Kelet-Magyarország, 1998. március (55. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-28 / 74. szám
zés a legtöbb esetben lehetetlen a hazai piacon.- Milyen kapcsolati lehetőségek vannak a szakmán belül?- Rendszeresen részt veszek világ- versenyeken. Az olaszok három- évenként rendezik meg nemzetközi kiállításukat, a triennálét. A hatszáz hangszer versenyében általában az első húsz között végzek. Az 1993. évi budapesti világversenyen elnyertem az Olasz Hegedűkészítők Szövetségének nagydíját. Ilyenkor a pályázók adatairól, műveiről fényképes katalógus készül, ami elkerül a világ minden részébe. Enne|c köszönhetően és ismeretségek alapján juthatok el a megrendelőkhöz.-Az olasz nemzeti lobogó színeiben azonos a mienkkel, formájában fordított. Tapasztalt-e felfogásbeli különbözőséget kintléte során?- Fantasztikus az olasz mentalitás. Az emberek gyermekkorukból hozzák magukkal az önbizalmat. Nemzeti értékeiket ápolják, kincset kovácsolnak belőlük. Magyarországról a gulyás és a ló jut eszükbe. Kérdezem én, miért nem tudjuk mi úgy eladni a csigatésztánkat, mint ők a makarónijukat, vagy miért ne lehetne versenytársa a pizzának a mi krumplilángosunk? Nem beszélve a többi értékünkről, a matyó hímzésről, a tokaji borról vagy a cigányzenéről.- Bár későn nősült, két kicsi gyermekét már ilyen szellemben fogja nevelni?- A családi hagyományoknak hatalmas erejét tapasztaltam az olaszoknál. Ha a gyermek követi a szülő foglalkozását, örökli a kialakított kuncsaftkört is. Örülnék, ha fiam ezt a szakmát vinné tovább, feltétlenül nagyobb előnnyel indulna az életben. Fotó: magánarchívum A HÁROMSZÖG NÉGYSZÖGESÍTÉSE 3 Színművészek vidéken, vidéki színművészet Színház, színészház, színészklub - erről a bűvös háromszögről minden színész tudna mesélni, aki valaha is vidéki társulat tagja volt. A legtöbben ezen a három helyszínen töltik mindennapjaikat, csak ha nagyon muszáj, akkor mozdulnak ki a városba, ritkán találkozni velük az utcán, nem nagyon csatlakoznak semmiféle helyi csoporthoz, klubhoz, körhöz, baráti társasághoz. FILIP GABRIELLA Pedig a színészekben állítólag van némi exhibicionizmus, a színpadon kívül mégsem mutatkoznak. Rájuk záródik a vidéki lét hármas ajtaja. És éppen ez a bezártság teszi lehetővé, hogy semmi se terelje el a figyelmüket a színpadról, a színművészetről. A szakmát vidéken lehet megtanulni igazán, bár a „szakma” alig vesz tudomást a vidéki színházakról. A színikritikusok az elmúlt évadot követően is leadták voksaikat, aztán összeültek a szavazó huszonhatok, hogy megállapítsák: az 1996/97-es szezonban melyik volt a legjobb magyar dráma, a legjobb rendezés, a legjobb szórakoztató-zenés, valamint alternatív előadás; továbbá kinek köszönhetjük a legjobb férfi- és a legjobb női alakítást, a legjobb mellékszerepet ugyancsak mindkét nemben, a legjobb díszletet, jelmezt, és feltették azt a kérdést is, kié a különdíj. Különdíjat senki sem kapott, nem díjazták az alternatív előadásokat sem - és a vidéki produkciókat sem. Az összesítésben a nyertesek listáján kilenc név szerepel, és ebből mindössze egyetlen művész, Csorna Judit kötődik vidéki társulathoz. Az egykor Nagyváradról indult színésznő néhány évig a debreceni, majd a miskolci színpadon is játszott, most pedig egy nyíregyházi előadásért, pontosabban A vágy villamosában nyújtott teljesítményéért kapta meg a legjobb női alakításért járó színikritikusi díjat. Akik ismerik a művésznőt, látták az előadást, elismerően bólogatnak. Kétség nem fér Csorna Judit színészi erényeihez, viszont kétséges ennek az országos