Kelet-Magyarország, 1998. március (55. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-07 / 56. szám
1998■ MÁRCIUS 7., SZOMBAT má ' 1 Pótotthon Balkányban A szerző felvétele sebb módján előadott — modern Robin- sonné-módszer a következő: keress négy fát, rögzíts hozzá egy nylonzsákot, ez a tető, gyújts tüzet, de vigyázz, ne hagyd kialudni. Reggel irány az iskola, a gyerekek ott ettek és átmelegedtek. Érthető, hogy gyűlöl minden férfit: — Bár mind az utcára kerülne, nekem férfi nem kell többet, erős vagyok, edzett lettem — hangzik az elfojtott sírással vegyes, de halk átok. Ő annyiban érzi magát hibásnak a helyzet ilyetén alakulásáért, hogy utálja a piát. És sosem állta meg szó nélkül, ha az élettársa a pohár után nyúlt. Az meg csakazértis! Beszélgetés közben halk kopogtatás, jön a hír: egy szülőföld közeli vadonatúj otthonban fogadják őket, bármelyik nap indulhatnak. Indulhatnak tovább. Pest megyei, 36 éves, mitagadás, többnek saccoltam, hiába az élet rajtunk hagyja a nyomait. Az ő esetében ez még ökölnyomokkal is párosul. Őt is az állam nevelte fel, szakmája van ugyan, de főleg szo- balánykodott. Férjnél soha nem volt, csak élettársakkal dicsekedhet, meg azzal, hogy az ország összes anyaotthonát ismeri belülről. Társak, hát, persze, akik jó nagy pofonokat tudtak adni, a bordái rosszul forrtak össze, mindegyik hiányzó foga egy-egy dráma. A kislánya is kapott rendesen, folyton lila foltos volt. Mind a mai napig nem heverte ki a méltatlanul korai élettapasztalatokat. Nem hajlandó az emeletes ágyon aludni. Az asszony vissza akar menni, dolgozni szeretne, a bátyja fogja segíteni. A bájos fiatalasszony férje éppen börtönbüntetését tölti, most ő az egyedüli szabolcsi. Nyáron szüli a harmadikat. Hogy miért nem vetette el? Már minden, el volt intézve, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, nem volt szíve megtenni. A férje még a kenyérre valót is elitta. Á. a rossz társaságban keresi az okot. Magát annyiban hibáztatja, hogy „nem fogta meg” a férfit. Az a vágya, hogy a kicsi már ne ide szülessen. Jó Balkányban, de november óta elég volt. Az öt varázsszó, amit kívánnak, s ebben sóvárgóan megegyeznek, szeretet, nyugalom, otthonmeleg, boldogság, békesség. Egy darabig nem szövögetnek terveket újabb kapcsolatokról, szerelmekről. Március 8-a nőnap. Kérdezem, mit mond ez nekik, mikor kaptak utoljára ajándékot? Egyikőjük megszólal: — Egyszer régen kaptam cserepes virágot, de hozzá tudtam volna vágni. — Én gyakran kaptam, de mindig hízelgésből. A végén mondtam: nem kell, ki is dobtam azonnal. Fúj a szél a balkányi utcákon, kavarja a homokot, bele a szemembe. De kicsal régen látott örömkönnyeket a kivert anyák szemébe, s vajon visz-e nekik valaki egyetlen szál tisztelet-virágot? Én mindenesetre, mint nő a nőknek, szőnék nekik szép mesét tarka szóval. Szőke Judit használ. Minden olyan váratlanul jön. Ha legalább készülni lehetne rá, edzeni-szok- tatni lelkünket, hogy elfogadjuk, de egyszerre csak itt van ez és az, kuszán és véletlenül, látszólag szeszélyesen, szinte vázlatos formában, s mégis visszavonhatatlanul, végzetes örökkévalóságában. Ez a szörnyű. Csak ez a szörnyű. Meggyújtotta a villanyt. Amint a fény végigcikázott kazalban heverő kéziratpaElek Emil illusztrációja pírjain, hideglelősen borzongott össze, mert megpillantotta éjszakai tivornyájának emlékeit: á feketekávés poharat, a hamutartót, melynek vastag, barna vizében vízihullák gyanánt úszkáltak a^ szivarcsutkák, s a füstöt, a meghidegedett, savanyú szivarfüstöt. Nyirkos, novemberi reggel volt. Egy kis szemetes kertet látott maga előtt, verebeket, elhányt újságpapírokat, rongyokat, csorgó targallyakat, s ködöt, cirmos, undok ködöt, mely akár benn a szivarfüst, fagyos volt és büdös, rátapadt az ablakokra, összemaszatolt mindent. Keze a reggeli újságok után nyúlt. Gyorsan föllapozta őket. Winterné nevét kereste a halottak lajstromában, de még nem volt benne: egyébként csupa gyászjelentés mered rá, fekete keresztekkel, mint holmi fejfaerdő egy temetőben. „178 új haláleset — hirdették a cikkek, szinte ujjongva —, tetőfokon a spanyoljárvány.” — Nem spanyol — gondolta. — Dögvész, döghalál. A végítélet ez, a végítélet. Ezen az éjszakán halt meg Korponai Kálmán, a nagybátyja, egy kályhásmester, a szomszéd utcából, s Eyssen is, fiatalkori barátja, a költő, a kis Eyssen, aki egész életében — nem tudni, miért — csak szabálytalan, tizenhét soros szonetteket írt. Többé nem ír szabálytalan, tizenhét soros szonetteket. — Szépen vagyunk — mormolta Esti. Közben már hányta magára ruháit, húzta cipőjét, dühögve kötötte nyakkendőjét. Azon tűnődött, mit is kell mondani ilyenkor, mit is mond majd szegény Sándornak? 1930 (?) (Kosztolányi Dezső prózájáról mondta egyszer valaki: annyira tömör, sallang- mentes és tökéletes, hogy egyetlen szavát sem lehet elhagyni. Igaz. A Nyugat „arany nemzedékének” egyik legkiválóbb lírikus nyelvművésze, novellistája, regényírója gyönyörűen és pontosan írt — igazat. Az élet minden rezdülését tökéletesen ismerők döbbenetes precizitásával. Szemelvényünket Esti Kornél kalandjai című elbeszélés-ciklusából választottuk.) MÚZSA Ady Endre verse Élet helyett órák Énekek éneke így énekellek: 1. Nem jött el hozzám soha az én mátkám, Nem jött el hozzám soha, aki kellett, Időben-siker, pénz, háború, béke, S egy teljes asszony szíve szívem mellett, Legszebb ágyamban szerelmek nem dúltak, Legjobb köntösim selymei fakultak S legjobb vágyaim a szívembe fúltak. 2. Nem jött el az én mátkám, bár de vártam, Nyolcvan ágyas-szép, számtalan leányzó, Hatvan királynő termeit lezártam: Jön az én mátkám, hátba eljön mégis Es íme, árva Libánus-fa ágyam, Ezüst, erős oszlopai remegnek, Gyűretlenek a bársony, puha leplek S homálya van az aranymennyezetnek. 3. Kinek az innye olyan édességes, Nem jött el az én mátkám s esetleg már, A messzi csillag miért olyan fényes? Miért fut el a csillag és a mátka? A hervadt ajak miért olyan éhes? Az én mátkám nem jön, hiába várom, fussatok, nők, termeitek kitárom, Ha ő nem jött, nem lesz már senki párom. 4. Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak, Pótlásnak és feledésnek, ha kaptam, S elaltatott hőse az akarásnak Most itt állok akaratlan, dermedtje Ezer, hazug, játékos mátkaságnak, Futó csillagok fényüket rám szórták, Elkábítottak olcsó mandragórák S az Élet helyett nem jöttek csak órák. (A Nyugat csillaga volt ő. Ady Endre. Akinek szemelvényül választott költeményével akár a nőnapot is köszönthetnénk valami távoli asszociáció folytán. De másról lesz szó. Tehát: annak a folyóiratnak a vezéralakja volt Ady, mely sajtóorgánum egész huszadik századi, folyton polgárosulni, modernizálódni kívánó kultúránk máig ható erejű inspirátora tudott lenni. A Nyugat — ala- píttatott 1908-ban — kilencvenéves lenne, ha lenne. Kár, hogy hozzá méltóságban, igényességben, értékközvetítésben, őrzésben hasonló kevés akad.) Elek Emil illusztrációja
