Kelet-Magyarország, 1998. április (55. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-11 / 86. szám
Isten és a zsidóság BOCSÁNATÁÉRT Húsvét ünnepének zsidó és keresztény jelentése közel esik egymáshoz. A zsidók az egyiptomi fogságból való csodálatos megszabadulást ünnepük, a keresztények pedig a bűn fogságából megszabadító Jézus Krisztus feltámadását. A katolikusok feltámadási szertartásában felhangzó, gyönyörű őskeresztény öröm-ének, az Exultet, az ünnep kettős jelentését a húsvéti gyertyával szimbolizált világosságnak a sötétség fölött aratott győzelmében egyesíti. A katolikus egyház a Megváltó születésének kétezredik évfordulójára több éven át tartó előkészülettel, nagy adventtel készült, amely részben a Szentháromság isteni személyeinek, az Atyának, a Fiúnak és a Szentiéleknek szentelt elmélkedő időszak, másrészt a bűnbánat és a megtérés ideje. A Szentszék a Szentlélek évében vállalkozott arra, hogy a katolikus egyház nevében bocsánatot kérjen Istentől és a zsidó néptől azért, hogy - legjobb törekvései ellenére - az egyház sem tudta a holocaust történelmi bűnét megakadályozni. A Cassidy bíboros vezetésével megfogalmazott dokumentumot II. János Pál őszinte részvétét kifejező soraival bocsátották közre. Az egyház kiengesztelő szándékával és a húsvét örömével azonosulva adjuk közre a dokumentum legfontosabb gondolatait. Keresztesné Várhelyi Ilona Pápaságom alatt számos alkalommal mély szomorúsággal emlékeztem meg a zsidó nép II. világháború alatti szenvedéseiről. A bűntény, amely Shoahként vált ismertté, letörölhetetlen szégyenfolt marad a most leköszönő század történelmén. Amikor a kereszténység harmadik évezredének kezdetére készülünk, az egyház tudatában van annak, hogy a jubileum öröme mindenekelőtt a bűnök megbocsátásán, valamint az Istennel és embertársainkkal való megbékélésünkön alapszik. Szívből remélem, hogy a vallási kapcsolatok a zsidósággal bizottság által készített: We Remember: A Reflection on the Shoah című dokumentum valóban segít begyógyítani a múlt félreértései és igazságtalanságai által okozott sebeket. A történelem ura vezesse a katolikusok, a zsidók és minden jóakaratú ember közös törekvését egy olyan világ felé, amely az életnek és minden az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember méltóságának igaz tiszteletén alapszik. Vatikán, 1998. március 12. Il.flénct ijPá/ Emlékezünk Jézus Krisztus születésének 2000. évfordulója felszólítja a keresztényeket, és minden embert felhív, hogy törekedjen különbséget tenni aközött, ahogy a történelem menetében az isteni gondviselés működik, és ahogy a teremtő képmása megsérül és eltorzul az emberben. A zsidók és keresztények közös jövője megköveteli, hogy emlékezzünk, mert „nincs jövő emlékezet nélkül”. A történelem maga a memoria fiituri. Külön kérjük zsidó barátainkat, hogy nyílt szívvel hallgassanak bennünket. Izrael egy urához és a Tórához való hűségét megtartva a zsidó nép különböző időkben és helyeken sokat szenvedett. Azonban a Shoah volt a legsúlyosabb mindezek között. Az a tény, hogy a Shoah Európában, a régi keresztény civilizációval rendelkező országokban történt meg, felveti azt a kérdést, milyen összefüggés van a náci üldözés és a keresztények zsidókkal szembeni több évszázados magatartása között. Az egyház Németországban elítéléssel válaszolt a fajelméletre. A náci fajelméletet XI. Pius pápa is ünnepélyesen elítélte a Mit brennen Sorge kezdetű enciklikájában, amelyet 1937. virágvasámapján olvastak fel a német templomokban, és ezt a papság elleni támadások és büntetőakciók követték. Nem hanyagolható el a különbségtétel az emberi faj egységéről és minden nép és minden emberfajta egyenlő méltóságáról szóló egyházi tanítással ellentétes elméleteken alapuló antiszemitizmus, és a miáltalunk antijudaizmusnak nevezett, hosszú ideje fennálló bizalmatlanság és ellenséges érzések között, melyben sajnos a keresztények is vétkesek. A nemzeti szocialista ideológia elutasított minden transzcendens realitást, mint az élet forrását és a morális jó kritériumát. A náci párt tagjai közül nemcsak az emberi ügyekben tevékenykedő isteni gondviselés eszméje iránt voltak ellenszenvvel, hanem bizonyságát adták az Isten iránti mérhetetlen gyűlöletüknek is. Az ilyen felfogás elvezet a kereszténység elutasításához és az egyház lerombolásának, vagy legalábbis a náci érdekeknek való alárendelés szándékához. Ez a szélsőséges ideológia lett azon cselekményeknek alapja, amelyek során a zsidókat először elűzték otthonaikból , azután megsemmisítették őket. A Shoah egy modem új-pogány rezsim műve volt. E rezsim antiszemitizmusának gyökerei a kereszténységen kívül voltak, mint ahogy céljainak elérése érdekében nem vonakodott attól sem, hogy az egyházat is támadja, és tagjait üldözze. De fel lehet tenni a kérdést, vajon nem könnyítették meg a zsidók üldözését a nácik számára a bizonyos keresztény fejekbe és szívekbe beágyazódott zsidóellenes előítéletek. Megadtak-e a keresztények minden lehetséges segítséget az üldözötteknek, és különösen az üldözött zsidóknak? Sokan nem voltak tudatában a „végső megoldásnak”, mások magukat és hozzátartozóikat féltették, voltak, akik kihasználták a helyzetet, másokat az irigység mozgatott. Voltak olyanok, akik segítettek, és voltak, akik nem. A háború alatt és után zsidó közösségek és zsidó vezetők fejezték ki köszö- netüket azoknak, akik segítséget nyújtottak, közöttük XII. Pius pápának, aki személyesen vagy képviselői által zsidó életek százait és ezreit mentette meg. Őszintén bánjuk azokat a hibákat és vétkeket, amelyeket az egyház gyermekei követtek el. Magunkévá tesszük, amit a II. vatikáni zsinat Nostra Aetate nyilatkozatában kifejt: „Az egyház... tekintetbe véve a zsidósággal közös örökségét és az evangéliumi spirituális szeretettől motiváltán, nem politikai megfontolások alapján, elítéli a gyűlöletet, üldözést és a bármikor akármilyen alapon a zsidók ellen megnyilvánuló antiszemitizmust”. A katolikus egyház ezért elutasítja minden nép vagy embercsoport üldözését, történjen az bárhol és bármikor. Teljes mértékben elutasítja a genocídium bármilyen formáját és az azokat előidéző rasszista ideológiákat. Külön is emlékezünk az örmények elleni tömegyilkosságra, a megszámlálhatatlan áldozatra Ukrajnában az 1930-as években, a cigányok genocídiumára, amely rasszista ideológia eredménye volt, és a hasonló tragédiákra, amelyek Amerikában, Afrikában és a Balkánon történtek. Nem felejthetjük el a totalitariánus eszmék áldozatainak millióit a Szovjetunióban, Kínában, Kambodzsában és másutt. Nem feledkezhetünk meg a Közel-Kelet drámájáról sem. A keresztények és a zsidók közötti viszony jövőjét tekintve először is katolikus testvéreinkhez fordulunk, hogy újítsák fel hitük héber eredetének tudatát. A zsidók a „mi idősebb testvéreink”. Az egyház mély részvéttel és szánalommal viseltetik a megsemmisítés, a Shoah iránt, ahogy azt a zsidók a II. világháború alatt elszenvedték. Ezek nem csupán szavak, hanem valóban egy határozott elkötelezettség. Soha többé ne engedjük, hogy az antiszemitizmus és antijudaizmus romlott magvai gyökereket verjenek az emberi szívekben. A beteljesületlen szerelem poétikus hozadéka ízesebb, maradandóbb, mint a felhőtlen egymásra találás gyümölcse. Balassi, Csokonai, Vajda János, Juhász Gyula keser-édes költeményei vallanak erről. És József Attila? A szépség és a szerelem koldusa? Az 1905. április 11-én született költő, József Attila ebbe a sorba tartozott. Éppen 65 esztendővel ezelőtt íródott ez a versszak: „Tehervonatok tolatnak^a méla csörömpölés/könnyű bilin- DF3CKO IStVáll cseket rak/a néma tájra./01y könnyen száll a hold,/mint a fölszabadult.” Pár nappal e furcsa, tragikus jövendölés előtt került papírra a nagy vers, az Óda. Ez a min- denség bírását büszkén valló költemény, ez a kikezdhetetlen remek. A verset titkok lengik körül. Szépasszony, rajongó férfi és szerelem. Múzsa, költő és az ihlet nyomán keletkező költemény... József Attila titkos múzsájáról esik szó ebben az írásban, de az olvasó ne várjon pikáns históriát. A nagy költők, mint Villon, Goethe, Petőfi, Ady, Paul Géraldy közlékenyebbek és tárulkozóbbak voltak a szoknyás intimitásokkal kapcsolatban. J. A. szemérmes és kishitű maradt. Ám a hév egyszer mégis elragadta. így vall az Ódáról: „...a vers, amit írtam, a legnagyobb szerelmes vers, amit valaha is írtak”. A gyönyörű költeményt ismerjük, a keletkezés körülményeiről s a hely szelleméről is tudunk, ám a talányos hölgy személye sokáig titokban maradt. A borsodi származású M. Pásztor József irodalomtörténész karcsú kötete (Kezdetben