Kelet-Magyarország, 1998. április (55. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-25 / 97. szám
Könyv Kultúra és korszerűség \ A könyvek hatása kiszámíthatatlan, j Bodnár István és Katona Béla munkája I kapcsán („Szabolcs-Szatmár-Bereg I megyei irodalmi utazások”) először | azt hittem, nem lesz nehéz róla kritikát \ írni, aztán váratlanul nagyon is eleven | dilemma előtt álltam. A könyv ugyanis í a kulturális érték és a korszerűség í viszonyának a kérdését vetette fel. A bevezetőben maguk a szerzők is f tematizálják ezt, amikor arról be- l szélnek, hogy nem a rohanó, mobilte- j lefonos autózóknak, hanem a ráérős, I tehát a kultúrára áldozni akaró (régi) | autósoknak szánják könyvüket. Elis- \ merik tehát, hogy vállalkozásuk bi- j zonyos értelemben nagyon is kor- I szerűtlen, hiszen nem nagyon veszik I figyelembe a kultúraelsajátítás új I módozatait. Ártatlanul, az iroda- | lomtudomány mai dilemmáitól és a i számítógépes információsvilág által j is formált „olvasói” igényektől érintet- | lenül kalauzolnak el bennünket egy \ behatárolt földi világ és az irodalom • által kimetszett térbe, Szabolcs-Szat- j már-Bereg megye irodalmi tájaira. Katona Béla adatokat sorol, tör- { téneti tényeket, helyhez köthető iro- ] dalmi történéseket. Nem válogat, nem mérlegeli, mi is számít ma irodalomnak, ehelyett örömmel veszi számba azokat a helyeket, ahova irodalmunk ma is számon tartott vagy épp mára már feledésbe merült alakjai kötődnek. Nemcsak a szorosabb értelemben vett életrajzi adatokra terjed ki a figyelme, hanem irodalom- történeti szempontból kevésbé lényeges eseményekre is. így pl. Nyír- bogdány csak azért kerül be az irodalmi kalauzba, mert a Kufsteinből érkező Kazinczy itt találkozott anyjával. Az ilyesfajta történetek számbavétele sokat elárul a szerző előfeltevéseiről és céljáról. Egyszerre utal egy emberi-kulturális tényező meglétének a hitére és egyszerre a kultúra létmódjára vonatkozó vélekedésre. Egyrészt azt tételezi, hogy a könyvben felsorolt adatok holtak, melyeket csak a kultikus befogadás tehet elevenné, vagyis azok a irodalmi turisták, akiket tűzbe hoz a hely szelleme, mert valamiképp hisznek a kultúrák sokfélesége és szétdaraboltsága fölötti központi hősök, jelesül az irodalmi hősök létezésében. A szerzőkkel együtt hiszik, hogy Bessenyei, Móricz, Jósika Miklós, Ratkó József vagy Balázs József és még számos alkotó olyan értékeket közvetíthet, amire az irodalomtudomány problémáitól és a világháló által megteremtett világ állapotától és milyenségétől függetlenül mindenkor szükség lesz. Vagyis Katona Béla feltételezi, hogy minden időben létezik és létjogosult az irodalmi kultuszban testet öltő világértés. Másrészt azt is tételezi, hogy a kultúra virtuális világ, pontosabban az irodalmi kalauz által megteremthető világ legalább olyan mértékben virtuális, mint a számítógépek által teremtettek. Az út menti jelek csak az irodalom birodalmában és csak a képzelet által válhatnak közlőképessé. Enélkül holt tárgyak lennének, semmiben sem különböznének a kilométerkövek személytelenségétől. Ez azt jelenti, hogy a szerzők számolnak az emberi aktivitással és kreativitással. Számomra a könyv hiányosságai is a fentiekből adódnak. Ezek a feltételezések ugyanis inkább csak hallgatólagosan, félmondatok által vannak jelen, mintsem kifejtett formában. Katona Béla utal például a Ratkó- kultuszra, de jó lett volna a „miért”- ről is olvasni valamit. Arról tehát, miért lehetett Ratkónak ekkora jelentősége. Ez egyaránt fontos adalék lett volna az idelátogató idegeneknek, mint a bennszülöttek önreflexiója, önmegértése számára. A kultuszvizsgálat szempontjainak beemelése jelentős mértékben színesítette volna a kötetet, oldotta volna az életrajzi adatok szá2 Kiváló Figyelemre méltó Közepes Gyenge Élvezhetetlen razságát, s ami fontosabb, sokkal inkább kirajzolta volna azt a szellemi térképet, ami Katona Béla célja volt. Az adatok és tények életre keltésében, megelevenítésében marad leginkább adósunk a könyv. Nem eleven szellemi birodalomként jelenik meg a világ e szelete, hanem inkább mozdulatlan adattárként. Sajnos ezen a könyv második, Bodnár István által írt része sem segít. Ennek jórészt az az oka, hogy e második résznek kevés köze van az elsőhöz. Őszintén szólva nem is értem igazán, miért kellett őket összefűzni. Nem e második rész egyes írásaival van problémám, hanem azzal, hogy kapcsolódásuk nem szerves, bizonyára általunk nem látott külső szempontok miatt kerültek így egybe. Az irodalmi kultusz szem-; pontjainak emlegetésekor persze; nem arra gondoltam, hogy tudományos vizsgálódássá kellett volna tenni egy alapvetően más. célú könyvet, hanem arra, ennek következetes alkalmazása lehetővé tette volna, hogy Katona: Béla mesélőkedve felszabaduljon, s ezáltal érvényesüljenek szubjektív tapasztalatai és az egyéniségén átszűrt hatalmas' tudásanyag. Vagyis a könyvnek hasznára vált volna, ha az útikalauz az útirajz felé kanyarodik,’ ha mesékkel és anekdotákkal olvasmányosabbá, csábítóbbá válik. A hangsúlyosan vállalt szubjektivitás inkább sarkallta volna az utazót, hogy maga is egyénileg induljon neki e világ felfedezésnek, ne pedig a tények vélt objektivitásától korlátozva. A könyv így jobban igazodott volna a mindig kalandokra váró, de nemcsak világi kalandozásra vállalkozó utas elvárásaihoz, beállítódásához. A könyv megszületése azonban így is nagy öröm, a (magyar) kultúra sorsáért felelősséget érzők számvetésre vezérlő (úti)kalauza. (Nyíregyháza, 1998.) ★★★1/2 Lakner Lajos eí» Fúvósparádé t-------------------------------Videó Kegyes halál • -Mua-magyarázata annak? hogy a világ vezető fúvóshangszeresei ritkán játszanak a legjobb szimfonikus zenekarokkal? A válasz kézenfekvő: ezt a jogot az együttesek szívesebben tartják fenn saját tagjaik részére. Szólistaként senki nem ismerheti jobban a zenekari hátteret, mint az, aki onnan emelkedett ki. Ezzel a szokással a leggyakrabban a hangversenykörutakon élnek az együttesek, amelyek alkalmat kínálnak tagjaik egyéni képességeinek megcsillantására, de szép számmal készültek lemezfelvételek is e recept jegyében. Ilyen a Bécsi Filharmonikus Zenekar eredetileg 1972-74 között rögzített három Mozart-fúvósversenye (A-dúr klarinét, G-dúr fuvola, B-dúr fagott), amelyek most a Deutsche Gramofon legendás felvételeit CD-változatban megjelentető The Originals sorozatban láttak napvilágot. Ezen a Kari Böhm dirigálta együttes három tagja, Alfred Prinz fuvolista, Werner Tripp klarinétos és Dietmar Zeman fagottos kapott bemutatkozási lehetőséget. A klarinétverseny gyakran játszott, lemezeken hagyományosan az oboaversennyel párosított darab, amely alaposan kihasználja a mainál mélyebb fekvésű instrumentum alsó regisztereit. Mozart ki nem állhatta a fuvolát, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a holland amatőr játékos számára írt művében is