Kelet-Magyarország, 1998. március (55. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-14 / 62. szám
1998. MÁRCIUS 14-, SZOMBAT Negyvennyolcz • A KM ünnepi melléklete Diákként állt be önkéntesnek Krasznay Péter, a tizennyolc éves ököritói forradalmár máig példaértékű ifjúsága Hogyan születnek a forradalmárok? Melyik út vezet a csendes kis szatmári faluból az 1848-49-es forradalom és szabadságharc dicső csatáiba? A neveltetés, a családi háttér, vagy a korszellem viszi, űzi-e az ifjút Ököri- tótól egészen Komáromig? És akik otthon maradtak, akik az álmos, poros, unalomig ismert hétköznapok egyhangúságát választották, miben szenvedtek hiányt? Buzdító atyai szavakban, a hazaszeretet tanári apostolaiban? Vagy valami más parancsolja egyiknek ezt, másiknak azt? E kérdésekre kerestem választ amikor a kezembe vettem Krasznay Péter 48-as honvéd visszaemlékezéseit ifjúkorára. A három kis iskolai füzetet 1860-ban Debrecenben készítették, lapjait sűrűn teleírta az akkor már Kemecsén élő Krasznay Péter. Saját sorsát, immár felnőtt fejjel születésétől 18 éves koráig követi nyomon amikor testvéreivel együtt a szabadságharc katonája lett. Oköritón született 1830-ban kisnemesi családban. Apja Ferenc ügyvéd, aki 1848- ig tanult mesterségét űzte. Anyja a Kemecsén birtokos Olasz család gyermeke, Erzsébet. Testvérétől itt birtokot örökölt, így költözött a família Ököritóról Kemecsére. A Krasznay családban 1814 és 1835 között 11 gyermek született, Károly, Albert, Julianna, Katalin, Gábor, Ádám, Mária, Terézia, Péter, Valéria és Erzsébet. A felnőttkort azonban csak hatan érték meg, közöttük a három fiú Gábor, Ádám és Péter. A népes család feje mélyen vallásos és igazságszerető ember volt. Ä visszaemlékezést író Péter és testvérei számára az esti közös imák és az azt követő családi beszélgetések meghatározó erővel bírtak. Az apa ügyvédeskedése idején részt vett a Szatmár megyei közéletben is. Ekkor különbözött össze a nagyhatalmú kormány- párti Uray Bálint alispánnal, mert nem nézhette tétlenül annak gátlástalan birtokszerző praktikáit. Igaz, minden fórumon pert veszített Urayval szemben — részben ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szeretett ököritói birtokát elhagyja és Kemecsére költözzön, de az igazságért folytatott több éves küzdelem gyermekeiben mély nyomot hagyott. Amikor Gábor fia, aki a szabadságharcban századosi rangot kapott, a bukás után mint ügyvéd tudtán kívül és beleegyezése nélkül kinevezést nyert a megyei ügyészi posztra, azt e szavakkal utasította vissza: „az osztrák kormányt szolgálni politikai elveimmel teljességgel össze nem fér!” Ahhoz is volt bátorsága, hogy ezt egy pesti újságban közzétegye. A visszaemlékezésben következetesen jó Atyámnak nevezett családfő ugyanekkor azonban gyermekei nevelését illetően nagyon is realista ember volt. Ádám fia az iskolai tudományok terén nem nyújtott kimagasló teljesítményt. Ezért a 7. osztályból kivette és maga mellett a gazdálkodás fortélyaira tanította. Ádám mint népfelkelő vett részt a szabadságharcban, Erdélyben harcolt, de már 1848 végén hazatért a birtokot gondozni. Péter, a memoárt író legkisebb fiú, a szabadságharc kitörésekor éppen csak 18 esztendős. Apja már ötéves korában bevezeti a tudomány rejtelmeibe. Erre így emlékszik: „Az 1835- ik évnek valamely téli estvéjén jó Atyám reá vett az abc megtanulására, melyben annyira mentem még azon estve, hogy az egész nagy abc-t hiba nélkül megtanultam és azon naptól kezdve a helybeli falusi iskolába kezdtem járni, hol is igen nagy könnyűséggel és koromat meghazudtoló sikerrel haladtam előre. Úgy annyira, hogy minek előtte a 6. évemet betöltöttem, már folyvást tudtam olvasni minden nagyobbak által tanult imádságot, mely korai, elmefejlődésemhez jó Apám jövőm felül igen szép reményeket táplált.” Az éles eszű ifjú elemi iskoláit Ököritón, Kaplonyban és Nagykárolyban végezte, majd a szatmári püspöki líceumba került. Innen