Kelet-Magyarország, 1998. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-12 / 9. szám
10 Kelet-Magyarország □ Gyöngyélet, börtönben Amilyen áldás a televízió, ugyanolyan átok is, mert nap mint nap olyan filmeket mutatnak be, amelyek agressziót, durvaságot, gyilkosságokat, rablásokat, sikkasztásokat közvetít. Ugyanez történik a videók világában is. Arra okít, hogyan kell betömi egy lakásba, zárat leszerelni, autót feltömi, telefoncsalásokat lebonyolítani stb. A Walt Disney rajz-, mesefilmek szintén agressziót sugallnak. Az amerikai filmek között alig van olyan, amelyikben ne az öldöklés lenne a fő motívum. Kevés az olyan produkció, amely érzelemgazdagságra tanít és példát mutat a jóra, a nemes cselekedetre. Ezért van az, hogy ma már az ifjúság nagy részében nem szólal meg a lelkiismeret semmilyen ügy kapcsán, értve alatta a randalírozásokat. Elkeserítő és rémisztő az, ami ma országunkban van. Rablások, gyilkolások, büntetlenül, végkielégítések a vezetők körében arcátlanul, sikkasztások, rob- bantgatások felderítetlenül, randalírozások, szoborcsonkítások, útonállások stb. Nem magyarázható mindez a szegénységgel, hiszen az a két lány, aki legutóbb gyilkot divatos cipőben, jólöltözötten volt látható a tv-ben. Sajnos, a bűn a bűnhődéssel nincs szinkronban. A börtönökben teljes ellátást kapnak a bűnözők a társadalom pénzén. Úgy tudom, egy bűnöző évi költsége a hétszázezret is meghaladja. A bűnözők ezzel szemben a börtönben tévéznek, szórakoznak, henyélnek és képezik magukat az újabb bűntény elkövetésére. Meg kellene velük éreztetni a szenvedést, a fájdalmat. Mindaddig, amíg a személyiség védelmét őrzik azzal, hogy a nevüket a bizonyítottan bűnözőknek nem hozzák nyilvánosságra, csak romlani fognak a közállapotok. Tudom a nemzetközi egyezmény szerint a testi fenyítés nem alkalmazható. A civilizált világhoz akarunk alkalmazkodni. Ha a körülmények azt kívánják, hogy legyen rend az országban, alkalmazni kell a legszigorúbb módszert is. L. M., Fényeslitke Végzetes támadás Ötvenöt évvel ezelőtt — 1943. január 12-én — indult meg az a támadás a Don-kanyarban a honvéde- ink arcvonala ellen, amelyben katasztrofálisan alakult a 2. magyar hadsereg helyzete. 1941. június 22-én indították a támadást a németek a szovjetek ellen. Amikor június 26-án Kassát érte a bombatámadás, másnap a Bárdossy-kormány is hadat üzent a szovjeteknek. A harcokból már 1941 őszén kivonták a huszárokat. 1941. november 17-én fogadta a Kormányfő Nyíregyházán a 3. nagyváradi és a 4. nyíregyházi huszárezredből alakult lovasdandár tisztelgését Vattay Antal vezérőrnagy vezetésével. 1942 márciusában a Kormányzó leváltotta a Bár- dossy-kormányt, amely hadat üzent és Kállay Miklós egykori szabolcsi főispánt nevezte ki miniszterelnöknek. Ezzel is próbálta ellensúlyozni háborús részvételünket. Nem az egész honvédség vett részt a harcokban, hanem csak a 2. magyar hadsereg Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt. 1942 júliusában érkeztek ki a Don-kanyarba Voronyezs térségébe. Kétszáz kilométeres frontszakaszt jelöltek ki a kétszázezer magyar honvéd számára. 