Kelet-Magyarország, 1998. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-10 / 8. szám
1998. JANUÁR 10., SZOMBAT 15 MÚZSA Pablo Neruda szonettjei 41 Január hó balsorsai, mikor a közönyös dél egyenletét felállítja az égen, mint borral a kehely, csordulásig tömör arannyal telik a föld, egészen a kéklő láthatárig. E hó balsorsai akárcsak a parányi szőlőszemek kesernyés korazöldje, titkolt, szégyelt könnyei a napoknak, miknek majd fürtjeit a szél napfényre hozza. Igen csirák és kínok, mind ami rémülettől szűköl e januári ropogó ragyogásban, megérik majd s felizzik, mint az izzó gyümölcsök. A bánatok egyenként elosztanak; a lélek szélrohama betör majd és az otthon megint tisztán ragyog, asztalán friss kenyérrel. Balázs Attila illusztrációja 43 Utánad nyomozok mind-mind a többiekben, a nők fel-felcsapó, hömpölygő folyamában, a fürtökben, felmerülő szemekben, a habokon elúszó fényes lábak sorában. Egyszerre mintha látnám hirtelen eltűnőben szépívű hosszú körmöd, mely a cseresznye húga, máskor a hajad az, mi kivillan, s a vízben, mintha lobogni látnám egyszerre máglya-arcod. Nézem, de nem lelem seholse szívverésed, fényed, az erdeidből hozott sötét humuszt sem, senkin se látom parányi fülecskéd. Te teljes vagy s egyetlen, te mindenkivel egy vagy, s veled együtt szerethetek s bejárok egy egész óriás nagy női Mississippit. 92 Ha meghalok, s te nem halsz meg, szerelmem, szerelmem, ha meghalsz, s én nem halok meg, ne hagyjunk nagy teret a fájdalomnak, hisz nincs tágabb hely, mint ahol mi I éltünk. Szemet búzából, homokot homokból, az idő, kósza víz, lengedező szél, felkap minket, akár a könnyű pelyhet. Lehetett volna, hogy sohase látjuk egymást. E mezőt, ahol egymásra találtunk, vissza kell adnunk, ó, csöpp végtelenség! De szerelmünk nem ér véget, szerelmem, és amiképpen nem volt születése, nem is halhat meg, mint a nagy folyó, mely csak partjait és ajkait cseréli. nal, gyakorlattal már rendelkezem. Edzés, kondiban tartás? Nincs rá szükségem, leidegeskedem magamról a fölös kilókat. Serkentőkkel — kávé, tea, egyebek — nem • élek. Hangképzési gyakorlatok munka előtti bemelegítéséként — ennyi. A hírek szövegét olvasom, bakizni viszonylag ritkán szoktam; azért be-becsúszik néha egy-kettő. Az élő műsoraimban precizitásra törekszem, az artikulációm pontosságára nagyon kényes vagyok. A beszédórákat az iskolában komolyan vettem. Szükségem volt rá, mert színtiszta gátlással kezdtem az egészet, repedt fazéknak éreztem magamat, míg aztán a tanáraim meggyőztek: jó „alapanyag” vagyok. (Lehet valami a dologban, mert Zsike — így becézik baráti körben — számára 1997 extra jó év volt. Az Autonómia Alalpítvány Tolerancia díja harmadik fokozatát az Emberi Jogok Napján vehette át. A rangos zsűri döntése alapján kapta meg e civil kitüntetést. „Majdnem belehaltam ebbe a húzós ’97-be, de összességében mégis jó volt.” — summázza a lényeget, megjegyezve: végre sikerült megtalálniuk az otthonukat Nyíregyházán; egy kényelmes családi házat. És még egy apróság a boldogsághoz: a fiúcska először rajzolta le a családot — együtt azokat, akiket ő nemcsak az éter hullámain lebegő mondatokból ismer.) — Született exhibicionista vagyok — vág bele a közepébe a kamaszlány küllemű Szabó Beáta (27), a Jonatán Rádió külsős hírszerkesztő-hírolvasója. (Hogy mire célzott eme kijelentésével, azt akkor fogtam fel, amikor a róla készült — jó! — portrékat mustrálgatva megjegyezte: Ilyen lennék? Nem a legjobb.!) — Tiszaeszlári vagyok, s bevallom: jó sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy rádiós legyek. A nyíregyházi Széchenyi Szakközépiskolában érettségiztem; eredetileg laboráns szerettem volna lenni. Nem vettek fel. Gép- és gyorsíró iskola? Nosza, próbáljuk meg! Elvégeztem. Dolgoztam a megyei tanácson, aztán nyolc évig a SZÜV-nél. Egyszer csak azon kaptam magam: munkanéküli lettem. Belevágtam az angol tanulásba. Persze, korábbi kapcsolataim nem haltak meg: a pénzügyi-ügyintézői munkám során sokszor kellett telefonom beszélgetni az ügyfelekkel. Tőlük tudtam meg: kellemes, kedves a hangom.„1995. szeptember 1-jétől dolgozom a Jonatánnál. — Említettem: szeretem magamat megmutatni, ha csupán a hangom által is. Diákként folyton szerepeltem, szavaltam, ahogy az már lenni szokott. Vállalom az egyéniségemet, nem zavar a kiállás a közönség elé. Hiú vagyok, tudom. De ez összefügg azzal: ki akarom magamból hozni, ami kihozható; alább nem adom. Mostanában több a munkám; vanak, akik szerint én „folyók” a rádióból. Hogy fárasztó-e? Hogyne! Mi más lenne? De szeretem. Nálunk minden élőben megy: 11-től 18 óráig. — Hogy hadarok? Ez sem új. Tisztában vagyok vele, hogy „civilben” gyors tempóban társalgók. De a mikorofon mögött visszafogom a pörgést. Van önkonroll is, ugyebár! — Nem, különösebb szakmai, úgynevezett dinasztikus múltam nincs; nem vagyunk rádiós család. Ellenben: öten testvérek... — Nagyon szeretnék a szakmában maradni! Magasabb szinten folytatni azt, amit most csinálok. Kivárom, hogy így legyen! Kivárós típus vagyok. És raplis. Idegesít, ha feltartanak a munkámban; egyébként ki lehet velem jönni. A rapszodikusságom néha a bakikban csúcsosodik. Ha rossz napom van, nehezebben megy minden. De ezt a hallgatónak nem szabad észrevennie. Különösen sok a gond velem, ha éhes vagyok. Egyszerűen: nem forog a nyelvem, ha korog a gyomrom. A kollégák? Kolléganők? Más rádiók munkatársai? Szoktam hallgatni őket. Hogy nekik rólam — mint rádiósról — mi a véleményük, nem tudom. Pedig: ha valahol — a kontroll a mi pályánkon olyan fontos, mint a levegővétel. Ami nélkül, ugye, megfulladnánk... Kállai János Beléptek a terembe. Az ének megszakadt. A fiúk fölálltak. Az overallos egy hosszú asztal felé mutatott. — Hát akkor, Petőfiről? — Egyórás, félórás, rövid kis előadás, inkább megbeszélés, hogy majd együtt a fiúkkal, mert ez a cél, nem egy merev előadás... De igazán még énekelhetnek. A fiúk énekeltek a traktorról. A nyírfáról a réten. Csönd lett. Biller felé fordultak az arcok. A fiúk előtt füzetek. Ceruzák várták, hogy jegyezzék a szavait. Egy gyerek, az első sorban, rázuhant a padra. A társa oldalba bökte. Lábak kalimpáltak az ablakokból. Megszólalt az overallos. — Kérjük az elvtársat, tartsa meg előadását Petőfi Sándorról. Biller, az asztal mögül a gyerekekre mosolygott. Közben arra gondolt, mégiscsak olvashatott volna valamit Petőfiről, legalább az Illyés könyvét. Margitkának megvan. — Állt, mint az ifjú nyírfa a réten. Majd váratlanul: — Szelíd szemű tót asszony volt az anyja. A fiú, ott elől, megint ráborult a padra. — ... méla, borongó tekintetében a szláv bánat. És ezt a bánatot megőrizte, ez a bánat benne maradt mindvégig... meg a lo- bogás, ami átvilágítja egész költészetét ennek a viharmadárnak... nem, nem, az igazi Petőfit nem a könyvtárszobában kell keresnünk, bár volt idő, amikor egyesek szívesen betuszkolták volna. Elakadt, mintha maga is meglepődött volna ettől. (Mándy Iván a modern magyar próza egyik legizgalmasabb, legegyénibb művelője — volt. Előadók, társszerzők (195OS2) című kötetének írásai egy sokat emlegetett, rosszemlékű kor sajátos kultúrpolitikájának félelmetesen pontos karikatúráját adják.) Balázs Attila illusztrációja Biller a bögrés gyerekre mosolygott. A bögrés nem mosolygott. Ahogy fölfelé mentek a lépcsőn, éneket hallottak. Rajta hát, szúrd és vágd Vezesd a parasztok rohamát! — Énekelnek a fiúk, de mindjárt kezdhetjük. — Csak énekeljenek. Az overallos közelebb hajolt Billerhez. — Múltkor volt itt egy előadó! — Aha, előadó... — Könyvet ismertetett, a Csapajevet. Ha Csapajevet meg akarjuk ismerni, meg kell ismernünk a Háború és békét. Ezzel kezdte. Ha a Háború és békét meg akarjuk ismerni... — Ugyan, ugyan! — A végén az Ószövetségnél kötött ki. — Akadnak ilyenek. robog a lépcsőn. Mellette a szárnysegédje. Lóra! Lóra! Egy tábla előtt állt. Vasvári Pál tanulóotthon. Becsöngetett. A borozót közölték először Petőfitől. Vörösmarty és Bajza voltak a szerkesztők. Vö- rösmartyval később összeveszett, vagy ha nem is veszett össze... Nem én téptem le homlokodról, magad tépted le a babért! — Mit mondott az elvtárs? Nyurga fiú állt előtte, kék overallban. — Én vagyok az előadó. — Már vártuk. Szürke pulóveres gyerek a lépcsőnél. Kezében bögre. Oldalt kivágódott egy ajtó. Klottnadrágos fiú szánkázott végig a kövön. — Készüljünk, elvtársak — mondta az overallos. — Előadás lesz.
