Kelet-Magyarország, 1998. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-27 / 22. szám
1998. január 27., kedd HATTER Beolvadtak a Magyar Aszfaltba Csak a név változott, a tevékenységi kör nem • Továbbra is találkozhatunk velük Az útépítők reménykednek a keleti országrész gazdasági fellendülésében Balázs Attila felvétele Balogh Géza Nyíregyháza (KM) — A megye útjait reparáló cégek közül leggyakrabban a Nyír- Bau nevével találkozhattunk talán. A megye legkülönfélébb pontjain tűnt fel a mozaikszó jellegzetes sziluettje, január elseje óta azonban hiába is keresnénk. Eltűnt a név. Pedig a Nyír-Bau egy kimondottan sikeres vállalkozás volt. Néhány év alatt megduplázta az alakulásakor meglévő törzstőkéjét, a múlt esztendő végére már másfél milliárd forintos vagyonnal rendelkezett, s igen komoly rendelésállománnyal az 1998-s esztendőre. Mi lehet akkor a háttérben, miért kell becsuknia egy ilyen cégnek a kapuit, kérdezheti joggal az olvasó, aki pedig az elmúlt időkben megedződhetett a rendkívül sikeresen induló, majd hatalmasat bukfencező vállalkozások történetein. Változatlanul Jelen esetünkben nem erről van szó. A Nyír-Baunak csak a neve tűnt el, maga a vállalkozás szinte érintetlen maradt. Beolvadtak ugyan a Magyar Aszfalt Kft.-be, amely az osztrák érdekeltségű Bau Holding részvénytársasághoz tartozik, ám a gyakorlatban ez nem nagyon érinti a dolgozókat, illetve a cég megbízóit. A hivatalos magyarázat szerint a szervezet felépítése, feladata változatlan marad, a beolvadást az ügyvitel egyszerűsítése, és a kooperáció érdekében határozta el a tulajdonos. A látványosnak ugyan nem, de fontosnak annál inkább nevezhető változás alkalmat adott arra, hogy a Nyír-Bau egykori, s a Magyar Aszfalt Kft. Nyíregyházi Területi Igazgatóságának mai vezetői számot vessenek az elmúlt esztendők történéseivel, s alaposan elgondolkozzanak a jövőn. A cég, vagyis csaknem háromszázötven szabolcsiszatmári-beregi ember jövő- jén, sorsán. A néhány napja kimúlt, de azon nyomban újjá is született cég elődjei révén jó negyvenöt esztendeje van jelen a megyében, a hatvanas évek közepén alakult meg a már általunk is jól ismert Közútépítő Vállalat, amely 1980-ig működött. Ezt követően tröszti irányítás alá vonták, egy tucat hasonló vállalat dolgozott az országban. A minisztériumi irányítás 1987-ben szűnt meg, amikor már mocorgott valami az ország közéletében, s jöttek a vállalati tanácsok, de hamarosan bekövetkezett a mindent átformáló változás, jött a privatizáció. Sokan kételkedtek Kezdetben sokan kételkedtek a magánosítás sikerében, logikusan kikövetkeztetve a várható fejleményeket: az efféle fordulatot általában gazdasági recesszió követi, s ki az a bolond, aki most építő céget vásárol. A kétkedőknek sok mindenben igazuk lett, csak azt nem vették számításba, hogy az utakat minden körülmények között fel kell újítani, hiszen a vasút mellett az jelenti az adott ország vérkeringését. S valóban: az útépítő cégek privatizációja sokkal simábban megtörtént, mint arra sokan számítottak. Ekkor lépett a képbe az osztrák érdekeltségű Bau Holding, amelyik ’91 nyarán ötvenegy százalékos többséggel vegyes vállalatot alakított Nyír-Bau néven. Nyolcszázmillió forintos törzstőkével jött létre a cég, ami a múlt év végére másfél milliárdra nőtt, s kialakítottak egy olyan gépparkot, amellyel a legkomolyabb megbízatásoknak is eleget tehetnek. Van három komplett aszfaltbedolgozó gépsoruk, harmincöt szállító eszközük, húsz építő nagy- és csaknem félszáz kisgépjük. Nem panaszkodhattak a megbízatások hiányára sem, hiszen 1997-ben 2,2 milliárd forintos forgalmat értek el. Negyvenöt önkormányzattól kaptak megbízatást 570 millió forint értékben, a falvakban, városokban közműveket, utakat építettek. A Nyír-Bau embereivel, gépeivel találkozhattunk többek között a 4. számú főút Kisvárda és Záhony környéki szakaszán, de generálkivitelezők voltak a záhonyi híd és a határátkelő munkálatainál, s többek között az ő nevükhöz fűződik a tokaji híd rekonstrukciója is. Bekapcsolódtak az energetikai beruházásokba, Tiszaújvárosban tárolók, Baktalórántházán és Munkácson benzinkút építésében vettek részt a Mól Rt. megbízásából. Határátkelőhelyek A Bau Holding, s a nyíregyházi területi igazgatóság vezetői is nagy reményeket fűznek a keleti országrész gazdasági fellendüléséhez, ami nekik is komoly megbízatásokat hozhat. Természetesen számítanak rá, hogy kapnak egy-egy falatot az M3-as autópálya munkáiból, de ennél már konkrétabb feladatokról is beszámolhatnak. A tiszabecsi és csengersimai határátkelők közművesítésében vesznek majd részt, a 41-es úton Levelek, Rohod környékén találkozhatunk majd velük, ők kapták meg a sóstóhegyi összekötő út építését, s a ke- mecsei szennyvízprogramban is komoly szerephez jutottak. Nem tűnnek hát el az utakról, csak más néven láthatjuk majd viszont őket. jelével annak, hogy munkájuknak ezt a részét nem lehet megszokni, együttérzés nélkül, rutinból, faarccal végezni. Közben csapatostul érkezik a nézőközönség. Az ember nem is tudja, honnan rajzónak ide egyszerre ennyien. Mint nyitva felejtett ecetesüveg a muslicát—úgy vonzza a tragédia az embert. A tapasztaltabbak próbálják rekonstruálni a baleset körülrr ményeit. Valaki felnyihog. O tudja, mit talált viccesnek a látványban. A később érkezők helyezkednek. Szeretnének minél közelebbről, minél többet látni, meg egy jót borzongani. Egy anyuka vonakodva adja át előkelő helyét (pont a szélvédővel szemben állt), amikor a rendőr arra figyelmezteti: talán mégsem ötéves gyermekének való a látvány... Nesze neked, erőszak- mentes tévé! A valóságnál nincs jobb műsor. Elő, egyenesben látni a Vészhelyzetet! Latolgatni a sérült túlélési esélyeit... Fázom. Rettenetesen fázom. Pedig enyhe az este. Balázs Attila felvétele öbbenetes a látvány. M JA villanyoszlop de- JS rékba tört a becsapódás iszonyú erejétől. A kocsi szinte körülöleli az oszlopot, a vezetőülés átcsúszott az anyósülés helyére. A sérült kiszabadításához a tűzoltóknak szét kell vágniuk a kocsit. Előbb a tetőt bontják meg, ott kúszik be egy mentős, hogy addig is ellássa a sérültet, enyhítse fájdalmait, ‘míg biztonságosan át tudják emelni a hordágyra. Mindenki a legnagyobb körültekintéssel teszi a dolgát, mert egyetlen rossz mozdulat végzetes lehet — még nem tudni, sérült-e a fiatalember gerince. Mentősök, rendőrök, tűzoltók tucatjai sürgölődnek csendben a kocsi körül, szemükben félreismerhetetlen Pártok és fantomok D ivattá vált hazánkban a pártalapítás. Ha igazak a hírek, akkor Magyarországon jelenleg 179 bejegyzett pártot tartanak nyilván, számuk az utóbbi négy évben megkétszereződött. Pártalapítás szempontjából különösen eredményesnek tekinthető a legutóbbi fél esztendő, hiszen az eltelt alig hat hónapban nyolc teljesen új párt született. A paletta színes: a sörkedvelőktől a magyar anyákig igen sok elv és eszme képviselve van, a fantázia szárnyal. A termékenység okát nem nehéz kitalálni: közelednek a választások, s úgy látszik, még mindig akadnak, akik okkal vagy ok nélkül azt gondolják, a párt nem csak eszmehirdetésre alkalmas szövetkezés, de jó üzlet is lehet. Elképzeléseiket igazolhatják azok a korábbi, a rendszer- változtatás idejéből származó hírek, melyek azokról az ügyeskedőkről szóltak, akik népes családjukat és legalább ekkora méretű baráti körüket összefogva alapítottak ilyenolyan pártot, felvették, majd elmulatták a, kapott pénzt, s még számonkémi, felelősségre vonni sem lehetett emiatt őket. A szakemberek szerint a meglévő 179 párt nyolcvan százaléka csak papíron létezik. Talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, körülbelül ez az a hányad is, melynek alapítását érzelmi és anyagi okok egyaránt motiválták, s melyek labdába sem rúgnak majd az amúgy nem túl csendes politikai porondon. Nemcsak azért, mert az általuk hirdetett eszmét kevesen ismerik, hanem azért is, mert a pártlapítók személye nem hogy vonzaná, egyenesen taszítja a közönséget. Igaz, valami hasonló történik a nagy és elismert, a parlamentben szereplő pártok esetében is. Ettől szép, emiatt nehéz a választások előtt komoly jóslásokba bocsátkozni. Mindannyian tudunk példát hozni arra, amikor az eszmével egyetértünk, megtestesítőjét azonban nem érezzük hitelesnek, s esetet, amikor épp a fordítottja igaz. Egy biztos: a pártok szaporodhatnak, a voksolás majd úgyis véget vet egyszer a mértéktelen szaporodásnak. Kovács Éva Most mit tegyek? Ez nincs az új tananyagban Ferter János karikatúrája A tanító zsebe A nóta parafrázisát — a Jegenyefán fészket rak a csóka kezdetűét — hajdanán (a szerelem széthullott láncát nem emlegetve) így énekeltük a debreceni Vigadóban: De mióta széjjelszakadt a tanító nadrágja... Lehet, jövőbeni sorsunk víziója derengett fel lelki szemeink előtt mint foszlékony ruhadarab. Már mindegy! Hiszen tudjuk: ha nem is reped a kopástól az ominózus naszt- ró, azért a zsebe nincs tele bankókkal. Vagyis: a pedagógusok anyagi helyzete — minden látványos vagy kevésbé feltűnő erőfeszítés ellenére — alig változott (leginkább: romlott) a hetvenes évek óta. És most itt van a tanodák nyakán (a vállán, a hátán, a feje búbján) az újabb teher — bár: a legtöbbek által elfogadott és helyeselt —, amit továbbképzésnek titulál a szakzsargon. Nem új, volt mindig, csakhát nem kötelező érvénnyel. Úgyszintén volt önképzés is, amire a kényszerítő motívumok még kevésbé találtattak jellemzőnek. A jövőben — nem túl távoliban — pedig következik a hétévenkénti elbliccelhetetlen fejtágítás! A (tovább)képzési kínálat óriási (telefonkönyvszerű ga- ramadája a Művelődési Közlönyben látott napvilágot), ám egyszersmind eklektikus. Nehéz eldönteni egy-egy iskolában: melyek a legüdvözítőbb, legjobban hasznosítható formák; kiket, miért, hová küldjenek, és mennyiért. Van drágább, van olcsóbb, s mivel a központilag elrendelt okosítás financiális hátterét felülről csak részben (jóllehet: nem elenyészőben) garantálják, egyáltalán nem mindegy, mennyit kell még hozzáizzadnia a költségekhez a fenntartó önkormányzatnak, mennyit szükséges előhúznia — na, és itt vagyunk az indító metaforánál! — a zsebéből (nadrág-, szoknya-, zakó-, blézer-, mellény-) az óvodapedagógusnak, tanítónak, tanárnak; a mindenkor optimális, friss tudáshelyzetbe hozandó alanynak. Valaki, a hivatali magasságból, azt nyilatkozta: áldozhat a dologra a pedagógus is, hiszen a végén (mikor?) neki lesz belőle haszna. Legyen! Nem irigykedünk. Csak az a bizonyos zseb, az is legyen „telibb”. Ne használt papírzsebkendővel! Kállai János A tragédiaTvonzásában