összevetősdinek a sikere. Ebben a műfajban reménytelen az objektivitás. Egyébként is: nincs az a kritikus, aki minden előadást megnézne; és nincs az a kritikus, aki legalább egy előadást látna minden évadban minden színházban. A szavazók is mentegetőznek, anyagi okokra, egyeztetési nehézségekre, más szakmai feladatokra hivatkozva próbálják csillapítani háborgó lelkiismeretüket. De volt olyan kritikus js, aki úgy szavazott színházi díjakról, hogy saját bevallása szerint nem is látott igazi színházat. „Meglehet, szerencsésebb kollégáim látnak még színházat (igazit) vidéken, én Budapesten egyre kevésbé - kezdi indoklását Metz Katalin. - Az ember reménytelenül bolyong a fővárosi teátrumok sivatagában, s csak elvétve bukkan egy- egy frissebb gondolatra, amely a jelek szerint a produkció alkotóit lázba hozta...” Jöjjenek hát vidékre a kritikusok, ha igazi színházat akarnak látni! Várják is őket a színészek, hiszen akárhogy szidják is a firkászokat, mégiscsak számít, ha szakmai folyóiratban, vagy valamelyik országos terjesztésű napilapban írnak egy-egy előadásról, vagy bemutatják a vidéken élő színészt. Mondogatják ugyan, hogy nem érdekli őket a főváros, a tülekedés, a rohanás, meggyőződéssel bizonygatják, hogy igazi műhelyek csak vidéken alakulhatnak ki, de nehezen mondanának nemet, ha meghívást kapnának Budapestre. Elfogadnák a meghívást - úgy általában! Mert például az, aki családot alapított, otthont teremtett, aki nem szívesen hagyja a gyerekeket, akinek közösséget, egy valódi műhelyt robbantana távozásával. Pedig előbb- utóbb felbomlanak a jó társulatok, a Az oszlopsor mögött Schaár Erzsébet Déryné-szobra Fotó: Vajda János számít a tuti taps, az állandó közönség szeretete, a biztos foglalkoztatottság, a havi fix - mégha szerény is -, már nem szívesen vállalkozik bizonytalan sikerű kalandokra. Az pedig cserben- hagyásnak számítana, ha valaki egy legjobb szakmai közösségek is. És bármennyire sajnálkozunk, így van ez rendjén. A ’96-ban végzett színművésze- tisek közül öten úgy határoztak: együtt maradnak. Megpróbálják folytatni azt. amit a főiskolán elkezdtek. Szerencséjük volt: a Miskolci Nemzeti Színház szeretettel fogadta az öt fiatalt. Sőt mindjárt saját kis színházuk is lett. Kamondi Zoltán az úgynevezett Csarnok Kultusz Motelban az öt fiatalra építette az Egymást érintő-sorozat előadásait. De kaptak szerepeket - főszerepeket - a nagyszínházban is. Aztán az „egymást érintés” megszakadt, illetve Pesten a Merlinben folytatódik, de az már nem olyan, mint volt a miskolci szerelőcsarnokban... Közben az öt fiatalt szép lassan megismerte a közönség. Külön-külön. Az előadások végén nem a közösség egy tagjának, hanem „a” színésznek tapsoltunk. A mindennapi elismerés ráadásaként az évad végén átvehették díjaikat is. Volt, aki semmit, volt, aki sok-sok díjat, és kis híján skatulyát is kapott, mondván „olyan jól áll neki ez a táncos-komikus szerep”. A másikat filmezni hívták, az egyik szerep hozta a másikat. Nem lett hűtlen a színházhoz, de az állandó ingázás olyan szelet kavar, hogy alig érezni a „műhelymeleget”. De a színész is ember, szeretne - József Attila után szabadon - elvegyülni és kiválni. Ráadásul új barátságok, új szerelmek is születnek. Az újabb előadások - ha jó a próbafolyamat - újabb közösségeket teremtenek... „Csak tessék, tessék!” - invitálja az ötök egyike a művészbejáró felé igyekvő ismerős újságírót. Az ifjú színész mindjárt egy kis komédiát is rögtönöz az egyetlen néző szórakoztatására. „Üdvözöljük Közép-Európa egyik legkorszerűbb színházában! - szavalja nyilvánvaló