azonban, mint ahogyan írja, nagyon középszerű calculussal ment haza. Az apa, aki tisztában volt gyermeke jó képességeivel szigorú büntetésben részesítette. Tudta ugyanis, hogy a gyenge eredmény csupán a kellő szorgalom hiányának köszönhető, nem úgy mint Ádám esetében. Krasznay Péter a büntetésre így emlékezik. „Ahelyett, hogy mint máskor, a szünnapokat vidor játszással töltöttem volna, az utolsó év folyamán elhanyagolt tanulmányaimat kellett újra elővenni és a naponként jó Atyámtól feladott leckéket ebéd és vacsora előtt felmondani. Nélküle egyébként az oly kedves és óhajtva várt ebéd vagy vacsorához nem szabad volt járulnom. De mindezeknél sokkal nehezebben esett, hogy egész napokat a cselédekkel kint kellett ácsorognom a mezei szemléknél és ott folyvást tanulnom, hogy ha tanulni valóm nem volt, sort dolgoznom vélök. Igen élénk emlékezetemben van még a mai napig is egy forró napon folytatott kényszermunkám. Ugyanis ahelyett, hogy Anyám s testvéreimmel elmehettem volna az oly nevezetes Pócsi búcsúba, kihajtott jó Atyám a szőlőbe és ott egy darab helyen igen elhatalmazott paréj füveknek kigyomlálását nyakamra szabta, erősen rám parancsolván, hogy míg a kiszabott munkát végre nem hajtom, haza ne merjek menni. Keserű vigasztalásul kivett egy darab fekete cseléd kenyeret, hogy azt ozsonnára megehetem, de az éppen érni kezdő őszi barack és más gyümölcsökhöz nyúlni ne merjek, mert oly rossz tanuló, mint én nem érdemel mást, mint száraz fekete kenyeret és azt is igen szűkén.” A következetes szigornak meg is lett az eredménye. Krasznay Péter 10 évesen a máriapócsi kis gimnáziumba került, ahol szorgalmával a hatvan gyermek közül a negyedik legjobb eredményt érte el. 1843-ban Lőcsére viszik, ahol apja akarata szerint papnak készül, nyelveket tanul. Tanulmányait Egerben folytatta, ahol joghallgató volt, itt érte a szabadságharc kitörésének a híre és diákként itt állt be önkéntesnek a honvédseregbe. Sorsának későbbi alakulását további hat füzetből álló naplójából követhetjük nyomon, melyet egészen haláláig, 1916-ig vezetett. Hogyan születnek a forradalmárok? Krasznay Péter ifjúsága arra példa, hogy a nevelésben a legfontosabbak a szilárd hit, a meleg és barátságos családi légkör, a következetes és igazságos szülői magatartás, mert csak ezek alapozhatják meg a nagy nemzedékek, a történelemben jeleket hagyó generációk megszületését. Nagy Ferenc A napló Füst a tavaszi écifcni Nem tudom ki hogy van vele, de nekem a mezők, a kertek füstszaga jelenti a tavaszt. A mezők ezer illata érződik abban. A fanyar füstszagon is áttüremkedik az elfonnyadt füvek, lehullott levelek, elszáradt virágok illata. És minden füstoszlop külön egyéniség. S még az is aszerint változik, mikor találkozunk vele. A reggeli füstnek mérges, szúrós a szaga, a délinek olyan tétova, olyan bágyatag, az esti pedig... Nos, hát az alko- nyi füst az, ami nekem a tavaszt jelenti. Az a légiesen könnyű, finom felhő, amely áttetsző fátyolként libeg át a tájon, a tavaszi égen. De nem most. Most szél suhog a fák kopasz ágai között, és a napot néha akkora fellegek takarják, hogy azt a nyári viharok is megirigyelhetik. Hideg van, a vetések is visszabújnának talán legszívesebben a földbe, mégis érezni a tavaszt. A nyíregyházi tanyabokrok között járunk. Elhagyott dűlőutakon persze, mert az aszfaltról nem sok mindent látni. Innen viszont mindent. Az öreg, görbe derekú akácokat, a tövükben sarjadzó füvet, a távoli dombokon legelésző őzeket, és a bokrok tövében kapirgáló foglyokat. A télen még csapatban jártak, ma már párban vannak. És a kökénybokorba rakott fészken is ül már a vadgalamb. Korai lenne? A házi galamb már a télen kiköltött! — Olyan lágy volt a tél, hogy nekünk is tizenöt kelt ki — mutat a dúcra Sebők András Gerhátbokorban. — A héja legnagyobb örömére. Mert a tanulatlan fiatalokat könnyen elkaphatja. Az öregeket is meg-megkergeti, de azok már tapasztaltabbak. A fiatalja azonban könnyű