó ég, így szalad az idő? Aztán arra gondoltam, idén már keresztfiam „érik”, s készül egyetemi felvételijére, pedig mintha nemrég lett volna, hogy megszületett. Tulajdonképpen —: bár sok minden történt azóta velünk — mégsem tűnik oly távolinak a két évtizeddel ezelőtti esemény, amikor ki-ki vérmérséklete, s önbizalma szerint lázasan, vagy látszólagos nyugalommal készült a vizsgára, s latolgatta a hogyan továbbot. Egyesek már tudták, hogy dolgozni mennek, már talán kinézett állásuk is megvolt. (Akkoriban azért nem volt oly nehéz pályakezdőként bekerülni munkahelyre, irodába, mint manapság.) Mások kétszeresen drukkoltak, hiszen az érettségi mellett a felvételi próbatétele tornyosult előttük leküzdendő akadályként, főiskolára, egyetemre készültek. Eltelt húsz esztendő, munkával, diplomaszerzéssel, családalapítással — akad, ki többször is próbálkozott —, maholnap gyermekeink ballagása, továbbtanulása okoz fejtörést. A találkozó is okot adhat számvetésre — vajon hányszor tesszük meg életünkben? —, a közeli és távolabbi múlt összegzésére. Mert összegzés egy érettségi találkozó, bárhonnan nézzük is: szembesülünk akkori, s mostani önmagunkkal. E szembesülés mikéntje meghatározza hangulatunkat, hiszen a kiegyensúlyozott életről, a sikerről szóló beszámoló feldob — legyen miénk vagy másé —, s okkal tör le, ha kudarcokról, balszerencsés vagy olykor tragikus sorsról hallunk. Örömteli, s tanulságos is egy érettségi találkozó. Akad, akikkel viszonylag rendszeresen találkozik az ember, még ha távolabb került is, másokról talán kósza hír sem érkezik évekig. Ilyenkor viszont cserélődnek az információk a távollévőkről, kíváncsi kérdésekkel bombázzuk a másikat, miképp váltak valóra diákálmai, s persze büszkén mutogatjuk gyermekeink fényképeit. Jólesik beszélgetni, emlékezni, bár ebben a korban (még) nem emlékeinkből élünk. Ennek ellenére feltolulnak, hisz oly sok minden történt velünk a gimnáziumi négy év alatt, s persze van miről beszélni az azt követő esztendők során megéltekről is. Bevallom, a találkozó hírére, a várt kedves összejövetelre gondolva szinte akaratlanul kezdtem el magamban én is a számvetést, s nem feltétlenül azért, hogy ha egykori osztályfőnökünk kérdez, akkor mondhassam: Györgyi néni, én készültem... Talán szerencsém van, de összességében nem panaszkodhatok, s remélem, a többség ugyanígy lesz vele. Húsz esztendővel ezelőtt izgultunk, vártuk a vizsgák eredményét, most pedig visszatekintünk. De valójában előre is, reménykedve, hogy akár még újabb kétszer húsz év is áll előttünk. Mert így, negyvenhez közeledve vannak még álmaink, megvalósításra váró terveink, még gondolkozhatunk távlatokban. S miért ne tennénk erőnk teljében? Kováts Dénes TÖPRENGÉS