ripacskodással és öniróniával. - Balra a színészház, jobbra a színház, a legfelső szinten a színészbüfé! Itt mindent egy helyen talál! Sőt nekünk lesz saját temetőnk is! Ezekre a posztamensekre kerülnek majd a szobraink!” - mutat az egyelőre funkció nélküli oszlopsorra. Az ihletett előadásért járó tapsot mély meghajlással fogadja Thália papja, pedig maga is tudja: nem mondott igazat. Mert ha itt temetik el - ha itt temetkezik el! - soha nem lesz szobor a sírja fölött... Szülei hajdúszoboszlóiak, Péteri Károly Debrecenben született, majd élete legnagyobb részét Miskolcon töltötte. Harmincnégy éves korában - minden anyagi megalapozottság és olasz nyelvtudás nélkül - műszerészként ruccant ki Cremo- nába. Öt év múlva hegedű- és vonókészítői diplomával tért vissza Magyarországra. □ KISS F.R7.SF.RF.T ___________ Akkor változtatott gyökeresen az életén, cserélte fel a biztosat a bizonytalanra, amikor még nem is gondolt arra, hogy fél év múltán ennek kényszerből kellett volna megtörténnie.- A Diósgyőri Lenin Kohászati Művekben dolgoztam elektroműszerészként. Az a munka nem elégített ki, a feladatokat túl kiszámíthatóaknak tartottam, és misztikusabb, nem mindennapi tevékenység után vágyódtam.- Valami előzménye csak volt annak, hogy hegedűkészítő szeretett volna lenni?- Gyermekkoromban látszólag céltalanul vagdaltam ki az újságokból a Stradivariról szóló cikkeket, és egy dossziéban gyűjtöttem őket. Ügyes kezű gyereknek tartottak. Jól elboldogultam az órák és egyéb csecsebecsék világában. Később hegedű-készítéssel is kezdtem foglalkozni hobbiként. Erről tudomást szerzett a szűkebb környezetem, és megkérdezték, volna- e kedvem kitanulni a mesterséget.- Harmincon túl ült be ismét az iskolapadba. Legényemberként könnyebben mondott igent a lehetőségre, de azért a döntésnek így is megvolt a kockázata.- Sokak megrökönyödésére adtam fel a biztos állásom. Olaszul egy szót se tudtam, és a beígért ösztöndíjból sem lett semmi. Albérletbe költöztünk másik két magyar társammal, és igyekeztünk mindenben segíteni egymást. Szeptembertől karácsonyig én mosogattam, a társam meg főzött ránk, mert az neki ment jobban. Igyekeztünk a legolcsóbban kihozni a megélhetés költségeit. Közben Romániában kitört a forradalom, Magyarországon is romlottak a feltételek, így egyáltalán nem bántam meg a döntésem. Ha a körülmények még rosszabbak, akkor se jövök haza. Az újszerűség varázsa az életfelfogásban, a munkamorálban megfogott és fogva tartott.- Mégis, hogyan lehet nyelvtudás nélkül elvégezni egy főiskolát?- Az Európa Tanács által támogatott Nemzetközi Hegedűkészítő Intézményben évente két osztályt indítanak, 15-15 jelentkezővel. Ennek a fele szokott diplomát szerezni, a többiek lemorzsolódnak a nehézségek miatt. Az osztályokban mindenféle náció megtalálható, az elméleti képzés olasz nyelven folyik. Mivel a hangsúly a szakma elsajátításán van, ennek nyelvezetébe hamar belejön az ember. Az oktatók elnézőbbek a tanítványokkal, kézzel-lábbal magyaráznak. A második évtől már fusizásra is jutott az erőmből, így sikerült biztosítani a megélhetés feltételeit.- Hol könnyebb hegedűkészítőnek lenni: Olaszországban, ahol hemzsegnek a szakma képviselői, vagy Magyarországon?- Nemcsak a hegedűkészítők hemzsegnek, hanem az őket kiszolgáló és belőlük élő kereskedők, valamint a művészek is. Kerékpáron közlekedve ötszáz méteren belül mindent megkaptam az üzletekben: fát, lakkot, szerszámokat, ami a munkához szükséges. Magyarországon ennek lehetőségei merőben korlátozva vannak, a beszerréteg ^Stxadíuaxí maquax ízövztojz