zsákmányt jelent. Sebők András hetvenhat éves, és annyira szép a portája, hogy megér egy külön misét. Az út és a ház között egy jó kétszáz öles élőkért, természetesen tele gyümölcsfával. Legtöbb az alma, de van persze más is: körte, meggy, cseresznye, birs, többféle szilva, ribizli, málna. Az udvaron pedig rengeteg eperfa. Mindegyiknek külön története van. Az udvar közepén például egy furcsa, lecsonkolt eperfa áll. — Szekérrel hoztam haza tavaly a határból — meséli a gazda. — Ha másutt harminc fok van, ezen a pucér udvaron negyven. Volt itt is egy öreg eperfa, de kipusztult, annak a helyébe hoztam. Sokáig csak kínlódott, gondoltam is, minek kellett nekem tízéves fát hozni, de aztán csak megeredt. A nyáron már igazi árnyékot ad majd. Az eperfákról is érdemes elbeszélgetni, de most az almafák játszák a főszerepet: utolsó felvonásához érkezett a metszésük. A Sebők-portán is csattog az olló, de csak egy férfi kezében. Gutyán Mihály a neve, és a szomszédos Rókabokorból érkezett segíteni. Fent álldogál az egyik fa tetejében, és mi tagadás, a keze szaporábban jár mint a nyelve. Azt azért csak kikönyörögjük belőle, hogy mondja már el, miféle csizma van a lábán. — Hatvanforintos — mosolyog csendesen. — Vagy hat éve vettem, amikor még karbantartó voltam a mezőgazdasági főiskolán. Benéztem a KGST-piacra, s megláttam két orosz öregasszonynál. Mentek volna már hazafelé, nagyon igyekeztek túladni a csizmán. Én pedig megvettem Különös egy csizma! Csak a feje van bőrből, a szára vászon. Amúgy egy rendes, rogyós szárú csizma. — Honnan tudnának annyi orosznak bőrcsizmát csinálni? — mondja a harmadik kertész, Fazekas András, innen a szomszédból. Ma már nyugdíjas ő is, a ház körül, meg a szomszédolással telnek a napjai. És az emlékezéssel. — Lenne egy nagy kívánságom még ebben az életben — sóhajtja. — Szeretném, ha augusztus 9-én a Magvar Rádióban elDuzzadtak a rügyek, sürget az idő Flarasztosi Pál felvétele hangzana az a nóta, hogy Isten véled szülőfalum mindörökké... Fazekas Andrásékat ötven éve e napon űzték el a felvidéki Naszvadról, s azóta ő minden évben elénekli legalább egyszer ezt a nótát. Több mint ötven esztendeje él már itt, de a szülőföld ma is Naszvad. Egészen el- érzékenyül a drága név említésekor, idős barátai megértőén bólogatnak. Úgy van az, mondják, gaz ember az, aki elfeledi a szülőföldet. És nemcsak hogy szépek, de milyen elevenek is azok az ötven-, hatvanesztendős emlékek! — Látják azokat az öreg akácokat? — mutat Sebők András le a kertbe, ahol hatalmas, sudár fák zúgnak a szélben. — Még gyermek voltam, több mint hatvan éve ültettem őket. Jöttem hazafelé a szőlőből, és az út mellett megláttam a kis csemetéket. Benneteket mindjárt kitaposnak, néztem rájuk, aztán kihúzgáltam, itthon meg elültettem őket. Az udvar végében, a suhogó akácok alatt állunk. Hideg van kegyetlenül. Sebők András reggel még kihozta az udvarra az üszőket, de fél órája visszavitte őket. így aztán csak az üres udvart, és az üres kertet látjuk. S azon túl a határt, aminek egy része szintén Sebők-birtok. Árpa, s zab lesz benne, és némi kukorica. Piacra nem nagyon érdemes termelni, a jószág viszont feleszi majd az árpát, a zabot. Jut majd az aprójószágnak is, köztük a három gyöngytyúknak, akiknek aligha van párjuk a nyíregyházi határban. Húszesztendősek. Az unokák találtak a vetésben huszonhárom tojást, azt hitték fácántojás. Hazahozták, a nagyanyjuk kotló alá tette mindet. És kikelt belőlük huszonhárom gyöngyi...! Annak a háromnak is éktelen nagy a hangja. Egy kutyafalka se volna hangosabb náluk. Már az öreg eperfák alatt járunk, de még mindig riasztanak. Visító hangjuk elől menekül az ember, de az egyik öreg eperfa alatt meg kell állni. Szemmagasságban, az ágak elágazásánál egy miniatürizált bokor. Elképedve nézzük a természet csodáját. Az eperfa repedésébe pottyant egy bodzamag, és megkapaszkodott. Már zöldell. Hiába a hófellegek, tudja, itt a tavasz. Balogh Géza
