Kelet-Magyarország, 1998. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-20 / 16. szám

1998. január 20., kedd HÁTTÉR Rabbá válni Székelyföldön Útikönyv a vidékről • Szabolcs is bekapcsolódik az idegenforgalom fejlesztésébe A szerző felvétele szik erről alapos tájékoztatást is adni, nyíregyházi útja során viszont kiderült: van, ahol nyi­tott kapukat dönget. — Hargita megye testvér­megyéje Szabolcs-Szatmár- Beregnek, a kulturális kapcso­latok után a gazdasági együtt­működés szálai is kezdenek erősödni — mondja Hamvas László, a megyei közgyűlés al- elnöke. — Még tavaly eldön­töttük, valamilyen formában részt veszünk mi is Hargita megye idegenforgalmának ki­építésében. Decemberben ha­tároztuk el, hogy a két megyei önkormányzat létrehoz egy közös káeftét 25 ezer dolláros alaptőkével, amelynek kilenc­venöt százalékát mi jegyez­zük. Villa a megyének — A kft. Tusnádfürdő újjáépí­tésében kíván szerepet vállal­ni, a tervek szerint az első lé­pésként veszünk egy villát, azt felújítjuk, aztán télen-nyáron fogadhatja a vendégeket, ter­mészetesen főleg Szabolcsból, Szatmárból, meg Beregből. Biztos vagyok benne, aki el­megy odáig, örökké rabja lesz annak a csodálatos tájnak. Balogh Géza Nyíregyháza, Székelyudvar­hely (KM) — Erdély. Mi jut e szóról az ember eszébe? A székelykapuk, a haragos fenyvesek, a hóval fedett hegycsúcsok, Gyulafehérvár székesegyháza, Kolozsvár főtere, a csíksomlyói búcsú. A magányos várromok, az elhagyott kastélyok, udvar­házak. Az egykori Magyar- ország tündérkertje. A tündérkertre Magyarorszá­gon azonban hosszú ideig jó­szerivel csak a megszállottnak tartott értelmiségiek voltak kí­váncsiak. A Romániába uta­zók többsége megállt a Király­hágó, s a Meszes előtt, Vára­don, Szatmáron, Aradon, Nagykárolyon nemigen jutott túl. Eladta a farmert, a sam­pont, a fogamzásgátló tablet­tát, megvette a sátrat, a juhtú- rót és sipirc haza. Oldódó közöny Mostanában azonban mintha oldódni látszódna a magyaror­szági közöny. A többség ugyan még mindig a Riviérá­ról, a Kanári-szigetekről, meg a Loire-völgyi kastélyokról álmodozik, de mind többen vannak, akik síelni nem Salz­burg, hanem Brassó környéké­re mennek, s a parasztromanti­kát se Klagenfurt, vagy Stutt­gart mentén, hanem Széke­lyudvarhely szomszédságában keresik. Az itteni, udvarhelyi tanító- Icépző tanára dr. Vofkori Lász­ló, aki a földrajztudományból doktorált és hatalmas fába vágta fejszéjét lassan két évti­zede: hozzákezdett Székelyor­szág útikönyvének megírásá­hoz. Orbán Balázs óta nem­igen ismeretes ilyen méretű vállalkozás, az udvarhelyi tu­dós 478 falut mutat be a legap­róbb részletekig. A könyv elkészült, megjele­nésre vár. De mit is ért a tudós tanár Székelyföldön? — Azt a tizenötezer négy­zetkilométeres területet, amelynek határa nagyjából a Mezőbánd. Marosvásárhely, Nagyemye, Bereck, Fejéregy­háza vonalon belül húzódik és mintegy 800 ezer lelket szám­lál — feleli. — Itt találjuk Ma­Székelyudvarhely főtere őszi fényben ros-, Udvarhely, Csík-, Sepsi-, Kézdi-, Orbai-, Miklósvár- és Aranyosszéket a maga félezer­nyi településével, a felsorolha- tatlanul sok értékeivel. Sajnos, azt is el kell mondanunk, ez a 800 ezres lélekszám fogy. Ha nem vigyázunk, betelje­sedhet a költői látomás: „El­porladunk, mint a homokkő, keményebb kövekhez ütőd- ve...” Hál istennek, ennyire ezért nem komoly a helyzet, nálunk például sokkal aggasztóbb a népesedés alakulása. Ráadásul Székelyföldön is kézzelfogha­tó a romániai rendszerváltás hatása: nem kell már attól ret­tegnie a székely családnak, hogy elviszi a rendőr, mert idegent fogadott éjszakára a házába. De nemcsak a házak­nál fogadják szívesen az em­bert, egyre több vendégfoga­dó, viszonylag olcsó motel is nyílik a Maros, az Olt, meg a Küküllők mentén, ahonnan fe­ledhetetlen barangolásokra in­dulhat a vendég. írott segítség Ha megjelenik Vofkori László könyve — aki magyarországi szponzorokat keres nagy terve megvalósításához — gyerek­játék lesz eligazodni Székely­országban. Két kötetben, több mint ezer lapon és huszonegy táj-, illetve tizenhat várostér­képen mutatja be szülőföldjét, de olyan részletesen, hogy an­nak nincsen párja. — A települések mindegyi­ke mellett leírtam a történel­mét, néprajzát, földrajzi fek­vését, megközelítési lehetősé­geit, útviszonyait, látnivalóit, fontos embereit. Részletes in­formációt kap a látogató a szállás-, étkezési és túralehe­tőségekről, természetesen pontos címekkel, telefonszá­mokkal. Ha az ígéretek valóra válnak, most nyárra, a turista- szezonra megjelenhet a könyv, ami hitem szerint nagy segít­séget adhat a Székelyföldre in­dulóknak. Vofkori tanár úrnak e kézi­ratban húszéves munkája fek­szik. Nagy tévedés lenne azonban azt hinni, hogy egy szobatudóssal állunk szem­ben. Jól ismeri a Székelyföld turistaiparában rejlő lehetősé­geket is, amit szerinte érdemes lenne kihasználni a magyaror­szági befektetőknek is. Gya­kori látogatásai során igyek­M ár ilyen a: ember természete: szeret elmeditálni az év­szakok változásán. Az idő múlása óhatatlanul visszate­kintésre, fölmérésre késztet, s ha látjuk, ismét itt a tél, a ta­vasz — ez azt jelenti: újra itt egy határkő, amelynél meg kell állni, hátra és előre pil­lantani. Csakhogy tavaly olyan ro­hamos egymásutánban kö­vették egymást az események, hogy észre sem vettem a ter­mészet örök köiforgását, és az ősz beköszöntésére is csak akkor ébredtem rá, amikor az unokám egyszer, az isko­lából hazajövet; két teli zseb gesztenyét borított ki az asz­talra. Ettől a pillanattól kezdve magam is vártam az alkalmat, mikor időt szakít­hatok egy nagyobb sétára és csendben figyelhetem az ősz­nek ezt a különös szertartá­sát: a fényes vadgesztenyék szomorkás, monoton koppa- nását a földön. Az alkalom azonban egyre késett, s pár nap múlva úgy gondoltam, most már valamivel lejjebb adom, s a városkörnyéki kó­borlás helyett lakóhelyemnek azon az utcáján járok egyet, amelynek két sor öreg bokré­tafája egy kisebb gesztenyés erdővel is felér. Fiatal ko­romban sokszor akadt erre zó barna gömböcskéket és valami furcsa együttérzés éb­redezik bennem. Borongva szemlélgetem a sokat látott, vastag törzsű fákat, amint az életfakasztó meleg föld he­lyett erre az érzéketlen, me­rev rétegre hullatják termé­süket, annak a legkisebb re­A gesztenyék álma dolgom így ősszel, ám az ak­kori impressziókat most itt hiába keresném. Nem csupán azért, mert az egykori meg­hitt családi házak helyén (mennyire sajnálom őket) ki­etlen panelházak meredez- nek. A gesztenyék őszi kop- panásának zenéje is más lett, s csak egy kis gondolkodás után jöttem rá, miért. Azóta leaszfaltozták az utcát, s ke­mény felületén most nem tompa puffanások hallatsza­nak — a gesztenyehullás olyan, mint a pergődob éles hangú szólózása. Nézem az aszfaltra záporo­ménye nélkül, hogy csak egy is a talajba jut, csak egy is ki­hajt tavasszal, csak egy is ilyen erős gyökerű daliát ne­vel, mint az itt sorjázó vad- gesztenyék. Mindegy: a fákban él az örök parancs — de vajon tudják-e, hogy hiába eről­ködnek? Talán tudják is (hisz közismert már, hogy a növé­nyek is kifejtenek szellemi te­vékenységet), talán tudják is, de itt is érvényes az élővilág szép jelszava, a dum spiro — spero. És most, amikor áfák már lombjaiktól elbúcsúztak, mikor már felkészültek a hosszú téli pihenőre — talán álmot is látnak. Almukban egy-egy gesztenye kalandos útra indul. Valami dupla ke­rekű dömper gumiabroncsai közé szorul — s csak ott esik ki, ahol már várja valami jó puha mezei föld. Vagy kivár egy kisfiút, olyat, mint az unokám, aki szereti zsebre rakni a kis fényes jószágokat, azután lassan itt-ott elhullat­ja őket. S az öreg fák álmai­ban ezekből az elcsavargott gesztenyékből mezők köze­pén uralkodó áriás lesz, kü­lönleges példány, amely gyorsan túlnövi az anyafát, minden arra járót csodálat­ba ejt törzsének vastagságá­val, buja lombozatának cso­dálatos arányaival. r alán ezt a nem min­dennapi gesztenye egyéniségét látják az én városi bokrétafáim most, téli szendergésük közben, míg dobpergésszerű hanggal záporzik róluk a termés. Gesztenyék, jó reménységet! A remény sugarai C súcsot döntött a bűnözési hullám az elmúlt évben. Katasztrofális statisztikákat