Kelet-Magyarország, 1998. március (55. évfolyam, 51-76. szám)

1998-03-23 / 69. szám

1998. március 23., hétfő HATTER Nyakunkon a tüdőbaj A rendszerváltás előtt az ingázók, majd a munkanélküliek, most a nyugdíjasok Kovács Éva Nyíregyháza (KM) — Hihe­tetlen, de igaz: száztizenhat évvel a tbc kórokozójának felfedezése után, a tudomány mai fejlettsége ellenére is mindmáig világméretű probléma a tuberkulózis. A földünkön élő minden har­madik ember fertőződött tbc-vel, s a hatásos gyógyke­zelés lehetősége ellenére évente hárommillió ember hal meg a betegségben. A tuberkulózis elsősorban a harmadik világ népességét sújtja, de a fejlett országokban élők is ki vannak téve a fertő­zés veszélyének. Az összes tbc-s száma a világon több mint húszmillió, az új betege­ké meghaladja a nyolcmilliót is. Hárommillióan vannak azok, akik minden orvosi erő­feszítés ellenére belehalnak a betegségbe. Romló statisztika Balázs Attila felvétele séges, hiszen a röntgenek és szűrőgépek rengeteg pénzbe kerülnek. Bár a tbc-s gyógy­szerek ingyenesek, s a beteg­ség is sikerrel gyógyítható, a fegyelmezetlenség, az emberi felelősség az oka annak, hogy megyénk mutatói drámaian romlanak. Büntethető Ma az a furcsa helyzet, hogy az egészségügy, a szakma har­col a tbc ellen, az érintettek jó része pedig fütyül a veszélyre, vígan terjeszti a fertőző bakté­riumokat, betegítheti sorra embertársait. Ennek a szemlé­letnek vet majd véget az az 1997-ben elfogadott törvény, amely a tüdőszűrő-vizsgálato­kat kötelezővé teszi, az azokat elmulasztókat pedig büntetni engedi. Hazánkban több éve nem csökken a megbetegedések száma, a statisztika szerint 4300 körüli évente az új beteg. Ez is oka annak, hogy a koráb­ban hatásos módszerek, a szű­rővizsgálatok, a BCG-oltás következetes alkalmazására továbbra is nagy szükség mu­tatkozik. — 1997-ben Szabolcs-Szat- már-Bereg megye közel hat­százezer lakosát három pul- monológiai osztály és tizen­egy tüdőgondozó látta el — mondja dr. Winkler Ilona, me­gyei pulmonológus szakfőor­vos, akitől a továbbiakban megtudjuk: a tüdőgondozók betegforgalma évről évre emelkedést mutat. Amíg 1995-ben 131, 1996-ban 147, 1997-ben pedig már 179 százalékos volt a betegforgal­muk. Megyénk az élen — Megyénkben az asztmás megbetegedések száma 1992 óta lényegesen magasabb az A tüdőröntgen megmutatja a bajt országos átlagnál, ugyanez mondható el a hörgőrákos megbetegedések esetében is. Sajnos, a parlagfű-allergiás betegek száma ugrásszerűen szaporodik, ami a betegség szezonjában igen komoly erő­feszítést igényel a szakembe­rektől, az embereknek pedig $ok bosszúságot és kellemet­lenséget okoz. A legnagyobb gondot az je­lenti — s ez az oka az országos átlagnál jóval magasabb be­tegségszámnak is —, hogy a veszélyeztetett betegek rend­kívül fegyelmezetlenek. Az, hogy 1996-ra az országos át­lag duplájára nőtt megyénk­ben a tbc-sek száma, azzal is magyarázható, hogy egyrészt megyénkben igen nagy a sze­génység, másrészt a megbete­gedettek fittyet hánynak a sza­bályokra, s nem kezeltetik ma­gukat. Amíg a rendszerváltás előtt az ingázók, majd a mun­kanélküliek, mostanában saj­nos a nyugdíjasok között is egyre több a tbc-s beteg. Érdekes és különösen méltó a figyelemre, hogy a határ- mentiségnek köszönhetően Csenger és Vásárosnamény környékén az utóbbi időben rendkívül megnőtt a betegek száma. Épp ezért fontos, hogy a me­gyebeli tüdőgondozó hálózat fejlesztéséhez nagymértékben járult hozzá a megyei önkor­mányzat, minek köszönhetően több helyen megkezdődött vagy már be is fejeződött a tü­dőgondozók korszerűsítése. Jelenleg a műszerfejlesztésen van a hangsúly, amihez továb­bi sok-sok millió forint szük­-» j apók óta a levegőben l\l lógott az elbocsátá- x v sok híre. A hivatásos vészmadár hírében álló Öreg Lajos, így hívták a háta mö­gött a marketingcsoport fő­nökét, ezúttal is elhintette a cégnél a rossz jóslatot. A kül­földi cég, ahová jelentős ér­tékű alkatrészt szállítanak, hirtelen lemondta az első fél évre szóló több száz milliós megrendelést. Legalább két részleg marad így munka nélkül, amely legalább har­minc-negyven dolgozó mun­káját teszi kérdésessé. — Sajnos nem tudjuk elke­rülni, hogy néhány frissen felvett, próbaidős, szerződé­ses szakembert elbocsás­sunk. A törzsgárdát termé­szetesen nem érinti a leépí­tés, legalábbis egyelőre nem — jellemezte a megváltozott helyzetet az ügyvezető igaz­gató. Bár eleinte szűk körben zajlottak a megbeszélések, a cég jogásza, személyzetise, a részlegvezetők töprengtek, számolgattak, meditáltak, hogyan lehetne a hirtelen jött bajt orvosolni, órákon belül mindenki felfogta: igazában senki sincs biztonságban. Az elmaradó háromszázmilliós külföldi megrendelés alapja­iban ingatja meg az eddig irigylésre méltóan virágzó céget. Sorra nyerték el a nagy nyugati gyárak elől a külföldi megrendeléseket. Nemrég fejlesztették a leg­korszerűbb gépekkel az üzem gépparkját. Szinte minden negyedévben fel tudtak venni néhány új szakembert is. Most pedig úgy tűnik, kez­dődhető leépítés... rekek! Azért szólok, hogy időben nézzetek más munka után — kezdte tapintatosan Öreg Lajos a bizalmas köz­lést. De a próbaidőre felvett szakemberek nemigen tudtak örülni a bizalmas informáci­ónak. Alig másfél-két hónap­ja jelentkeztek a lapokban megjelent álláshirdetésre, még a három hónapot se töl­tötték le, hogy legalább mun­Boldogító szalmaszál Öreg Lajos nemcsak amo­lyan hírharangnak számított a gyárban, ő volt a hivatásos aggódó is. Nemegyszer fejte­gette baráti körben, hogy személyes kudarcként éli meg, amikor olyan szakem­bereket kell lapátra tenni, akiket mint egykori szakokta­tó ő tanított a szakmunkás- képzőben a mesterség fogá­saira, később ő egyengette felvételüket, majd küldte tan­folyamra a legjobbakat a számítógépes vezérlésű gé­pek beállításakor. Kitől, ha nem tőle várják a fiatalabb szakik, hogy szól, ha égni kezd a ház, ha kifelé áll a rúdjuk. — Csak semmi pánik, gye­kanélküli-segélyre jogot sze­rezzenek. — Ez azért nagyon ember­telen dolog! — motyogta fél­hangosan az egyik próbaidős gépkezelő, aki a biztos du­nántúli munkahelyét hagyta ott, hogy közel legyen a csa­ládjához. Hazacsábította az egyik barátját is. Ki gondol­ta, hogy az álláshirdetésben is ennyire nem bízhat ma­napság áz ember. Tíz szak­embert vettek fel velük együtt, akiknek a feje fölött ott függött a mondabeli De- moklész kardja, egyetlen haj­szálon. Aztán a bizonyos hajszál elszakadni látszott. A sze­mélyzetis összeállította az el­küldendők listáját. Szólt a bérszámfejtőnek is, soron kí­vül számolják ki a lapátra ke­rülő emberek bérét, intézzék el a papírmunkát, aztán cso­magolhatnak is. Ja és a mun­karuhát nehogy elfelejtsék kérni tőlük, mert úgy járnak, mint már egyszer, amikor hó­napokig kellett levelezni, fe­nyegetőzni, míg visszakerül­tek a cég tulajdonát képezők ruhák. Julika, az igazgató titkár­nője már az utolsó felmondá­si szabványlevelet írta, ami­kor berohant hozzá Öreg La­jos, kezében egy fecnivel. Ki­derült, az utolsó percben a német cég mégis igényt tart a szállítmányra, marad min­den a régiben. Megjelent má­sodperceken belül az igazga­tó is, hogy aláírja a leveleket. De ez most elmaradt. A leve­lek a papírkosárba vándorol­tak. Öreg Lajos pedig mor­fondírozva oldalgoit ki a szo­bából, hogy meg vigye a fiúk­nak a jó hírt. Félhangosan olyasmit mormolt a foga kö­zött: — Szalmaszál a vízbefu- lóknak. És még ennek is örül­ni kell. Viszem a szalmaszá­lat a fiúknak. Azt hiszem jó napot szerzek vele... .... 1 ' " ........—................... ’ ' " ......—1 ■ ' . H Subák és gubák E gy neked, egy neki, öt nekem — osztotta el az egy­kor vetített mesefilmbeli rablóvezér a zsákmányt. A filmet ma az élet írja. Ám a társadalmi feszültsé­gek alapvető oka Magyarországon nem annyira a javak el­oszlásának egyenlőtlen aránya, mint inkább az, hogy a tár­sadalmi mobilitás lehetőségei erőteljesen korlátozottak, olvasom egy neves szociológusunk vélekedését. Közérthe­tőbben fogalmazva ismét aktuális a nép egykori tömör tár­sadalmi tézise: suba subához, guba gubához. A társadalmi felemelkedéshez szükséges termelőtulaj­dont a lakosságnak mindössze hat százaléka birtokolja, a „tudásjavak” pedig még ennél is egyenlőtlenebbül oszla­nak el. Az ország lakosságának negyven százaléka nem rendelkezik olyan ismeretanyaggal, szellemi tőkével, me­lyekkel javíthatná munkaerőpiaci helyzetét. Aki egyszer a munkanélküliség süllyesztőjébe került, s ott öt évet eltöl­tött, annak sorsa az esetek nagy többségében meg is pe- csétlődik, képtelen visszatérni a foglalkoztatásba. Ezért is érvelnek sokan: a fiatalokat minden lehetséges eszközzel meg kell óvni a munkaerőpiac számára. Korán kezdődött el a tudás elosztásának piacosítása is. Az ország kétharmada nagyon nehezen, vagy sehogy sem képes a felsőfokú továbbtanulás költségeit megfizetni. A költségtérítéses főiskolai, egyetemi képzés ilyen néző­pontból bizony nyílt megkülönböztetés. Olyan kiválogató- dást eredményez, amely újratermeli az egyenlőtlensége­ket. A statisztika szerint Magyarországon a jövedelemdiffe­renciálódást elsősorban az eltartott gyerekek száma hatá­rozza meg: a gyermektelen háztartások átlagjövedelménél a kétgyerekeseké közel harmadával alacsonyabb. Itt straté­giai irányváltásra volna hát szükség, hangsúlyozzák az or­szág felemelkedésének alfáját a nemzet általános szellemi színvonalának növelésében megjelölők. A piacgazdaság öntörvényű folyamatainak hathatós beavatkozás nélküli végeredménye pedig csakis egy masszívan rétegződött tár­sadalom lehet, ami viszont nagy hátraarc lenne így az ez­redforduló táján. Galambos Béla Dopping szer Ferter János rajza — - ^ Korhatár A munkanélküliek száma megyénkben jócskán meghaladja a negyvenezret, vagyis minden ötö­dik munkaképes ember tétlenségre kényszerül. Van tehát miből válogatni a munkaadóknak, még akkor is, ha tudjuk: a munka nélkül maradtak jelentős része még a nyolc általánost sem végezte el, szakmával nem rendelke­zik. Az ilyen munkaerőre senki sem tart igényt, mert hogy nagy szavakat használjunk: az élet már csak ilyen kegyet­len, a sors nem ismeri a kifogásokat, a hátrányos helyzetet, a nehéz körülményeket, a haszonelvű világban csak az ér­tékteremtő képesség a mérce. De sok esetben ez sem elegendő, hiszen — a már emlí­tett túlkínálatnak köszönhetően — egyéb szempontok is tovább szűkítik a lehetőségeket a munkára jelentkező előtt. Egyik ilyen szűrő a munkavállaló életkora, amely konkrétan megjelölve egyre több álláshirdetésben szerepel kritériumként. Ahogy mondani szokták, ez az érem is két­oldalú, hiszen joggal mondhatja bárki: ha már egy cég tu­lajdonosa, vezetője, tulajdonképpen egyszemélyi felelőse vagyok, engedtessék meg, hogy eldöntsem, kivel szeret­nék együtt dolgozni. Másképp látja viszont az adott állásról kizárólag a kora miatt lemaradó ember, aki egyébként minden szakmai kö­vetelménynek megfelelne. De tévedés lenne azt hinni, hogy ez a jelenség egy húsz százalékos munkanélküliségi rátával jellemezhető térség sajátossága. Ausztriában sincs könnyű helyzetben a negyven fölötti mérnök, a csehek pe­dig most tervezik a munkaügyi törvény módosítását, ame­ly így már rögzítené: az életkor nem lehet feltétele az állást kereső dolgozó alkalmazásának. Az emberi jogok védel­mére annyira kényes Európában a szabadságok chartája kimondja: az állás odaítélésénél életkort szabni feltétel­ként nem más, mint diszkrimináció a munkát keresővel szemben. Ez is egy kikerülhetetlen mérföldkő az európai integrációhoz vezető úton. Nyéki Zsolt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents