Kelet-Magyarország, 1998. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-31 / 26. szám

14

TÁRLAT

Kiállítás Káliéban

Réti Mátyás: Vadászjelenet

R

angos tárlatot tekinthetett mega közönség a közelmúltban a nagykállói városi könyvtár Ámos Imréről elnevezett galériájában. A közszemlére tett kollekció — mint megtudtuk — egy értékes magán- gyűjtemény részét képezi. A két tucatnyi olajfestmény és pasztellkép alkotói szinte kivétel nélkül mind a kortárs magyar képzőművészet jelesei: Prokop Péter, Réti Mátyás, Ruzsicskay György, Tóth B. László, Xantus Gyula, Losonczi Lilla, Tenkács Tibor. Szakmai elismerésüket sejtetni engedik a nekik adományozott Kossuth-, Munkácsy-, SZOT-díjak. A bemutatott kompozíciók tematikában, stílusban, megvalósítási technikában átfogják szinte a honi — XX. századi — képzőművészet egészét, s egyidejűleg ízelítőt adtak egy céltudatos, jó ízléssel és esztétikai érzékkel megáldott művészetbarát sokéves pártoló- és gyűjtőtevékenységéről.

Losonczi Lilla: Fekvő akt

Réti Mátyás: Beszélgetők

Elek Emil felvételei

Losonczi Lilla: Görög sziget

Prokop Péter: Lámpagyújtás

Menekültek, szökevények

Miután újra szabad levegőn vannak, eszük ágában sincs visszatérni

A folyosóajtókon rács. Mégsem börtön. A lakók ugyanis eltávozást kapnak. Jogukban áll. Ám előfordul — nem is ritkán —, hogy miután újra szabad levegőn vannak, eszük ágában sincs visszatérni. Hiába marad ott minden holmijuk, egy szál ruhában nekivágnak az ismeretlennek, a bizonytalannak. Kockáztatnak. Eddig is azt tették. Hiába, aki egyszer eltökélte, hogy világgá megy, azt nehéz ettől a szándékától eltántorítani.

A raktárban azoknak a cuccai sorakoznak katonás rendben, akik nem jöttek visz- sza. A pénzüket is hátrahagyták. Ezt egy páncélszekrényben őrzik — tudom meg Usztics Mihály századostól, a nyírbátori közösségi szállás vezetőjétől, aki Tanyik József őrnagy, sajtóreferens, lapunk állandó tudósítója társaságában végigkísér a szálláson. Á motyókon nevek, számok, amolyan azonosító jelek. Hátha még jelentkezik a tulajdonosuk. Persze, ez nem nevezhető gyakorinak, legfeljebb, ha újra lebukik az illető. A visszaeső már nem kaphat eltávozást addig, amíg okmányait be nem szerzik. Általában öt-hat nap a szállásidő.

^ Nem ritka, hogy komoly orvosi beavatkozásra van szükség, ilyenkor kórházba szállítják a vendéget, j j

A fegyelmezettek, gyakorlatilag semmiben nem szenvednek hiányt: naponta háromszor kapnak ételt (a menü ugyanaz, mint a tiszti ebédlőben), tévézhetnek, tarthatják a kapcsolatot a külvilággal, egy visszahívható kártyás telefon áll rendelkezésükre. Orvosi ellátást kapnak. Szükség is van rá, hiszen előfordult már, hogy törött lábbal, lázasan kerültek a szállásra gyerekek’, felnőttek egyaránt. Nem ritka, hogy komolyabb orvosi beavatkozásra van szükség, ilyenkor kórházba szállítják a vendéget.

Áz ellátásnak, a szolgáltatásnak azonban ára van. A számlát, akárcsak egy szállodában, a végén benyújtják. Az esetek többségében azonban a „vendég” nem tud fizetni.

Fjodor orosz állampolgár. Vézna fiatalember, ápolt fekete szakálla ellenére is látszik, hogy jóval innen lehet a harmincon. Ő nem zöldhatáron jött, hanem útlevéllel. Csak éppen elfelejtette megnézni, mikor is jár le az itt-tartózkodási engedélye (turistaútlevél esetében harminc nap). Ráadásul szilveszterkor balhézott, a renitenskedésnek a rendőrség vetett véget.

Most Fegya pókerarccal veszi tudomásul, hogy kiutasítják Magyarországról. Azt azonban elsőre nem nagyon érti, hogy miért 2004. január 24-éig szól az embargó.

