Kelet-Magyarország, 1998. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-24 / 20. szám

1998. JANUÁR 24., SZOMBAT Balázs Attila felvétele két kandeláberrel magasított klasszicista emlékmű. Vagy kétszázan vesszük körül a sírt, a koszorúk lassan beborítják. Morvái Sándor pedagógus alig találja a szavakat. Néhány hónapja él Magyaror­szágon, Kárpátaljáról került ide. — Hát, azt gondolom, hogy a Himnusz jelenti a legtöbbet a számomra. Bennem biztosan elevenen él, a környezetemben azt tapasztalom, hogy sok az anyagias ember. Szincsák József hetvennyolc éves. Nehe­zére esik a beszéd, hiszen mindig is az ér­zelmei és az indulatai irányították. — Nagyon sokat jelent számomra Köl­csey és a Himnusz is. Én minden évben részt veszek az ünnepségen. Szerintem nem is magyar ember az, aki a hazáját nem sze­reti. Sárga Mária tanárnő általános iskolások gyűrűjében várja, hogy sorra kerüljenek. A gyerekek csendben figyelik az eseménye­ket, mintha nem lenne ismeretlen érzés a számukra az értékek megbecsülése. — Mindig borsódzik a hátam, amikor meghallom a Himnuszt. A magyarság jel­képe, a rokonságé, az emberek összetar­tozásáé. Ez az ének az egész magyarságot összefogja. A gyerekeket kell elsősorban a hazaszeretetre nevelni, hogy bátran és büsz­kén vallják, hogy magyarok. Úgy menje­nek ki külföldre, hogy ne kelljen szégyen­keznie amiatt, hogy magyarok. Ezt mi a nyírmadai általános iskolában igyekszünk megvalósítani. Csikós Sándor színművész: — Énekeljük a Himnuszt (az első vers­szakot), s közben megfeledkezünk arról, hogy ez a vers a magyar gondolati lírá­nak egyik legnagyobb alkotása. Itt is több­ször mondtam már, s úgy érzem, hogy min­dig más tartalma kap nagyobb hangsúlyt. Amikor nagyon forrongó volt a magyar közélet, azt tartottam a leglényegesebbnek, hogy a „hányszor támadt tenfiad” gon­dolatot erősítsem, most pedig a megtartás­ra helyeztem a hangsúlyt. Nemcsak a túl­élés a fontos, amire jelenleg az ország egé­sze törekszik, hanem a megtartás is. O Európa nyitott tenyerére kerülünk. Milyen veszélyekkel kell szembenéznünk? — A legnagyobb zavarodást a fejekben az identitástudat kérdésében sikerült létre­hozni. Egykor nem fért bele az internaci­onalizmusba, hogy itt egy saját tudattal rendelkező nép legyen, most pedig a ban­kok uralma fog egy kulturális semmibe, masszába belegyúrni bennünket. Szeret­ném, ha mindenki nyugodt szívvel vállal­hatná a magyarságát. Én is szeretném ki­mondani, mindenféle támadási felület nél­kül, azt a tőmondatot, hogy magyar va­gyok. Én magyar színész vagyok. Nagy István Attila végképp belezavarodott a gumiügybe, s eb­ben a pillanatban büszke, kemény ingmel­le alatt hideg verejték vékony, párhuzamos patakocskái indítottak gurulóversenyt le­felé a mellén. A titkár úr megbukott, elvesztette a gu­micsatát. A tárgyalás után, amikor a szer­ződést aláírták, tisztán érezte, hogy komi­szul rossz alku alá kanyarítja oda, auto­matikus tehetetlenséggel, a nevét. Fuccs a karriernek. Maga sem tudta, hogy került vissza a hotelbe. A fülében még homályo­san ott zakatolt, hogy meginvitálták esté­re, valami díszlakomára, a megkötött egyezség örömére. Vadul tépte le magáról a végzetes frakkot, s káromkodva gyűrte vissza a cethal gyomrába. Átkozott spa­nyol útonállók! Sejtelmük sincs a civili­zált szokásokról, az ünnepélyes formákról, a nagy gesztusokról! És még ők bankettez­nek. Hiszen tán még a köztársasági elnö­kük se látott soha rendes európai frakkot. A bankettre azonban mégiscsak el kell menni, elvégre a céget képviseli, nem szabad megsérteni ezeket a barmokat. Fuj, micsoda undok snapszorgia lesz ez a dísz­lakoma. A polgármester őt is le fogja önteni fél literes rumos feketekávéval. És ennek van dupla nemesi neve, és ezek­nek akart ő európai eszközökkel impo­nálni. A titkár úr tehát este elment a díszvacso­rára, persze már csak gyűrött, kockás úti­ruhában, hiszen úgyis mindegy. Ekkor azonban újabb mennykőcsapás érte. A la­komán mindenki frakkban jelent meg. A kockás titkár urat csodálkozó, néma ud­variassággal pördítette kézfogásról kézfo­gásra egy ünnepélyes, fekete sorfal, egészen a fehér asztal felső végéig, ahol külön te­rebélyes frakkszörnyeteg várta, a polgár- mester úr. A titkár úr azt hitte, hogy most rögtön elájul, de ekkor megszólalt a pol­gármester mentegetőző, alázatos köhécse- lésű hangja: — Kérem, senor, ne haragudjon... de mi a gyűlésen olyan nagy zavarban vol­tunk... olyan nagy zavarban ... hogy ön minket annyira megtisztel ... és elhatároz­tuk, hogy ma este... és igen, mindnyájan frakkot öltöttünk.... hogy legalább most il­lendően megünnepeljük ... a sikerült egyez­ményt... és méltóztassék helyet foglalni keblünkön... A polgármester úr az ősi spanyol etikett formulájával fejezte be: — Le besa la ma­nó, senor... kezét csókolom. A titkár úr végképp megsemmisülten ro­gyott az alája tolt székre. Bal oldalán az ültetvényes hölgy kedveskedő mosolya ra­gyogott felé, de hiába, neki ebben a pilla­natban úgy rémlett, hogy az estélyi ruha kacér kivágása fölött az ingerlő barnasá- gú, meleg spanyol nyak finom indájáról a kiváló tragédiaszerzőnek, a nemes Calde­ron de la Barcának letört félbaj uszú arca vigyorog rá kaján kárörömmel. MÚZSA Babits Mihály verse Régen elzengtek Sappho napjai A líra meghal. Nagyon is merész kezekkel téptük a kényes leány hegedű-testét, vad-vad hangokig csigázva, hogy ma már csak nyögni tud s hörögni mint halódó... Nincs ütem jajában többé, nincs se szó, se tag: az értő agy s zenés szív nem beszél, csak a tüdő liheg, csak a torok kiált s a szédült gyomor álmodik. A líra elhal, néma ez a kor. Kinek szólsz, lélek? Mondják, milliók nyögését nyögd ma, testvérek vagyunk s mit ér a szó, amely csupán tiéd? De istenem, hát testvér az, aki nem hallja meg testvére panaszát, ha nem övé is? Önző a világ: csak közös ínség, közös láz, közös zavar dadog, — a többi csönd s magány. A líra meghal, és a szerelem, mint a galambok csókja, hangtalan. Óh kedvesem! magunknak szól a dal. Régen elzengtek Sappho napjai. Csókolj! A líra meghal, és a bús élet a kettes csöndbe menekül. Az ember hajdan ember volt, s szive itta az embert, testvérszív; — ma nyáj, megunt baján kérődző. Légy sziget s várj napot a mocsárból! Különös gubók szülhetnek pillét. Mit tudod? Az istenek halnak, az ember él. (Idén novemberben lesz száztizenöt éve, hogy megszületett a Nyugat líri­kus-nemzedékének költőfejedelme: Babits Mihály. Rendkívül gazdag élet­művében korának legmélyebb ellent­mondásai buktak fel — éles fénnyel, lelkiismeret-zaklató őszinteséggel — írta róla Keresztury Dezső. Szemelvé­nyünket az 1925-ben publikált Sziget és tenger című kötetéből választot­tuk.) Balázs Attila felvétele Balázs Attila illusztrációja

Next

/
Thumbnails
Contents