Kelet-Magyarország, 1998. február (55. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-07 / 32. szám
14 Napkelet • A KM hétvégi melléklete TÁRHAT Feigel Viktor képei Fiú kutyával A nagykállói városi könyvtár galériájában a napokban nyílt meg a nyíregyházi születésű (1967) Feigel Viktor olajfestményeinek tárlata. Az alkotó középiskolai tanulmányait a Zrínyi Ilona Gimnáziumban végezte; majd felsőfokú újságírói, illetve fogtechnikusi képesítést szerzett. Fő érdeklődési köre — tudhatjuk meg önéletrajzából —gyermekkora óta a képzőművészet. Atyai tanítómestrének Veress Zoltán festőművészt tartja. Magáról, amolyan ars poeticaként így vall: „Mindiga festészetet tekitettem fő foglalkozásomnak, ezért már hat éve hivatásos képzőművészként tevékenykedem. Tagja vagyok a megyei képzőművészek egyesületének, melynek kiállításain rendszeresen részt veszek.” Feigel Viktor mintegy harminc kompozícióját két héten át tekintheti meg a közönség. Nyírségi táj Cigánylány Falu Elek Emil felvételei Túlélte a halálát Cservenyák Katalin Harminchét éves, magas, feltűnően csinos és jól öltözött, határozott fellépésű. Ahogy belép a szobába, leül a fotelba, észrevétlen megigazítja kiskabátját, elsimítja nadrágján a ráncot, és elkezd beszélni, gesztikulálni, az ember első gondolata: hamisítatlan nő. Meggyőződése, azért vagyunk kétnemű- ek, hogy a férfiak férfiként, a nők pedig nőként viselkedjenek. — Legalább egyszer meg kellene próbálnia minden hölgynek, hogy női mivoltát hangsúlyozza. Szerintem sokkal sikeresebb lenne az életben — kezdi Szalóki Zsuzsán- na. Nem tévedés, Zsuzsánna, így anyakönyvezték, á-val. Eredeti szakmája női szabó, de volt manöken, aztán hat évig dolgozott a kereskedelemben. „Rőfös” boltjában ruhaanyagot, gombot és cérnát árult. A finom kelmék között azonban egyre erősebb vágyat érzett, hogy ruhákat tervezzen. Természetesen nőies ruhákat, amelyekben a lányok, asszonyok jól érzik magukat. Tizenhat napig volt kómában az egri kórházban. Ahhoz azonban, hogy ezt a álmot megvalósíthassa, előbb meg kellett halnia... Mikrobusszal utazott Pest felé, amikor a hortobágyi elágazásnál kivágódott elé egy Zsiguli. Zsuzsa arccal a földre zuhant; a kocsiból. Fájdalmasan hideg, mínusz tizenöt fok volt. Két öreg juhász takarta be báránybőrökkel. A többire nem emlékszik. Tizenhat napig volt kómában, az egri kórházban. Valójában senki nem hitt a felépülésében. Nagyobbik fia akkor volt 11, kisebbik alig múlt 4 éves. Műtétek sorozatán esett át, az egri után a debreceni klinika következett, majd átszállították Nyíregyházára. Súlyos fejsérülése miatt teljesen megbénult a beszédközpontja, gondolkodni tudott, de szólni nem. És azt sem értette, ha hozzá beszéltek. Azt sem tudta, ő kicsoda, viszont folyton mosolygott. Valami belső késztetése volt erre. Ezen meg az orvosok és a betegtársak csodálkoztak. Mert hiszen, mi oka lehet mosolyogni annak, aki egyszer már meghalt? Neki azonban más sem járt a fejében, mint hogy újra olyan akar lenni, amilyen volt. Megállt a tükör előtt, belenézett és hátratántorodott. ^ Nem értették. Senki nem értette. A család, a barátok, az ismerősök lemondtak róla. Általános emberi reakció: akiről lemondanak, attól egy kicsit el is fordulnak. Először akkor kelt fel az ágyból, amikor meglátta, az ápoló, aki végigmosdatja a betegeket, férfi. — Na, nem! — gondolta, ezt a szégyent nem éli túl... Felkelt, és kibotorkált a fürdőszobába. Megállt a tükör előtt, belenézett és hátratántorodott: — Úristen! Ki ez a nő? — riadt vissza képmásától. Az érzéketlen tükörben vállára omló, dús, barna haja helyett megpillantotta félig leborotvált fejét. — Olyan akarok lenni, mint voltam — ismételgette magában, és megtanult járni. Beszélni még akkor sem tudott, amikor hazaengedték a kórházból. Ha vendégek jöttek, ült az asztalnál, s bár az arcok ismerősek voltak, ő azt hitte, japánul beszélnek. Lassan visszaemlékezett arra is, mire való a kés, a villa, és mire a kanál. Órákig töprengett egy szón az újság fölött, míg végre összeolvasta a betűket. Aztán, mint a friss forrás, amelyik az utat keresi a csermely felé, úgy találta meg az utat ő is az emberekhez: újra beszélni kezdett. Minden érdekelte. Előadásokra, rendezvényekre járt, mindenhová elment, ahol okosodhatott, tanulhatott. Nem volt hajlandó elfogadni, amit a kórházi zárójelentésében elolvasott szinte minden nap. Eszerint ugyanis nagyon csekély esélye volt a teljes gyógyulásra. Később megtudta azt is: ezer emberből egy ha felépül egy ilyen súlyos betegségből. Iszonyatos akaraterővel, hittel küzdött, hogy ő az az egy legyen. Segített ebben a természetgyógyászat és az asztrológia. S ami korábban nem volt jellemző rá, olvasni kezdte a Bibliát. — Én vezetek — mondta később barátnőjének, aki csak nagy nehezen adta be a derekát. S mert az utca végéig elment, maradhatott a volán mögött Kisvárdáig... Barátnője végigzokogta az utat, ő pedig hatvanas tempóval, boldogan hajtott a 4-es- en. És felállt. Azért, hogy az álmait megvalósíthassa. Ma már nyoma sem látszik arcán, kezein a balesetnek, tartása egyenes, járása könnyed. Egymás után teszi elém a maga tervezte ruhákat. Szépek, finomak. A legtöbb vajszínű és barna. Ezek a kedvencei. Aztán van néhány zöld, arany és bordó, meg pár kék holmi. Természetesen valamennyi ruhához kiegészítőt is tervez: sapkát, sálat, rövid kabátkát, pelerint, hosszú kabátot. Legtöbbször ugyanabból az anyagból. Méretenként egy-két darab készül mindenből. Imádok tervezni, s örömet szerezni vele nő társaimnak. Hisz tudjuk, mi nők: arra aztán fölöttébb kényesek vagyunk, ha ugyanaz a kollekció szembejön velünk az utcán. — Meleg színekkel dolgozom: a nyerstől a barnáig. Imádok tervezni, s örömet szerezni vele nő társaimnak. Szeretem, ha jól érzik magukat a ruháimban — magyarázza. — Én azt akarom, hogy aki nálam vásárol, ne úgy vigye haza a holmit: „na, vettem egy ruhát”, s beakasztja a szekrénybe. Akkor inkább el sem adom. Arra törekszem, ha valaki felpróbál egy ruhát, találja meg a harmóniát. Érezze, hogy jól áll a szeme színéhez, a hajához, az arcához, az alakjához. Viselje. Érezze, hogy NORMAN MAUER: A kemény fickók nem táncolnak (részlet) Aznap, mikor kirúgtak az iskolából, együtt sétáltunk ki az igazgatói irodából. Ward- ley elpityeredett. Szmokingja a kopott szaténhajtókával és a szivárvány színű csokornyakkendővel úgy állt rajta, mintha a kivégzésére menne benne. En sem voltam valami vidám. Még most is, ha erre a pillanatra gondolok, tagjaimban érzem a szomorúságot. Engem azért rúgtak ki, mert rajtakaptak, amikor marihuánát szívtam — s ez húsz évvel ezelőtt sem vert fel kisebb port, mint manapság. Az igazgató őszintén megbotránkozott, de Wardley ügye még az enyémnél is súlyosabbnak bizonyult. Nehéz ugyan elhinni róla — főleg ha figyelembe vesszük piper- kőc ruházatát és finomkodó modorát —, de meg akart erőszakolni egy lányt, akit eredetileg csak pettingelni hívott. A további fejleményekről azonban akkor nem értesültem. Áz érintettek közül senki sem kívánt beszélni a történtekről. A lány szülei hamarosan jelentős összegű kártérítést kaptak. Hilby csak évek múlva, a sitten mesélte el nekem az egész történetet. Volt rá idő bőven. Szóval ezen a reggelen itt, Provincetown- ban, amikor próbáltam elhessegetni mindazokat a gondolatokat, amelyek a jelenre emlékeztettek, mint már mondtam, szinte kellemes volt visszagondolni még az olyan fájó napokra is, mint amilyen az volt, amikor ott kellett hagynom Exetert. Emlékszem, gyönyörű májusi délutánon történt, épp húsz évvel ezelőtt, mikor végleg búcsút mondtam az iskolának. Összepakoltam a cókmókomat, s a két málhás- zsákot — ez volt mindenem — feldobtam a buszra. Felszálltam, s amikor megérkeztem Bostonba, apám — akit előzőleg már felhívtam, mivel anyámat nem mertem volna — várt rám az állomáson. Jól leittuk magunkat. Már ezért az egy éjszakáért is imádtam volna a fatert. Telefonbeszélgetésünkből talán kiderült, hogy nem volt a szavak embere. Mindig csak annyit mondott, amennyit szükségesnek vélt. Ám a hallgatása most önmagában véve is nyugtatóan hatott rám. Csaknem két méter magas volt, s akkoriban — úgy ötvenévesen — vagy százötven kilót nyomott. Ebből a tekintélyes súlyból kb. negyvenet simán leadhatott volna. Ez a súlyfelesleg úgy terebélyesedett előtte, mint a gumiból készült kerek lökhárító a vidámparkban a dodzsemeken. Gyakran kapkodva vette a levegőt. Túl korán őszült, arca vöröslött, akár a főtt rák, szemei azonban kéken világítottak. Úgy nézett ki, mintha a város leghatalmasabb, legagyafúrtabb és egyben legkorruptabb detektívje lett volna, bár valójában gyűlölte a zsarukat. A bátyja, akit sohasem kedvelt különösebben, a rendőrségnél töltötte egész életét, s haláláig zsaru is maradt. Azon a délutánon egymás mellett álldogáltunk egy ír söröző pultjánál, mely olyannyira benyúlt a helyiség belsejébe, hogy — apám szerint — az agarak futópályaként is használhatták volna. A negyedik italt ugyanolyan könnyedén küldtük le, mint az első hármat. Rögtön rákérdezett: — Marihuána, mi? Bólintottam. — Hogy a francba tudtak elcsípni? Ez azonban azt jelentette nála: „Hogy lehettél olyan béna, fiam, hogy még azok a hülye sznobok is kiszúrták?” Jól ismertem véleményét az exeteri értelmiség képességeiről... — Egyesekkel az a gond — mondta egy alkalommal, amikor anyámmal vitatkoztam valamin —, hogy elvárják az Úristentől, hogy ugyanabban az üzletben vásárolja magának a fehérneműt, ahol ők, halandók is. Vagyis az emberekhez való viszonyomat apám határozta meg. Big Mac az értelmiségieket keménykötésű, őszülő halántékú, szürke öltönyös fickóknak képzelte — olyanoknak, akiknek be nem áll a szájuk, s olyan előkelősködő a kiejtésük, hogy azt hiszik magukról, a Jóisten azért teremtette őket, hogy önnön hitelességét is ezzel bizonyítsa. — Nos ... — kezdtem bele. — Elég megfontolatlan voltam. Talán túl hangosan nevetgéltem. S elmeséltem neki, mi történt aznap este, mikor lebuktam. Exeter közelében egy tavon — melynek nevére már nem emlékszem, s persze ennek is a marihuána az oka — vitorlásversenyt rendeztek, melyen én is indultam. Egész délután szélcsend volt. Csaknem elnapolták a versenyt. Én magam nem sokat értettem a vitorlázáshoz, de a szobatársam annál inkább. Rábeszélt, hogy
