Kelet-Magyarország, 1998. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-02 / 1. szám
1998. JANUÁR 3., SZOMBAT Harasztosi Pál felvétele Megérkezett Gerda Pali bácsi ebédje is hozzá savanyúság. Indulunk tovább, s csupán nyúlfarknyit időzve megismerkedhetek a leszázalékolt, bicegős lábú Greksza Mihállyal, a 86 éves Márföldi Mihály bácsival, Szelesbokorban a 85. évében járó özvegy Frebornyik Jánosnéval, majd később Debrőbokorban Ferenc szüleivel is. Az örökmozgó 80 esztendős Feri bácsi már korántsem a régi, a rátörő agyvérzés miatt, sajnos az ágyat nyomja. Vargabokorban, többek között az egykor ott tanító, s ma is ott élő, jóval a nyolcvanon felüli pedagógus házaspárt, Kiss Lászlót és feleségét említi nagy tisztelettel Ferenc, de mindenkiről tud valami emberközelit mondani, akár jóságos természetük, akár szánandó elesettségúk okán. Az előbbire Nádasbokorból a 84 éves Bartos Zsuzsanna, míg az utóbbira Kovácsbokorból apa és fia, idős és ifjú Kosina János lehet példa. János bácsi mindkét lábát amputálták, egész nap a tolókocsiban ül, a fiát pedig — súlyos betegsége miatt — hetente hordja a mentő ellenőrzésre. —- János bácsi felesége 27 éve már, hogy meghalt, azóta ketten vannak a fiával. Most karácsonyra új tolókocsit kapott, ez volt neki az ajándék — magyarázza Ferenc. Van, akinek csak a kihelyezett akasztóra kell tenni az ételest, de van, akihez be is kell menni, s a kezébe adni a kanalat. Ferenc az ebédkihordáskor szedi fel a „rendeléseket”, s a másnapi ebéddel referál dolga végeztéről. Tulajdonképpen 12 bokortelepülés tartozik feladatkörébe, de pluszként vállalkozott még Súlyán-, Benkő-, Kovács- és Nádasbokor ellátására is. A munkáltatója egyébiránt a Szlovák Kisebbségi Önkormányzat, onnan kapja a fizetést. Az idén sikerült a kocsiba — ugyancsak pályázati úton — egy mobil telefont is beszereltetni, a legújabb előírás szerint már ki van hangosítva. Ezzel együtt sok minden vár még megoldásra a falugondnokságot illetően. Az is nagy utánajárást és kitartást igényelt a bizottságtól és személyesen dr. Illésné Erdős Judittól, a szociális iroda vezetőjétől, hogy a falugondnoki elképzelésük megvalósulhasson. Nyíregyháza megyei jogú város — a miniszteri elbírálás alapján — ugyanis nem tartozik az aprófalvak kategóriájába, ám a megyeszékhely sajátjaként megjelenő bokortanyákra már nem volt sablon odafönt. Pedig e külterületeken mintegy 8 ezren élnek, s a legtöbbjük valóban csak bokornyi. Tízéves küzdelem után érhették el a közelmúltban Feren- cék, hogy a Volán-járat bemenjen több tanyabokorba, s szintén munkával járt a gázbekötés megszervezése is. Hamarosan Rozsrétszőlőn és környékén is lesz falugondnok, Garaj Győző személyében. Ferenc december közepén részt vett Vásáros- naményban a regionális falugondnoki találkozón, amelyen létrehozták egyesületüket. A vezetőségben Ferenc is helyet kapott. A falugondnoki rendszer ötlete a nyolcvanas évek elején született, majd a Falufejlesztési Társaság 1989-ben javasolta a szomszédos Borsod megye vezetőinek a rendszer bevezetését, melyet két évvel később már a Népjóléti Minisztérium is támogatott. A falugondnok 500 fő alatti kistelepüléseken, vagy tanyás térségben munkálkodó, intézménypótló mindenes, ahol olyan tevékenységet végez, amelynek még nincs, vagy már nincs gazdája. — E településeket nem rombolni, de építeni kell — summázza Ferenc, s hozzáteszi — itt jó levegő van, villany, gáz, mi kell még? Lefler György Nézett rám, s olyan volt, mintha sírna. — S azt a parittyának való szép bodzaágat levágod-e te? Néztem, és nem tudtam, hogy hova gondoljak. — Aztán tavaszon azt a szép erős rókát, amit megmutattam, kifüstölöd-e te? Te, Ferike, te? Néztem, és nem tudtam, könnyezik-e. Anyámra pillantottam, de nem találtam a szemét. Ödafordultam nagyapámhoz: — Magának mi baja van, nagyapó? De nem nézett rám már. A furulyát fogta, amit a párnám alól húzott ki, és annak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mintha nem is ő csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy beléfújt, letette. Odament anyámhoz. — Add azt a változót, te Anna. Eddig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagyapámat, hova tegyem. Mert anyám kinyitotta a nagyládát, és adta sorjában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsolnák, hanem mint nekünk, gyerekeknek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám felvette mind. Az arcát is megkente egy kicsinyke vízzel, és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben volna. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egyszer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra se nézett, s még rám sem. Anyám vizet tett fel a nagy fazékba, pedig már megvolt a puliszka, meg is ettük — s rakta alája a tüzet, hogy főjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tudtam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszkáéból. így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket, s lopva adni akart még. Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták mind a ketten, anyám is meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutatta magát, a másik meg főzte neki a meleg vizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csak hitelbe kérhette, s nem tudom, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot anyám kezébe adta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette kabátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dolgozott. Pedig egész nap csak melegítette magát. Amíg kész lett a tyúk, hallgattak. Apám a körmeit vagdosta a bicskával, nagyapám meg ivott. Olyan szag áradt a fazék felől, hogy nyál gyűlt a szájam sarkára, bökdöstük egymást a pokróc alatt, igazítottuk a lábainkat, hogy legyen helye a lábasnak. Aztán nem kaptunk egy falatot sem. Nagyapám ette meg egymaga, mind egy utolsó szálig. Tekintett felénk, és egyszer adni akart. De apám úgy megfogta a kezét, mintha haragosa volna. — Őköt csak hagyja, egye meg, mert az mind a magáé. Ha nem lett volna minden, amit csináltak, olyan bolond és értelmetlen, mint még soha, biztosan elsírtam volna magam. De a nagy meglepődöttségtől most még azt sem tudtam. Bámultam, hogy eszik nagyapám, hogy szaggatja ujjaival a húst, s csak akkor vettem le róla szemem, mikor láttam, apám rám néz. Verés volt a szemében, nagy verés. A csöndességben, ami megülte a házat, csak nagyapám szuszogá- sa és csámcsogása hallatszott. Mind megette, mind egy szálig. Anyám az asztalt kezdte takarítani, s nagyapám meg sem várta, hogy végezzen vele, felállt, vette a lájbiját, kabátját, fejszéjét. Apán ott állt mögötte, olyan megnyúlt arccal, mint a pap előtt áll az ember. Hirtelen mintha félne, hogy becsukják előtte, az ajtóhoz ment nagyapám. Kinyitotta, már félig kint is volt, amikor megcsendesedett és visszafordult. Olyan szégyenlősen, vagy mint ahogy a siratóban szokták, igazítani kezdte a bajuszát. Most már mégiscsak úgy láttam, sír egy kicsit. Anyámra nézett, s onnan rám. Anyám hozzám jött. Felöltöztetett, apám hagyta, s ez sem volt még soha. Kimentünk a setétbe. Csillagos, nagy éjszaka volt. Kegyetlenül hideg, mintha a levegő is megfagyott volna. Apám hajadonfővel állt, én a bátyám papucsában, és megfeledkeztem arról is, hogy fázzam. Néztem a nagy csuda dolgot, s valami sírás feszült a torkomba, mint amikor nagy baj van, a ház ég vagy megvernek. El nem vettem a szemem a nagyapám alakjáról. Ott állta tornác lépcsőjén. Egyik kezét a zsebébe hagyta, a másikkal fogta erősen a fejszéjét úgy, mint amikor medvétől tart az ember. Éppen úgy. Éppen olyan is volt. Apám sem mozdult. Valahová elnézett, pedig nem sokat láthatott. Nagy soká nagyapám szólt bele a csöndbe: — Holnap reggel gyertek ki, mert mindent otthagyok. Apám csak a fejét mozdította az ég felé, mintha a csillagokat számolná. Nagyapám beakasztotta a fejszét a karjába, s elköszönt. — Isten áldjon benneteket, fiam! Apám megmozdult, lenézett a földre, és úgy mondta, mintha annak beszélne: — Isten áldja. S mikor nagyapám elindult, nagyon csendesen utánaszólt: — Aztán vigyázzon magára. Én csak néztem nagyapám után, ahogy ment át az úton a sikátor felé, és akartam kiáltani neki, hogy el sem köszönt, s Isten áldja. Már szaladni is akartam, mikor éppen megállt. Topogott egy kicsit, de mégiscsak megfordult. Alig lehetett hallani a hangját. MÚZSA Füst Milán versei Cantus firmus Mindennek el kell múlni elébed járul Jézus fejet bajt aztán elmegy élő parázs a talpán némaság űl a nyelvén béna szivében kétely siket agyában átok így fut a semmiségbe lobogni kezd az úton bomolni kezd a pályán s mint a megőrült csillag okádja fájó lelkét forog és nincsen társa dühöng és nincs ki lássa százszor is megfiadzik magát emészti falja vak ember lesz a végén sírna de nincs ki hallja... Az egyik agg levele Zsuzsannához „Szeretlek, De ne mondd meg senkinek, Mert vén vagyok S az emberek nevetnek. És mord vagyok. Oh agg fenyő, Mily istentelen vagy és vakmerő! Mondd, mit akarsz? Recsegsz, ha jő a zivatar És elszakadsz. Oh mord vagyok, igen. Mit képzel az ilyen? Hogy jönnek nyájasabb napok, Talán egy új tavasz? Oh mily bolond dolog! Vagy nem tudod, mi az? Az élet oly pimasz S hiába minden ének, Itt nincsen kegyelem a vénnek. Akár az Istenség, Maradj hát oly rideg... S hogy hallottál búgó nevetést És könnyű szót, amely libeg S hogy kezed a szivedre tetted, Mert titkos mosolyát is észrevetted, Ne mondd meg senkinek. ” (Harminc éve, 1967-ben halt meg Füst Milán, a XX. század egyik legnagyobb magyar poétája. Hetvenkilenc évet élt; költő volt, író és pedagógus. Drámái, regényei, esztétikai tanulmányai immár világhírűek, de legmaradandóbbat mint lírikus alkotott.) Téli ünnepek Szabados István grafikája
