Kelet-Magyarország, 1998. február (55. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-13 / 37. szám
Napkelet • A KM hétvégi melléklete TÁRLAT Nagyné Kun Eleonóra képei A Magyar Honvédség — nyíregyházi — Helyőrségi Klubjában az utóbbi időben sorra-rendre nyílnak a figyelmet érdemlő képzőművészeti tárlatok. A közelmúltban — Most így dolgozom címmel — Nagyné Kun Eleonóra kiállítását tekinthette meg a közönség. A háromtucat olajképet tartalmazó kollekció alkotója — erre utal a bemutató elnevezése — korábban mint rajztanár és reklámgrafikus tevékenykedett; jelenleg, nyugdíjas éveiben viszont csak a festészetnek él. Különös hangulatú, színekben gazdag kompozícióit legkönnyebben a századfordulós impresszionista művekkel lehet rokonítani, de a művész sajátos látás- és ábrázolásmódja felidézi a realista és szürrealista stílusok technikai megoldásait is. Úgy érzi a szemlélő: valamiféle „képeslapszerű- en megszépített” mesevilágban jár, méghozzá úgy, hogy egyszersmind átélheti a legnaturálisabb valóságot. Száll a hinta Szüleim a Szamosnál Fürdőző Balázs Attila reprodukciói Éltek, emberek voltak Nincs fejfájuk, nincs temetőjük • A kisvárdai zsidóság tragédiája Eichler Gábor (New York) A nap erősen süt, és a kőbe vésett szó élesen szíven üt: Kisvárda. Behunyom a szemem, s ismét odanézek: jól látom én ezt? Jeruzsálemben vagyok, a Szentföld szívében. A Jad Vasem Múzeum kertjének közepén. A tábla az útkereszteződésnél aztán mindent megmagyaráz: Az Elpusztított Zsidó Közösségek Völgye. Előttem fekszik a világ legnagyobb temetője, ahol hatmillió kioltott emberi élet szelleme pihen. A jeru- zsálemi kövekbe vésett helységnév, mint szívembe szúrt kés nyilallik. Kisvárda. Valaha otthonom, s őseim otthona 1747 óta. Ma már nagyváros, újjászületett életek nyüzsgő méhkasa. De valami hiányzik. Valami, ami a lakosság törzsrésze volt százkilencvenhét esztendőn keresztül. Az én rokonaim. Az én közösségem. A zsidók. 99 Mindazok szelleme, akiket a gyűlölet vonata elvitt e világból, 1944. május 29-én. yy Ma már nincs senki. A zsidó temető már nem vár új lakókra. Az utolsó kisvárdai zsidót már eltemették a sírkertben. Egykori csodálatos templomunk, az építészet remekműve, mely valaha közösségünk szívverésének otthona volt, most egyszerű múzeum. Csak a bolygó, síró szellemek laknak színes ablakai mögött. Mindazok szelleme, akiket a gyűlölet vonata elvitt e világból, 1944. május.29-én, hétfőn. A gettó utolsó, a környékből begyűjtött lakóinak utolsó vonata. Apám, anyám családja köztük. Jeruzsálem napsütötte dombján állok, de lelki szemeim előtt látom a kisvárdai gettó bevagonírozását. A kisállomásnál, a volt téglagyár telepen, a csendőrök, és Thun Gyula nyilas pribékjei családtagjaimat puskatussal verik a marhavagonokba. Az arcok, a szemek, a könnyek, a jajkiáltások örökké lelkembe vannak marva. Apai nagyapám, Eichler Ignátcz hatvan- kilenc éves volt. Felesége, Gerendási Anna ötvenöt esztendős. Apám, Kálmán testvérei, Vilmos (44), Hugó (43), Margit (35) Olga (25), együtt Ignátcz nagyapám testvéreivel, Sámuel, Henrik, Jenő, Ödön és Gizella. Anyai nagyanyám, Berger Ilona és testvére Szerén tizennégy gyermekével vált füstté és korommá fél órával Auschwitzba érkezése után. A Vili bátyám, és felesége Bella két kis gyerekkel, egyik hatéves, másik négyesztendős volt. Egy szemtanú aztán évek múltán elmesélte nekem, hogy amikor a kisvárdai Kis- állomásról indult szerelvény vagonba vert, számozott állattá degradált szállítmányával az auschwitzi halálgyárba érkezett, Mengele doktor állt a rámpán. Elegáns bőrkesztyűjével jobbra, balra mutatott. Olga nagynénémet, kinek két pici