1942 nyarán és őszén a Don partján lévő hídfőállásokért folytak a harcok. Fél év után a harcoló csapatokat le kellett váltani. így került rá a sor, hogy itt Nyíregyházán — 1942. október 13-án — a Hősök szobra előtt a Bessenyei téren, búcsúztattuk a város háziezredét, a II. Rákóczi Ferenc 12. honvéd gyalogezredet. Alig foglalták el honvé- deink az állásaikat, amikor — 1943. január 12-én — megindult a mindent elsöprő szovjet támadás. A túlerőben lévő támadók az urivi hídfőállásból támadtak és január 13-án már át is törték a frontot. A 30 fokos hidegben ádáz küzdelem folyt a hóviharban. Az utolsó magyar honvéd 1943. január 27-én hagyta el a Don-ka- nyart. A háború után hosszú ideig nem volt téma a magyar honvédség sorsa a Don-kanyarban. Az utóbbi években megyénkből, Fé- nyeslitkéről indult el az a dicsérendő gondolat, hogy a Don-kanyarban elesett hozzátartozóik sírjait felkeressék. Évente mentek a csoportok és tűztek ki kereszteket a megtalált magyar katonai temetőkben. Viszonzásul a nyíregyházi Északi temetőben, az eltemetett szovjet katonák sírja fölé pravoszláv szokás szerint, otthonról hozott And- rás-kereszt került. 1997. július 20-án — ötvenöt évvel azután — hogy magyar honvédek érkeztek a Don-kanyarba, hivatalos magyar katonai küldöttség kereste fel a bordirevkai temetőt, ahol emléket állítottak az elesett magyar honvédeknek. Három magyar tábori lelkész szentelte be a sírokat, köztük az egyik Szalay Tamás, aki évtizedekkel ezelőtt a nyíregyházi evangélikus gyülekezet segédlelkésze volt. Ötvenöt évvel — az 1943. január 12-én — megindult végzetes támadás napján, kegyelettel emlékezünk a Don-kanyarban elhunyt, megsebesült, fogságba esett 150 ezer magyar katonára. Ez tízszerese a mohácsi csatatéren 1526- ban elhunyt harcosoknak. Reményi Mihály, Nyíregyháza A szerkesztőség fenntartja magának azt a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve közölje. A főszerkesztő postája az olvasók fóruma, a közölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet. A legnagyobb vesztes: a gyermek Balázs Attila illusztrációja Nemrég A Hét műsorában megdöbbentő képek és riportok mutatták be a — pedagógusok által már régóta ismert — valóságot, hogy az iskoláskorú gyermekek 30 százaléka éhezik. Amúgy pedig — mivel a családok 60 százaléka a létminimum körül él — a gyerekeknek egy jelentős hányada minőségileg éhezik, azaz nem jut elegendő húshoz és gyümölcshöz. A rendszerváltásnak ebben is a legnagyobb vesztesei a gyermekek. Miért alakulhatott ki ez az állapot? Az egyik ok a privatizáció okozta munkanélküliség. A társadalom leszakadó rétegének egy része ma már sem munkanélküli-segélyt, sem járadékot nem kap, legföljebb családi pótlékot. A városokban sem az udvaron káráló tyúk, sem a kiskert — mert nincs -— nem segíti a család ellátási gondjainak enyhítését. Az egyre emelkedő élelmiszerárak, a családok nagy hányada számára kifizethetetlenül magas közüzemi, energia- és közlekedési díjak az alapszükségleteket, így a táplálkozást is veszélyeztetik vagy lehetetlenné teszik. A rendszerváltás új jelensége évtizedek múltával a kolduló felnőtt és egyre több gyerek. Szívszorító volt A Hétben az ingyenkonyhán éppen ebédelő gyerekek szájából hallani: „otthon nem szoktunk enni”. Vagy a pedagógust hallgatni, aki arról beszélt, hogy a szédelgő kisgyerekeknek megengedi, hogy lemenjenek a menzára zsíros kenyeret kérni, esetleg néhányan átengedik az ebédjüket az éhes gyerekeknek. Miközben ugyanis a kilencvenes évektől megnőtt a szociális támogatásra szoruló gyermekeknek a száma, az ellátási és az étkezési térítési díjak megemelkedtek — többször is —, s éppen azok szorultak ki az ellátásból, akiknek szükségük lenne rá, mivel a szülők nem tudnak fizetni. Több felmérés jelezte már, hogy a gyermekek egyharmada nem reggelizik, nem ebédel, erősen romlik az iskolai teljesítményük is. Csak csepp a tengerben az egy ideig a Soros Alapítvány által juttatott iskolatej. Még működik egy-két szükségétkeztetést biztosító alapítvány, de ez csekély segítség. Az ilyenfajta tüneti kezelések csak kevés gyermek gondjait enyhítik ideig-óráig. Az állam az önkormányzatokra hárította a szociális ellátás gondját, azoknak viszont ehhez kevés a forrásuk, másrészt településenként különböző mértékű, így még a juttatások mértéke is jelentős eltéréseket mutat. Nem beszélhetünk demokráciáról ott, ahol az öregekről és a gyermekekről nem gondoskodnak megfelelően, ahol gyermekek és öregek tömegével fáznak és éheznek. lehet az előző rendszerre kígyót-békát kiabálni, lehet a kádári korszakot patemaliz- musnak és gulyáskommunizmusnak titulálni, de egy biztos, szociális intézkedései nyomán nem volt bizonytalan az egészségügyi ellátás, gyermekeink iskoláztatása és szükségleteik ellátottsága. Szégyen a magát szociálisan érzékenynek mondó kormányzat idején, hogy éheznek a gyermekek, hogy mások levetett ruháiban járnak, hogy ismét időszerű lesz a gyermek József Attila verse: „De szeretnék gazdag lenni, egyszer libasültet enni...” Az állam feladata, hogy biztosítsa a gyerekek számára is az alapvető emberi jogot: az evést, meg kell emelni az iskolai étkezési támogatások normatíváit — ezt a gyermekek számától, szociális helyzetétől függően differenciáltan elosztani az önkormányzatok között. A munkanélküli és semmiféle ellátásban sem részesülő szülők gyermekeinek ingyenes étkeztetést kell biztosítani az óvodákban és a menzákon. Megemlítem, hogy egy eldugott kis faluban, Somogy- döröcskén, ahol munkáspárti polgármester van, az óvodában minden gyerek térítés- mentes ellátást kap. Az alapvető élelmiszerárakat csökkenteni és nem emelni kell. Az önkormányzatok élelmiszerre beváltható utalvány formájában segítsék a rászoruló gyermekes családokat. És ameddig, ahol szükséges, az önkormányzatok, a vállalatok, a vállalkozók működtessenek ingyenkonyhákat, ahol legalább egyszer ehetnek a lehetetlen helyzetbe került kisgyerekek és emberek. Szőllősiné Fitos Éva, a Munkáspárt alelnöke „Rászoktatnak a koplalásra" A decemberi, de különösen a Tamás-napi disznóölésről már a régi írásokban is megemlékeztek. Ez idő tájt leölt hízók szolgáltatták az azt követő ünnepek orjaleveseit, disznótoros vacsoráit, toroskáposztáit, véres, májas hurkáit, szikkadt kolbászait, fűszeres sajtjait, füstölt csülkös bableveseit cs húsvéti sonkáit. Nem is hinné az ember, bogy egy hízó mennyi finomságot rejt magában, mennyi örömet tud nyújtani a családnak. Aki nem hizlalt hízót, mint a városi emberek többsége, az ilyentájt járta a városokat. Szemügyre vette, saccolgatta a megvenni való hízó súlyát, kézzel tapogatta, hogy elég nagy-e a sódara, vastag-e a szalonnája, amelynek majd meg kell felelni a nyársra húzás követelményeinek. Abban az időben ritka volt az a ház, ahol nem öltek hízót. Volt miből. Az akkori ma átkosnak nevezett Magyarországon 10-12 millió hízottsertés röfögött az ólakban. Nyíregyházától nem messzi, Vadas soron eladásra évente 2-300 darab sertést, 15-20 darab bikát hizlaltak. Akkoriban biztonságos volt az értékesítés. Ma az egész soron nincs húsz hízó, hízott bika egy sem, mint ahogy az országban sincs több 5-6 millió darabnál. Igaz a ka- rifeusok ezt is soknak tartják. Az a baj, hogy ez a soknak tartott kevés disznó is beállt a szélhámosok, lélektelen mészárosok, a munkát meg nem becsülő tőkések szolgálatába. Az akkori Magyarországon a megtermelt kukoricát még bőrben értékesítették. Ma nincs elég jószág, amivel fel lehetne etetni a megtermelt takarmánygabonát. Az európai piacon a kukoricára nincs vevő. A hízóállomány nagyarányú csökkenésével a lakossági sertéshúsfogyasztás is felére esett vissza. Ez a rendszer a magyar embert, főleg az alsóbb néposztályt rászoktatja a koplalásra, az éhezésre. Nem bonyolult számítással is kiszámítható, hogy ha az egy főre eső húsfogyasztás évi 15 kilóval emelkedne, annak kielégítésére másfél millióval több sertést lehetne meghízlalni. A fogyasztás növeléséhez azonban vásárlóképes lakosság is kellene. Csakhogy az alsóbb néposztály már nincs abban a helyzetben, hogy ilyen árak mellett sertéshúst, vagy a karácsonyi ünnepekre hízót vásároljon. Az a világ megszűnt. A szegény embernek már karácsony táján le kell szoknia a disznótoros vacsoráról, a baráti összejövetelről és a frissen sült fokhagymás pecsenyéről. Az elmúlt nyolc év alatt idáig jutottunk. A rendszerváltást közel hárommillió ember csak különféle segélyekkel képes túlélni. A szakácskönyv írókra hárul az a feladat, hogy megírják az alsóbb néposztály részére az új szakácskönyvet, benne a varjúleves és a feketevarjúból készíthető paprikás receptjét. Vincze József 1998. január 12., hétfő Politika nélkül Már jóval a szilveszteri műsor előtt hallhattuk, hogy a ’97-es rádiókabaré politikamentes lesz. Azt tudhattuk, hogy ezt a kormányt nem fogja olyan hangnemben támadni a sajtó egy része és a kabarészerzők sem, mint az előzőt. 1993-ban Farkasházy Tivadar „a műfaj elleni támadásnak” tekintette a fékevesztett hangnem elleni fellépést. Az akkor támadásnak minősített mérsékletet most önként vette magára. De sokkal jobb is volt ez a mostani műsor, ahol a kiegyensúlyozottságra tett kísérleteket tapasztalhattunk, és külön öröm volt, hogy a ’96-os műsor trágárságözöne helyett most nem keveset visszahoztak az egykori szellemességből. Jókedvünk Hofi Géza fellépéséig tarthatott. A Mester ugyanis mindjárt az elején egy ingerült mozdulattal sutba dobta a nemzet bohócának megunt maszkját. Helyette a sértett gőg dühét tapasztalhattuk fél órán keresztül. Beperelték őt! Egy Hofit! Ráadásul egy ilyen alak, mint Murányi, aki a Kádár-korszakban hírolvasó volt a Tv Híradóban! Aztán a Habsburgok kapták meg a magukét. Hogy azok hogy mernek idejönni?! Pedig ez (most már) szabad ország, és aki nem áll nemzetközi körözés alatt, az érvényes útlevéllel beutazhat. De Hofinak százötven éves sérelmek fájnak. A barátait nem akarja megbántani, ezért inkább nem arról beszél, hogy a történelmi közelmúlt kísérteiéi sorban visszajöttek-vissza- jönnek, mintha mi sem történt volna — nem gurultak ki az ország keserves munkájára kölcsönként fölvett dollárok, nem üdült nálunk a világ első számú bérgyilkosa stb. Nem ment át az ország három év alatt több olyan pénzügyi botrányon, amelyekhez képest a frankhamisítási ügy ma már csak kedélyes diákcsínynek tűnik. Hofi dühe ezek helyett inkább az új kereskedelmi tv-k felé fordult. Vajon mit követhettek le? Fő bűnük, a Mester szerint, hogy csupa beszédhibást alkalmaznak. De aligha ez lehet az igazi ok. Ha már Hofi — elképesztő módon — mások fizikai fogyatékosságait gúnyolja ki, akkor nem kellett volna a kereskedelmi tévékig mennie célpontért. Raccsolót találhatott volna a rádiókabaréhoz közelebb is. Lehet, hogy a Mester nem szerepelhetett ezeken a csatornákon eleget. Vagy az is lehet, hogy csak az emblémájuk bántja Hofi szemét. Ügyanis a sok régi és új, magyar nyelvű csatorna közül épp ez a kettő az, amely a piros, fehér és zöld színeket belefoglalta az emblémájába. Annak, aki földhöz vágta a díszmagyart, lehet, hogy ennyi is elég. Mi pedig most várunk egy újabb évet, hátha még ennél is politikamentesebb kabarét hallhatunk 1998-ban. Vraukó Tamás, főiskolai tanár — A FŐSZERKESZTŐ POSTÁJA —
