Kelet-Magyarország, 1998. március (55. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-28 / 74. szám
1998. MÁRCIUS 28., SZOMBAT □ Balázs Attila felvétele radtunk, de rengeteg élménnyel is gazdagodtunk. Ma már nem sajog a fenékre vert „avatás”, s azóta se ettem olyan jó ízű lán- gost, ittam olyan finom málnát, mint akkor a restiben. A vasútállomás diákvárója, a vonat diákkocsija, sok barátságnak és szerelemnek volt a bölcsője. Régen volt, szép emlék. Bizony nagyon régen! Hogy megváltozott a nyíregyházi vasútállomás. A váróterem a Kínai Áruházzal, a vágányokhoz vezető aluljáró, szép és tiszta, de valahogy hiányzik a zsongás, a barátságos melegség... Este van, elmúlt tíz óra. A gyárakban, üzemekben véget ért a délutános műszak. Kezdenek szállingózni az utasok. Személyvonat indul... — hallatszik az ismert dallam után — huszonkét óra harmincnyolc perckor... József egy közeli kft.-ben szerelő. Ha sok a munka, két műszakba járnak dolgozni. Ő a Vásárosnamény felé induló vonatra vár. — Olvasok, beszélgetek az ismerősökkel, amíg várni kell. Bár jobban szeretem a délelőtti beosztást, de nem gond az este sem — mondja, miközben könyvet és újságot vesz elő. — Ha lehet, kimenekülök a szabadba, sok itt a hajléktalan és a külföldi. Mintha csak őt igazolandó a szomszéd pádon éppen egy kétdecis vegyesgyümölcs „nyakát tekerik ki”, s illata szertekúszik a helyiségben. Ez témát is ad a további beszélgetésünkhöz. Ő sokkal drasztikusabban lépne fel a renitenskedőkkel szemben — véli. Lassan már félni kell hazafelé az utcán. — A közbiztonság a legnagyobb gond — erősíti meg, a hozzánk csapódó Erzsiké is. Ő már csak tudja is, hisz egy büfében dolgozik. Kézitáskájában állandóan ott a spré... — Valamikor rengeteget utaztam a „fekete vonaton”, akkor nem féltem. Egy napba került feljutni Pestre. A faluban meg is szóltak, mert nem bírtam a kapát. Inkább vállaltam a pletykát, csak kiszabaduljak, aztán mégis visszajöttem — mosolyodik el kényszeredetten. — Később három évig hordtam a városi óvodába a fiamat. Reggel hatkor már úton voltunk. A gyerek elaludt az ölemben, cipekedtem. Senkinek nem kívánom. Most a férjem gardírozza őket, mert van egy lányom is. Azt mondja, őt jobban megviseli a bejárás, mint engem. De kell a pénz. Otthon mihez kezdenék, a büfében legalább elfogadható a fizetésem, és jön hozzá egy kis borravaló is. Személyvonat indul... — a hangosbemondó hangja ércesen reccsen. Szedelőz- ködnek, fáradt járásukat az éjszaka villó- dzó fényei sem szépítik meg. A pókhálószerű villanyvezeték csápjain zizegő villanymozdonyok, surranó autóbuszok viszik haza az álmokat. Megszokott életforma az övék. Sokan tűzik ki a határidőt: csak eddig, csak azért, tovább már nem vállalják a törődést, a fáradságot. Aztán mégis, ha szögre kell akasztani az aktatáskát, itt belül nagyon fájni kezd valami. A hajnalok és éjszakák fiai és lányai nehezen adják fel. Jöhet rendszerváltás, elbocsátás, csökkentett bér, elmaradt útiköltség, róják a kilométereket. Harmadik otthonuk az autóbusz vagy a vonat, s ők otthon érzik itt is magukat. Dankó Mihály Elek Emil illusztrációja Elsírtad magad. Te ezt nem értheted, válaszoltad, leosztották az új keverést, és akkor az egyikük azt mondta: Kapcsold ki! De az apám nem akarta kikapcsolni. Kapcsold ki, sziszegte a másik. Mi van, mi van veled, nézett rá az apám. Semmi, semmi, osszuk le a lapokat. Ez az utolsó parti mára. Rettentő a hőség. Szeretlek, felejtsd el az egészet, suttogtam. Ne gondolj rá, hazudik a film — kezemmel a ruhádra tapadtam, s olyan mozdulatot tettem, mintha csak arról akartam volna letörölni az emlékezetemet. Át mernéd úszni, kérdeztem ekkor tőled. Feketén locsogott előttünk a víz, kifutott a kövekre, amelyek ettől megfénylettek. Ez volt az éjszaka tisztánlátása. Nem tudom, talán félnénk. Én már nem. Ha egyszer átúszod, többé már nem félsz. Nem válaszoltál. A rádiót hallgatod, kérdeztem hirtelen, s mint még soha, a szemedbe néztem: erővel és akarattal, s azóta is azt a tekintetet, azt az arcot őrzöm, amelyet akkor láttam. A rádiót hallgatod? Válaszolj! Megragadtam a vállad, és ráztalak: felelj, az úristenit, felelj, a rádiót hallgatod? Harmadnapra vitték el, mondtad, s elfordítottad a fejed, fölkeltél és elindultál a parti homokban, el a folyótól. — A rádióban beolvasták a besúgók nevét, s egyszer csak az apám mellett ülőé hangzott el. Állj meg, hallod, állj meg, üvöltöttem utánad, s már ugrottam és letepertelek a homokba. Engedj, fáj, sikoltottad. Nem érdekel, lihegtem. Két évig azt se tudtuk, él-e. Nem tudhatod, nem tudhatod, ráztalak, nem ismerheted az egész történetet! Letéptem a ruhád pántját, kék nyári ruhád bal vállpántját, s mint valami szomorú, megalázott emlékmű, látszott ki félig a melled. Nem védekeztél. Nyögtem és ráztam a tested: — Az apám haldoklott. Tizenhat éves voltam. Az apám magához hívatott a kórházba. Meggyötört, piszkosfehér volt az arca, mint odahaza a konyhai viaszosvászon, a feje pedig olyan kicsinyre zsugorodott, mint egy madáré, s azt hittem, a takaró alatt már nincs is test. Gyere, intett és tudtam, érzi riadalmamat halódó testétől, gyere közelebb, kisfiam, ülj ide az ágyam szélére. Ülj le nyugodtan, ne félj! Csak azt akarom mondani — és nem a kezemet, hanem a csuklómat szorította —, csak azt akarom mondani, légy bátor, kicsi fiam... helyettem is, lihegett, mint most te, és ahogyan én is... légy bátor helyettem is, és olyan erővel szorította a csuklómat, hogy pulzusütéseim visszadobbantak a szívemre. A szája már alig tudott beszélni, innen szólt, innen, és vertem fölötted a hideg homokba a mellem, innen beszélt, innen, innen: beolvasták a nevemet a rádióban... Itt a Szabad Európa Rádió... És az apám folytatta: föladtam a barátomat, föladtam, hogy el ne árulhasson. Hátratántorodtam a homokban: most pedig menj el, menj el, köpj le, azután menj el. Nem mozdultál, nagy szemekkel néztél rám, mintha megfagytál volna... és a szakadt ruhád, a lógó pánt és a félig kilátszó melled... Tegyünk valamit, Klári, tegyünk valamit, üvöltöttem, bátornak kell lennünk! Utánad vetettem magam, de csak érintettem a lábad, arccal a homokba buktam, szájam szélére vastagon tapadt rá a homok. Mintha ez lett volna a perc, a gyávaságé(Elmer István elbeszélését a POLISZ című folyóirat 1998. márciusi (36.) számából vettük át.) MÚZSA Tandori Dezső versei Más a zene, más a szöveg, más még valami harmadik Még csak különösnek sem mondható, hogy a konkrét megfelelések mennyire nem fedik — olykor-e? — azt, aminek forma s egyéb szerint megfelelnének; amit fednének. Az Éjszakai vonat például, egy dzsesszlemez egyik számáról van szó, semmiképp sem kelti fel a koszos — ezúttal nem mondom meg, hol van —, másholiakhoz-hasonlóan-koszos pályaudvar képét, az este-kilencesperont, a még nem is olyan csapnivaló vonatot, mellyel mediterrán tájra érkezik — némi késéssel — reggelre az utas. De a gázfűtéses cserépkályha lángja úgy lüktet, mintha most is ez a vonat vinne, felesleges hozzátennem: nappalban vagy éjszakában, hiszen — legfeljebb egy vagy kettő htján ugyanannyi nappal és éjszaka volt és lesz az út. És volt! erre gondolok, és (éjjel kinéztünk valami zúgó patakra, vörösesbarna sziklákra, kőtörmelékes rámpákra már hajnalodóban, karsztos hegyekre, és lestük a magasban a távoli tenger feletti szépidőt, egy alagútban, már a város előtt kidobtuk az éjszakai frissítő-flakont, az elfogyasztott üdítő léét) — és hirtelen a kályhához lépek, és elzárom ezt a lüktetést. Vagy így, vagy úgy Most megpróbállak meggyógyítani? '■— Bár a legjobb helyen vagy, azt hiszem, megtesznek érted mindent. Rám alig vár feladat. (Rám csupa olyasmi vár itt, amit később aligha névezek majd bárminek.) Emlékszel a levelekre? Varsóból írtam, napszám senkivel nem is beszéltem; „jártam”, jólesett. S egy kávézó-terasz (Kopernikusz terén?); az Ujazdowskie, a Lazienki park; a szobor; a hangversenyterem: kívülről (ma is, mind!); s egy „Zeneszerződ”; és omlettek... Nem is tudom, mit írtam, mit írhattam. Egy elbúcsúzkodás... a BVSC-uszodára visszanéztem már a toronyházak közül, le se tettem a szilvás-kosarat, lígy integettem neked, az utolsó látogatásom volt az irodádban, pólólabdák és medencék között. Csak később hoztad haza a trikómat, tornacipőmet (mert „atletizálni” kezdtem, ezerkilencszázhatvanhatban!). Majd egészítsd ki a részleteket; tornázz sokat; de ezt — úgyis tudod, úgyis csinálod. Mondjam-e, akarj meggyógyulni (és hiábavaló szavaimat töltsd meg — mivel?); hisz úgyis úgy lesz majd; s itt e szavak véget érnek. (Örültem, nem tagadom: boldog voltam, elégedett, hogy végre Tandori Dezső is megkapta a díjat, a Kossuth- ról elnevezettet. Költészete minősége, nyelvtermető zsenije okán. Érdemelten. Szemelvényeinket A mennyezet és a padló (1976) című kötetéből választottuk.)