ikrei között az egyik a karján volt, elsőként küldték a gázkamra felé. Egy szerencsétlen aranyosapáti zsidó beteg az embertelen va- gonírozástól kicsit lassan mozgott, és egy hatalmas SS katona puskatusával szétloccsantotta fejét. Vili bátyám kiugrott a sorból és puszta öklével, egyetlen ütéssel leterítette az SS-hóhért, s aztán utolsó pillantást vetve piciny ikreire és feleségére, a magas feszültséggel töltött szögesdrót kerítésre vetette magát, mert tudta, hogy mi várt rá. Anyai nagymamám, Berger Ilonka 55 esztendős volt. Elsők közt ment a gázba. Nagyapám, Frank Vilmos, szintén ötvenöt éves volt. Mivel ő Ferencz József idejében az első világháborúban mint osztrák-magyar katona vitézségéért ki lett tüntetve, őt csak Terezienstadt poklába küldték azok a szomszédok, akik a Szabolcs megyei községi és városi listákat szolgálták fel ezüst tálcán a német hóhéroknak. Apám jobban járt, őt és huszonhárom esztendős ikertestvérét Gábort, Sámuel (36), Ernő (33) és József (32) testvéreivel együtt embertelen munkaszolgálatra küldték az orosz frontra, aknát szedni. Apám kivételével mind odapusztultak. E kisváros pezsgő zsidó élete nem tűnhet el a történelem süllyesztőjében. yy Miért írom itt le a nevüket? Hogy az utókor tudja, hogy voltak. Nincs fejfájuk. Nincs temetőjük. Eltek, emberek voltak. Éreztek. Örültek. Szomorkodtak. Dolgoztak. Ünnepeltek. Szerves részei voltak a mozaiknak, ami valahol Kisvárda és környéke volt. Megölte őket a gyűlölet, őrizze emléküket a szeretet! (...) Amikor fiatal újságíróként a Kelet-Ma- gyarország szerkesztőségének munkatársaként akkori sofőrünk és jó barátom, Feri egyszer elvitt Aranyosapátiba, megkértem, hogy álljon meg egy percre a református templom előtt. Meglepetten kérdezte: miért akarsz te ott megállni? Mert szemben, az utca másik oldalán volt a nagyapám háza. Kiszálltam a kocsiból, és egy fényképet akartam készíteni. Egy idős paraszt bácsi jött ki a házból. Régimódian megemelte kalapját, aztán végigmustrálva az állami rendszámú hivatalos Volgát, meg a városi látogatót fényképezőgéppel a kezében, végül is megszólalt: Bocsánat, de miért tetszik fényképezni a házamat? Viszonozva köszöntését azt válaszoltam: Ez valaha a nagyapám háza volt. A bácsi kivette a tajtékpipáját, feltolta a kalapját, megvakarta a homlokát, és azt kérdezte: Csak nem az Eichler Ignátcz unokája tetszik lenni? Mikor igennel válaszoltam, azt mondta a bácsi: jaj, de rendes emberek voltak a maga nagyszülei, pedig zsidók voltak! ^ Nekünk, akik ott éltük le fiatalon életünk legszebb éveit, fogalommá vált Kisvárda. Kisvárda, ez a Szabolcs megyei kisváros pezsgő zsidó élete nem tűnhet el a történelem süllyesztőjében. Néhányunknak, akik a sors kegyelméből megmaradtunk a négyezer lélekszámú kisvárdai zsidó közösségből, emléket kell állítanunk annak a zsidó életnek, amely szerves része volt Kisvárda közösségének. Fájó nosztalgiával gondolunk vissza az elhagyott, kirabolt szülői házra, a megárvult templomra és a soha többé újra nem épülő zsidó iskolára. Nem lesz többé zsidó esküvő Kisvárdán és zsidó gyermekek vidám kacaja sem hallatszik a már nem létező zsidó iskola udvarán. De előjönnek az arcok. Felismerem őket, és újra látom azokat, akiknek képét csak törött szívünkben örökre őrizzük. (...) A jeruzsálemi napsugár kápráztatóan szikrázik szemembe a betűk felszínéről. KISVÁRDA. Behunyom a szemem. Kisvárda. Oly kicsi pont a világ térképén, hogy meg sem lehet rajta találni. S oly óriási a szívek térképén, hogy sohasem lehet elfelejteni. Akármerre jár az ember a világon és bárhol is találkozik egy magyar zsidóval, rövid beszélgetés után kiderül, hogy valami kapcsolata volt Kisvárdá- val. Vagy rokonai éltek ott, vagy üzleti kapcsolatai vitték oda. Drága barátom, New York állam főkormányzója, George Pataki, aki kopócsapáti/kisvárdai származású, mindig családtagként ölel megí A New York-i polgármester rendőrségének parancsnoka, Kerekes Tibor is kisvárdai születésű. Amikor kisvárdai kapcsolatú barátokkal találkozók, mindig kérnek, hogy meséljek: milyen volt az élet? Én pedig mesélek. Mert nekünk, akik ott születtünk, akik ott éltük le fiatalon életünk legszebb éveSütős, fekete szemmel J övök már, jövök! — motyogta Irmus- ka tettetett bosszúsággal a hangjában, amikor sokadik csöngetésemre végre ajtót nyitott. — Nem tudok már úgy szaladni, mint régen. Tudja, az Ízületeim. Már csak ez a hetven lépcső hiányzott a vén lábaimnak, ami itt a bérházban van. Idehozott a lányom magához. Fel még csak feljöttem, de le csak akkor megyek, ha visznek. Na jöjjön a konyhába kedves, ha beszélgetni akar. Én csak ott érzem jól magam. Éppen tésztát gyúrok. Tud maga tésztát gyúrni? Miért is tudna? A mai fiataloknak már nem tanította meg az anyja. Éppen nyugtatni akarom Irmuskát, hogy igen, tudok, a nagymamám megtanított rá, ám látszik rajta, nem is vár választ. Gö- csörtös ujjai már gyúrják az aranysárga falusi tojás és hófehér liszt keverékét. Fehér kötényére piros cérnával hímezték valamikor: Ki az urát szereti, jó ebédet főz neki. — Az én időmben nem mehetett férjhez a lány, amíg nem tanult meg gyúrni, no meg sütni-főzni. Azt mondták, a szívén át kell megfogni a legényt, de a hasán át kell megtartani. Hálás voltam Irmuskának, hogy akaratlanul is arra a témára terelte a beszélgetést, amiért jöttem. Beszéljünk a szerelemről! Furcsán, zavarbaejtően hangzott volna ez a kérés a fehér hajú nagymama számára. — Szerelem? Nem tudom én már mi az — mondta, ám hangja kissé fátyolos lett. Keze alatt a tészta megszelídült. Göcsör- tös ujjai simogattak, megtört kék szemébe huncut ragyogás költözött. Hamiskás mosolyát azonban egyetlen pillanat alatt szomorúság követte. — Az én Emberem már tizenöt éve itthagyott. Pedig megígérte, mindig vigyáz majd rám. O volt a legszebb legény a faluban. A fene ette a barátnőimet, hogy csak hozzám járt. Amikor megállt a portánk előtt a bricskával, a többi legény már tudta, kívül tágasabb. Mert ugye akkor nem csak egy udvarlója volt az ember lányának. Jöttek többen is esténként. Elbeszélgettek a világ dolgairól, ha volt mivel, akkor megkínáltuk őket. Borozgattak, kártyáztak apámmal, utána csendesen hazamentek. Az én Józsimtól féltek a többiek. Úgy tudott nézni azzal a sütős fekete szemével, hogy senki sem mert ujjat húzni vele. Ha a bálban együtt táncoltunk, senki sem mert lekérni tőle. Istenem, de szerettein táncolni! A keringőnél szinte a lábam sem érte a földet a Józsi karján. A legjobban a májusi bált vártuk, a május éjszakáját. Nem is igazán a mulatság volt az érdekes, hanem ami utána következett! Irmuska kissé zavarba jött saját mondásán, s kutatva rám nézett. — Na nehogy félreértse kedves! Az éjszaka a tisztességes lánynak nem azt jelentette, mint a maiaknak. Mi a szerenádot vártuk. Meg azt a legényt, aki küldte. Az én udvarlóm úgy állt a cigánybanda előtt, mint egy karmester. Tudom, hogy nem volt igazán jó hangja, most mégis úgy emlékszem, gyönyörűen énekeltek: Szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát... Na meg azt a szívhez szólót: Májusi szép éjszakákon, orgonanyíláskor, Eszembe jut a szerelmed, egy éjszaka százszor... Irmuska dúdol és emlékezik. Időrótta arcát kisimítják az emlékek. — Szépen éltünk az urammal. Sokat dolgoztunk, gazdálkodtunk, de a legnehezebb Tél