volt Pakots, Az IGE-íróhetek krónikája, 1984.) dokumentumokra és visszaemlékezésekre alapozva lebbentette föl a fátylat e soha be nem teljesült, poétikus szerelemről. „Hosszú évekig, évtizedekig homály fedte a múzsa kilétét, ami az életrajzírókat és az irodalomtörténészeket találgatásokra és vitákra ösztönözte, míg Rajk András tisztázta kilétét.” A múlt felidézésében segít a „Szerelem” című lap 1990. évi harmadik száma, amelyben Illés György adja közre a fátyolos démon nacionáléját. Kiderült, hogy az Óda múzsája nem egy sokáig svédnek vélt asszony volt, hanem dr. Szöllős Henrikné Marton Márta, egy neves sebész - akkor már válófélben lévő - felesége. Az asszony művészettörténésznek tanult, s zenei folyóiratokba írogatott. A jeles mester, Pátzay Pál mondta róla: „Szebb nőt ____________• ' ' képzőművész létemre keveset láttam. Műveltsége, kelleme mellett ez a kivételes szépség egyszerűen nem maradhatott hatástalan senkire... A tény, hogy József Attila a verset dr. Szöllősnéhoz írta, szűkebb baráti körben eléggé ismert volt.” A szemtanúk szerint a költőt az 1933-as írótalálkozón többször látták a Szinva mentén, a Hámori-tó partján, a szálloda halijában a karcsú, barna hajú, éjfekete szemű fiatalasszony társaságában. Dr. Marton Márta hivatalos vendége volt a találkozónak. Neve szerepel a Lillafüredi Fürdőújság júliusi számában. A nem betűrendes listán, alatta éppen tízzel, olvasható: József Attila író, Budapest. A szépasszony tehát meglakta a három évvel korábban avatott, pompás épületet... Amikor 1933 júniusában József Attilával döcögött fölfelé a kisvasút, ő nem törődött a csodálatos bükki panorámával. Arany Jánost olvasott, a Toldi szerelmét. A többiek ugratták. A költő és társai - Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc, Nagy Lajos, Kodolányi János, Illyés Gyula - az írótalálkozóra igyekeztek, amit az írók Gazdasági Egyesülete, az IGE 1933. június 10-ére hirdetett meg. Az egyhetes találkozót az IGE elnökének, Pakots Györgynek váratlan halála „derékba törte”, s az egynaposra zsugorodott. Sokan hazautaztak, néhányan, köztük József Attila is, maradtak. A vers megszületett, ám a szép hölgy nem viszonozta J. A. érzelmeit. A már idézett lap (Szerelem) cikkében olvasható:, ,A szép, tudtán kívül vétkes, akaratlan múzsa levélben kapta meg a verset, két nap múlva a költő személyesen is meglátogatta. Az élet győzött az irodalmon ekkor is, az asszony nem ismerte föl a vers nagyszerű, de a harmincas évek elején még valóban merész szépségét, a trubadurkodás kora elmúlt. Vagy talán észrevette a vers biologizmusa mögött feltűnő szexualitást? Ki tudná? Néhány érdektelen mondaton kívül mást nem beszélgettek, és nem is találkoztak többé.” A hölgy mosolygott és hallgatott. Az idén 68 esztendős, akkor is puccos Palota szállóról sok feljegyzés, fotó és rajz maradt fenn. Bálint György írta: „Nyolcvan magyar író jött el a lillafüredi íróhétre, ingyen van csókolta a ■\ verset itt, mint az írók Gazdasági Egyesületének vendége... Luxusban élnek tehát egy hétig a piagyar írók. Élvezik a gyönyörű környezetet, üldögélnek a hatalmas parkban, kirándulnak a zöld Hámori-tó árnyas part menti útjain.” Szántó György az első nap estéjének hangulatáról tudósítva közli, hogy lementek a faluba, ott a kocsmában nótáztak, veszett csárdásokat roptak, ittak és beszélgettek. Lehet, hogy József Attila itt látta meg az Óda múzsáját... Az Óda sorait márványtábla őrzi a Palota szálló előtt, a vízesés fölött: „Nézem a hegyek sörényét - Homlokod fényét/Villantja minden levél/Az úton senki,/Látom, hogy meg- lebbenti/Szoknyád a szél.” A vízesés rohanásával felérő gyorsasággal születő verset az „ügyeletes” barátnő, Szántó Judit találta meg, néhány nappal a lillai románc után a költő útipoggyászában. Az angyali érintéstől elbűvölt József Attila így védelmezte 28 kudarcos esztendejének alkalmi mámorát: „...a világ legszebb nőjéhez írtam... Én veled maradok, s neked tűrnöd kell, hogy mást szeretek. Most elmegyek hozzá, de visszajövök...” A többit már ismerjük. A megcsalt szerető öngyilkosságot kísérelt meg. A költő egy későbbi versében visszasírta azt a szép, régi asszonyt. A hideg és érzéketlen múzsa köddé, semmivé lett. Csak a bőrünkön is átlüktetető óda parázslik, az Óda. ......................................— 3