remeket alkosson. A fagott viszont kifejezetten izgatta, ebben az alig húszperces versenyműben briliánsán aknázza ki a hangszer hangzásbeli sajátosságait. A Bécsi Filharmonikusok az osztrák hagyományokból következő egyedülálló játékkultúrával, a szólisták pedig kristálytiszta értelmezésben szólaltatják meg a darabokat; ahogyan az etalontól várható. (Deutsche Gramofon) ★★★★★ M. P. A filmtörténet az irodalmi adatpációk kétféle formáját hozta létre: a szerzői filmét, amely hűtlen hűséggel egyéni olvasatban képi és zenei látomásokat teremt (Oblomov néhány napja, Szinbád, A per), s az olyanét, amely pontról pontra, tételszerűen igazodik az epikus dramaturgiához, a cselekmény és dikció szó- szerintiségéhez (A párizsi Notre-Dame, Halál Velencében). Azok a legkevésbé hatásos mozgóképi transz- formációk, amelyek ezen ösz- szebékíthetetlen két elvet egyszerre akarják alkalmazni - katarzist dezedorfelhőben. Valahogy ez lett a sorsa Arthur Miller Salemi boszorkányok (1953) című drámája második filmes változatának. Nicolas Mytner angol rendező 1996-os filmje jellegtelenné, puhává tette a szenvedélyektől tépett lelkiismeretelszámolást az intézményesített félelemmel szemben. Az 1692-ben, a puritán Amerikában játszódó történet a terror, a rettegés légköre Könyv Felemás memoá kialakulásé nak a példázata, az ötvenes évek McCarty- korszakának „boszorkányüldöző” történelmi analógiája. Míg a dráma mindenben az emberi arcokra, örvénylő viszonylatokra, hisztérikus remegésekre épít, a film nem törődik az egész emberi életet bejáró karakterek változásának árnyalt megjelenítésével. Fél közel menni az arcokhoz, ritkán rögzíti a rettegés valódi jelbeszédét, a gesztusokat. A rossz képi színre- vitel szétszabdalja a történetet, kioltja a tragikumot. Mindenütt a rácsos ablakok, és mégis valahogy betör rajtuk a fény, az igazság és a pokoli fortély harcát reménytelivé téve; a gyertyák kompozíciói fojtott sárgák, a pap keze pedig meg is öli a lángot, hogy ne lehessen az igaz emberek reménye. A tisztesség és becsület története kimerültén, elhasználva múlik el előttünk egy dadogó, mozgó képeskönyvben. ★★ Scitovsky Tibor - mint szinte minden magyar, aki vitte valamire - az Egyesült Államokban futott be közgazdászkarriert. Az „Egy »büszke magyar« emlékiratai” című memoárkötete azonban nem szakmai pályafutása alakulásának krónikája. A szerző hivatásos életmódkutatókat is megszégyenítő pontossággal, s'- mivel a történéseknek maga is résztvevője volt - hitelesen és élményszerűen írja le a lengyel és zsidó felmenőkkel rendelkező, apai ágon nemes lelkű hercegprímás ősre is visszatekintő, a hazának rövid időre kül- és belügyminisztert is adó nagypolgári család életét századunk első felében. Nem hiányzik a históriából a vadromantikus, de valós epizód egy francia katonatiszt hódításáról - melynek eredménye a később Scitovsky Tibornak életet adó leánynak a famíliába csöppenése lett -, s nem hiányzik az a történelmi tény sem, hogy a kedves papa diplomataként a trianoni békeszerződést aláírók egyike volt. Nem marad titok, hogy Kim Philby - a második világháború híres kémje - az ifjú Scitovsky Tibor egyetemista társa volt, s az sem, hogy emlékiratíró hősünk a háborúban az amerikai hadseregben a stratégiai bombázások hatékonyságát elemző részlegnél tevékenykedett. A lebilincselő olvasmánynak azonban valahol ez utóbbi pontnál vége is szakad, mert a kötet második felében többek között az unalom káros hatásairól, valamint az amerikai szenátus mindennapjairól való - önmagában érdekes, de az előzményekhez képest igen sekélyes-filozofálgatás foglalja el az élet- történet helyét. Az olvasó ekkor kissé csalódottá válik, pedig a szerző jó előre - még a bevezetőben - figyelmeztette: írását nem múltidézéssel fogja befejezni, hanem néhány olyan gondolattal, amelyeket nem volt ideje és energiája önálló tanulmányba foglalni. Kár. (Közgazdasági Szemle Alapítvány. 1200 Ft) Szűk Balázs ★★★★ Pál Csaba Hubay Jenőt a századforduló egyik legnagyobb hegedűművészeként és zenepedagógusaként tartja számon a zene- irodalom. Művészetére a romantikus hatás és (a Debussy- skálával folytatott kísérletektől eltekintve) konzervativizmus jellemző. Csaknem 400 alkotása közül leginkább időtállónak a hegedűre írott művei bizonyulnak. Ilyen a Brüsszelben 1884-ben komponált Op. 22. D-dúr (Romantikus) szonáta. A mű sikeresen ötvözi a Beethoven és Brahms tradícióját követő kamaramuzsika hagyományait könnyed, melodikus ihletésű hangvételével. Haraszti Emilnek, Hubay biográfusának közlése szerint a kompozíció Victor Hugo egy költeményét vállalja programként. A darab nincs híján a pizzicato (ujjal pengetett) technikának és az igen hatásos kettős üveghangoknak. A Magyar alföldi képek Op. 44. c. három darabból álló sorozatban (Sírva vigad a magyar, Alkonyat, A fonóban) a népies, magyaros hangvétel a meghatározó. Ez az elképzelt, idealizált világ, amit Hubay itt megkomponált, jellemző volt a századforduló polgári és nemesi középosztályának szemléletére. A három kompozíció mintegy féltucat népies jellegű dallam harmóniai és melodikai feldíszítését tartalmazza. Hubay velencei tartózkodása alatt, 1925-ben komponálta utolsó, 161. opusszámmal ellátott hegedűciklusát, a Hat darab c. sorozatot,. Az olaszos elnevezésű Preghiera (végleges címe Ima no.l.) a technikai brillírozások miatt néhol veszít a hitelességéből. Az olasz operák hatását lehet fölfedezni a kissé közhelyes címmel ellátott Vágyakozás c. (no. 3.) tétel „passionato” kö: zépszakaszában. A negyedik darab: a Velence még egyértelműbben utal a keletkezés helyszínére. Hubay itt az anyagi haszonszerzésre specializálódott zajos turistaparadicsomot mutatja be, amely (mint azt egyik levelében írja) szinte lehetetlenné tette számára a pihenést és a komponálást. Találunk még a darabok között andalúz táncot (Seguidillas no. 2.), harangjátékot (Carillon no. 6.) és Orosz siratót (no. 5.), ahol nem igazán sikerült orosz jelleget öltenie a muzsikának. Szecsődi Ferenc hegedű- művész kiválóan interpretálja a műveket. A Hubay-iskola számos jellegzetességét megtaláljuk játékában: zörejmentes, puha vonóváltás, lendületes vonóvezetés, az ujjleütés pillanatában megkezdett vibr rato, könnyedség, természetesség. Stílusát összehasonlítva két Hubay-növendék (Varnay Tibor, Gertler Endre) felvételével, csak apróbb különbséget észlelhetünk: Varnay és Gertler szabadabban kezeli a ritmikai és dinamikai utasításokat, az egyéniségüket jobban beleadják a zenébe. Szecsődi (a könnyedebb intonációs biztonság ellenére) kevésbé kitárulkozó. Kassai István zongoraművész a „feladatnak” megfelelően kiváló partnere Szecsődinek: a legapróbb tempóbeli és hangulati részletekben is hűen alkalmazkodik a hegedű játékához. (Hubay Jenő: He- gedű-zongoraművek. Hungaroton Classic) ★★★★ Gánóczy György ★★★★★ ★★★★ ★★★;; ★★ ★ ícp l [Magyarosan-----------------------^