— A határőrség még egy évet rátesz — mondja Usztics Mihály.

99

Míg a számlát ki nem egyenlíti, nem lépheti át a magyar államhatárt.

Fegya azt is rezzenéstelen arccal veszi tudomásul, hogy hamarosan indulnak Bereg- surányba, ahol a magyar határőrök átadják őt ukrán kollégáiknak. Megkapja útlevelét, benne a kiutasításról szóló ablakkal, a határozat, valamint a számla egy példányát. Persze, Fegya sem fizet. Azt is pókerarccal veszi tudomásul, hogy a bal felső sarokban szereplő számlaszámra kell majd utalnia a pénzt, ha hazatér, ugyanis hiába jár le eltiltása, míg a számlát ki nem egyenlíti nem lépheti át a magyar államhatárt. A szeme se rebben, mikor közlik vele: adatai bekerültek a országos nyilvántartásba. Megkapja továbbá azokat a tárgyakat, amelyeket egyrészt megőrzés végett, másrészt elővigyázatosságból elvettek tőle beszállásolása alkalmával.

— Készüljön! — mondja a százados.

— Készen vagyok — mondja Fegya.

Nézem az öltözékét: meglehetősen nyárias. A lábán például strandpapucs. Jó régen érkezhetett Magyarországra! Mikor megteszi az első lépéseket, akkor látni először rajta, hogy izgatott, ideges.

Fegya nem túl beszédes. Még csak azt sem árulja el, hogy Oroszországnak mely része a szülőföldje. Elejtett szavakból azonban kiderül, hogy nőtlen, szülei sincsenek. Otthon senki nem várja. Hogy aztán igazat mond-e, nem tudni. Horváth Attila törzsőrmester, a kísérő, magához veszi a felszerelést. Fegyver, lőszer, bilincs.

— Több, mint húsz alkalommal kísértem már a határra kiutasított külföldit. Eddig még nem kellett ezeket használni.

Az udvaron már előállt az erre a célra kialakított autó. A hátsó utasteret nemcsak üveg, hanem keményebb anyag is elválasztja a vezetőtől és a kísérőtől. Belülről ajtaja nem nyitható. Fegya, mikor észreveszi, hogy fotózom a kocsit, lehúzza a fejét. Aztán elindulnak. Mint később megtudom, rendben .ment minden.

A közösségi szállás most nem nevezhető zsúfoltnak, lakói jugoszláviaiak, négyen közülük koszovói albánok. Egészen fiatalok, nem sokkal lehetnek túl a húszon. Ők nem a megyénkben akadtak horogra. Balassagyarmatról kerültek ide, mert ott megtelt a szállás. Tompánál jöttek át legálisan, de nem Magyarország volt a célállomás, útlevelükkel viszont nyugatra nem mehetnek. Ilyenkor az a gyakorlat, hogy elveszítik, hátrahagyják úti okmányaikat, embercsempésszel vitetik tovább magukat rendszerint Szlovákián át. Persze, ha le nem buknak... v

A koszovói albán fiatalemberek nem látszanak nyugtalannak. Sakkoznak, közben nagyokat hahotáznak. Az sem zavarja őket, hogy lencsevégre kerülnek, sőt, akkor sem tiltakoznak, mikor kiderül: sajtófotó készült róluk. Nehéz velük szót érteni, nem beszélnek világnyelveket. Annyi azért kiderült, hogy a nyomor és a diszkrimináció elől menekülnek, úticéljuk Németország (lett volna). Később megtudjuk: az aznapi eltávozás után nem tértek visz- sza a szállásra a koszovói legények.

A napokban utasítottak ki az országból

^ A három jugoszláv közül kettő igazat mondott, a harmadik viszont hamis _____adatokat közölt.

egy anyukát két leányával. Ők is Tompánál lépték át a határt érvényes útlevéllel. Nyírbátorba Balassagyarmatról kerültek. Érdekes mód, útlevelüket Budapesten egy szállodában hagyták. Lebukásuk után az eltervezett út már nem volt járható, ezért a szállodatulajdonos személyesen jelentkezett január 11-én a hölgyek útlevelével.

— Az ügy pikantériája — teszi hozzá Usztics Mihály —, hogy olyan ügyvédjük

TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ:

Viszontlátásra, drága

(részlet)

Aznap este néhány palack finom bort hozott, s azt mondta, ezt úgy nézzük, hogy hadizsákmány, s nevetett.

— Ez nem való az osztrákok gyomrába.

A vacsorához én készítettem valami tésztát, s ezt felségesnek találta.

— Becsületemre — bókolt nekem —, ajánlatos volna magának valami kis fogyatkozás is. Mindenben egyformán kifogástalannak s elsőrendűnek lenni! Komolyan, nem tréfálok. Ez könnyebben tehet valakit lénye legmélyén elégedetlenné, unottá s meghasonlottá igen kicsiny válságokban. Néhány testi vagy lelki szépséghiba nagyobb összhangot ad az élettel. Kutyafáját! Az ilyen gazfickó, mint én is, ha már kiegyezett tökéletlenségeivel, sokkal nyu- godtabban alszik erényei felől. Ha... haha!

Különös hatást tettek rám szavai. Az is, amit elkomolyodva s még inkább, amit nevetve mondott. Emelkedni éreztem magam, s valami furcsa, tragikus elkülönözöttség- be jönni, túl apró dolgokon s ővele közösségben. S ez fájó gyönyör árnyával suhant át lelkemen.

Igen, néha nevetése mögött valami titkos lelki csalódást, valami végzetest vagy mit éreztem.

Ostoba, tetszelgő s önszámító voltam

mindig, édesem, s szeretem a görögtüzet a dolgok léha komédiáján.

Őt egész este élénkebbnek s elmésebbnek tapasztaltuk. Nagyapus szokott ízléstelenségével s tapintatlanságával kezdte emlegetni korábbi ügyeimet, kérőim, férjhe- zadásom. Nyikolaj, hogy elterelje végre az unalmas tárgyat, egy kis esetről regélt, mily pechje van neki a szerelem körül.

Nos, társasjáték folyik nagyanyja házánál. Jelen van többek között bizonyos szőke Masa is, akibe Nyikolaj tizenhét éve halálosan szerelmes. Véletlen az utolsó két zálog egyike, amiért csók jár, a Masáé. Nyikolaj tudja, s ő a szerencsés választó... Kihúzzák az egyiket.

— Nos, Nyikolaj...?

Nyikolajjal forog a szoba, épp ezért közönyösen s ajkát pittyesztve, meg se nézi jól a kihúzott zálogot.

— Jól van, ezt választom...

Hát a szőke Masa helyett nagymamája tápászkodik fel karosszékéből, s ő tipeg édes mosollyal Nyikolajhoz a jutalomcsókkal.

— Hahaha, hahaha, hahotázott mindenki, s én hülyébben már nem is tudhattam volna mosolyogni. — Nos, hogy ízlett — kérdezték barátaim gonoszul kacsintva. — Az ám! Mintha valaki avas töpörtyűt kapna, a várt bonbon helyett. Hát ilyen az én szerencsém!

Mindnyájunknak kacagnunk kellett, ahogy ő mesélte.

Kázmérka már aludt, s nagyapuson eléggé kezdett mutatkozni az édes, erős borok hatása. Sőt magam is éreztem egy-két pohárka könnyű mámorát. Enyhe, kellemes, bánat zenélt szívemben. Arcom tüzelt kissé, s gondolataim s érzéseim úgy váltakoztak, mint a futamok a zongorán. Olykor nyugtalanság fogott el.

„Nyikolaj idegenebb hozzám. A táncosnőre gondol.” Ez jutott eszembe, ha egy

E

erce is eltűnődött vagy szórakozott lett.

s én voltam minden alkalommal, aki szememmel az övét kerestem.

„Már nem olyan gyöngéd... Mit tehettem...? Ah, értem! Nála volt a három nap alatt.. Képtelen! Mit gondoljak?”

Folyton effélék jártak elmémben.

„Min tűnődött...? Nem nézett rám... Nagyapusnak beszél... Jó éjt kívánok, s bemegyek... Mi történne... Megdöbben...! Nekem hadd fájjon... Ostoba, gyerekes... Az mindegy... No lám, nem teszem meg.” Egy kis hallgatás után egyszerre az iránt kezdtem érdeklődni Nyikolajtól, vajon nekem, nő létemre sem adnak-e engedélyt visszamennem a harcvonalon át a nagyvárosba. S komolyan szemébe néztem.

— Olyannyira elvágyik innen? — kérdezte.

Erre nem tudtam, mit feleljek hirtelen.

Napkelet • A KM hétvégi melléklete