olvashatunk arról, so­ha nem volt ilyen magas az ismertté vált bűncse­lekmények száma hazánkban. A több, mint félmillió bűn- cselekmény híre sokkolja az állampolgárokat. Az országos statisztikával megegyezően megyénkben is emelkedett az ismertté vált bűncselekmények száma. Egyötödével több bűntett vált ismertté, s ez jelentős fel­adatot ad a rendőrségnek. Nem véletlen, hogy éppen a tu­lajdon elleni bűncselekmények szaporodtak meg. Míg 1996-ban közel 13 ezer ilyen jellegű bűncselekmény tör­tént, addig tavaly ez a szám 15 ezer fölé emelkedett. A közrend ellen is ezerrel többen vétettek mint korábban. Csökkent azonban az emberölések száma, és ami jelentős eredmény: egyetlen eset sem maradt felderítetlen. A statisztikák ismeretében megnyugtató, hogy az orszá­gos számokhoz képest megyénkben sokkal jobb a felderí­tési tevékenység. Súlyos testi sértésnél hetven, rablásnál hetvenhat, gépjárműlopásnál hetvenkét, lakásbetörésnél ötvenkét százalékos az eredményesség. Az ukrán maffia fészkének hitt megyénkben az ukrán és román állampolgá­rok által elkövetett ügyek kilencven százalékát felderítik. Ez annak eredménye is, hogy jó a kapcsolat a két szomszé­dos ország rendőrségével. Az országos rangsorban 6-7. helyen áll a megye az eredményesség tekintetében. Az is­mertető statisztikákból pedig ki sem derül, hány rendőr tel­jesít szolgálatot Szabolcs-Szatmár-Beregben. Ha ezt vizs­gáljuk, talán még meglepőbb a helyzet, hiszen a megye 578 ezer lakosára ezerháromszáz rendőr jut. Ez azt jelenti, hogy ezer lakos biztonságára két rendőr vigyáz, ellentét­ben a budapesti és a dunántúli megyék ennél lényegesen magasabb számaival. Mondhatjuk, a helyzet rossz, de nem reménytelen. Az ígéretek szerint már ebben az évben több lesz a rendőr, fej­lődik a gépkocsipark, s ettől remélhetőleg javul a közbiz­tonság. Tudni kell azonban azt is, hogy a lakosság bizton­ságérzetét nem mindig tükrözik az akár jó, akár rossz sta­tisztikák. Szondi Erika Tamagocsitemető S zűkebb pátriánk — bár távol esik a tamagocsik szü­lőföldjétől, Japántól — sem mentesült a virtuális ál­latkák keltette divathóbort „áldásaitól”. Hírlik, me- gyeszerte, de főként Nyíregyháza iskoláiban elszaporod­tak az elektronikus csodalények, akiknek a gondozását ki- sebb-nagyobb csemetéink fanatikusan vállalják: azon az áron is, hogy a síró, nevető, játszogató, szükségét végezni kívánó, éhes valamicskék miatt kivívják tanáraik ellen­szenvét, kinyilvánított rosszallását. Nos, konfliktusforrássá lettek a japáni mütyürök, s a ma­gukat virtuális állatajnározókká előléptető gyerekek meg­szenvedik, ha kedvencük valamilyen okból elpusztul. (Mert a megsemmisülésre is képes a kis csipogós!) Márpe­dig, ha van „elhunyt”, azt illő módon el kell temetni. Ezt az ősi felismerést kihasználva egy élelmes vállalkozó kialakí­totta és „beüzemelte” az első — honi — tamagocsinyug- helyet, ahol némi anyagiakért (ez az igazi ceremóniák elté­rő tarifarendszeréhez hasonlóan különböző összegű pénz) sírt és emléktáblát kap a funkcióit vesztett szerkentyű. A különböző matériákból eszkábált tablícák egyikén elgon­dolkodtató felirat: „A tanító néni miatt...” Hát, hölgyeim és uraim, itt tartunk!. Hogy világosabb le­gyen, miért keserít el ez az egész, leírok egy ritkán hasz­nált szót: gyászmunka. A fogalom azt a tevékenységet je­löli — nem játékot és egyéb furfangokat! —, ami a jobb létre szenderült életben maradott szeretteinek segít meg­könnyíteni a veszteség fájdalmát. Tudom, a gocsika meg­semmisülése is kiválthat pótolhatatlan hiányérzetet. De, bocsássanak meg: itt olyan dolgok keverednek, mosódnak össze, melyekkel nem szabad(na) viccelődni, még kevésbé üzletelni. És legkevésbé felelőssé tenni a pedagógust a chipvilág pici szörnyének kimúlásáért. Több mondandóm nincs. Töprengjenek el a fentieken! Döntésre jutván (pro vagy kontra), már csak azon elmél­kedjenek: lesz-e, aki majdan őszinte — emberi! — imát mondjon tovaszálló lelkűkért. Kállai János farnál 'mm Slyl Az idei bőségszarú Ferter János rajza I------—----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents