Kelet-Magyarország, 1997. december (54. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-31 / 304. szám
1997• DECEMBER 31., SZERDA Napkelet • A KM szilveszteri melléklete Le-Ie-leplezés A szoboravatás fénypontja a leleplezés. Azért tartják az egész ünnepséget. S amikor lehull a lepel, a gyönyörűségtől ámuldozó tömeg ajkán egyszerre szakad fel az „óóóhhh”. Ami annyit tesz: ez ám a szobor! Csak hát, ez sem jöhet mindig össze. Nyíregyháza legújabb ékessége a magyar huszár emlékműve. Meg a kivont kardja. Azon akadt fenn a lepel, s hiába böködték doronggal, ráncigálták a madzaggal, nem engedett. Csak később, nagy nehezen Elek Emil felvétele Hol a cipő Éber szerkesztőm telefonon ugrasztott, ég a belvárosban egy épület pincéje. A tűzoltók készséggel informáltak, az egyik rekeszben nagy mennyiségű cipő gyulladt meg, javasolták, hogy lent készítsek fotót. Igen ám, de a pincében az oltás következtében bokáig érő víz volt. A tűzoltóknál nincs lehetetlen, gyorsan hoztak egy gumicsizmát, amelyet a lépcsőházban felhúztam. Az oltás helyszínén szörnyű látvány fogadott, sok összeégett lábbeli egymás hegyén-hátán. Visszatérve a lépcsőházba, csak hűlt helyét találtam saját cipőmnek. Gondoltam ennek lába kelt, s azon töprengtem, hogy fogok besétálni a tűzoltók gumicsizmájában a szerkesztőségbe. Kétségbeesésemet látta az egyik tűzoltó, s mondta: kivittük a cipőjét a kocsiba. Nagy volt az örömöm, hogy saját cipőmben hagyhattam el a helyszínt. ítakímil Módomban Az egyik hivatal titkárnő- jénél érdeklődöm: a főnök úr elérhető-e, mert- y hogy szeretnék vele néhány szót váltani. Fontos. Közérdekű. Erélyes női hang a vonal túlsó végéről: — Nem kaptam arra vonatkozó felhatalmazást, hogy közöljem az igazgató úr tartózkodási helyét. Jó napot! GyéJike £atfo Vacsorameghívás Bizony, bizony, elpiacosodott világunkban nem árt az elővi- ^ gyázatosság, különben kelle# metlen szituációba kerülhetünk... Történt pedig, hogy egyik külsős szerzőnk segítőszándékú elemzést írt a megye- székhely még mindig szegényes szórakozási lehetőségeiről. Pontosabban arról: egykét diszkó kivételével a kispénzű fiataloknak nincs hová menniük esténként táncolni. „Legfeljebb a... étterem jöhet szóba, de ott kissé magasak az árak...” Nosza, egyéb se kellett a .... étterem vezetőjének: erélyesen tiltakozott, üzletrontást, sajtópert emlegetett s leveléhez mellékelte az étlapot, bizonyítékaként a szolid áraknak. Azt kérte, közöljük le egy az egyben az étlapjukat. Mondtuk neki, tisztelt uram, a mi újságunk napilap és nem étlap s hogy őket valójában dicsérte az ominózus cikk. Az üzletvezető végül megelégedett azzal: „helyreigazító” cikkében szerepeltessünk egykét kiragadott árpéldát. Hanem a folytatás! A válaszcikk megjelenése után két nappal a város egy másik éttermének vezetője a laptulajdonosnak, az igazgatónak és a főszerkesztőnek küldött azonos tartalmú levelében reményét fejezte ki, hogy hasonló ingyenreklámra nekik is lesz lehetőségük lapunkban. Sőt, ő nem is kívánja ingyen, mindhármunkat szeretettel megvendégel egy ízletes, kiadós vacsorán. „Csupán időegyeztetés kérdése az egész. Várom válaszukat.” Bár a meghívásnak nem tettünk eleget, de annak a vacsorának a (keserű) ízét sokáig nem felejtjük! AiqyalSúuÍM Gorillák karjaiban Akár galoppnak is nevezhetném azt a sietséget, ahogy a < J' lábaimat szedtem átszálláshoz igyekezve az atlantai repülőtéren. Merthogy Murphy törvénye érvényesült ezúttal is: jókora késés után Kansas Cityből gépem éppen ahhoz a kapuhoz érkezett, amelyik a legmesszebb volt az indulási terminálhoz. Ez legalább öt ferihegynyi távolságot jelentett, amit tíz percen belül kellett megtenni. Már a cél közelében lihegtem, lehetett vagy két perc hátra az Európába induló gép startjáig, amikor láthatóan kiválasztott a békés várakozók sokaságából és felém indult két termetes „gorilla”. A dolog el volt döntve: kétszer akkorákat léptek, mint én. Sok minden végigfutott a gondolataimban, amikor egyikük fogpasztarek- lám-mosoly közepette lecövekelt mellettem és megkérdezte: „Miszter Merájk?” „fesz, ájm Marik from Hungary” válaszoltam ^»helyzettől telhető nyugalommal (az előző héten azt már megszoktam, hogy angolosan kiejtve magyar fülnek kissé furcsán hangzik a nevem). A fontos persze nem ez volt, hanem az, hogy szó nélkül udvariasan a hónom alá nyúlva hatalmas léptekkel elindultak. Úgy éreztem, kitipegem magam velük egy életre, mert fölöttébb szokatlan volt a helyzetem. Amikor aztán megcéloztak velem egy nyílást, amely fölött ott villogott a piros felirat: Budapest, már lassult a szívdobogásom. Kereshetném a pontosabb szót, de a lényeg: jó erős mozdulattal „besegítettek” és becsapták mögöttem az ajtót. Mire felocsúdtam, már gurult is a hatalmas Boeing a kifutóra. Később megtudtam, bőröndjeim hamarabb bekerültek a gép gyomrába, mint ahogy én megérkeztem az indulási pulthoz. A személyzet számára az indulás előtti percekben a kérdés az volt: megkeresik-e és biztonsági okokból leveszik a gazdátlan poggyászt, vagy az utast kerítik elő. Szerencsémre az utóbbi mellett döntöttek. Azt azért megéreztem, nem lett volna kellemes találkozni a két fickóval, ha „másként” keresnek. UÍMife Sáadw. Ide a pennát! Nagyapáink tudták vala: toliforgatónak legyen szava! S hogy a firkász-fellépés valóban magabiztosra sikeredjen, néminemű recepttel is szolgáltak vitéz őseink: végy egy sisakot a furfangos kérdéseket kipattantó kobak védelmére, ragadj pajzsot a feléd irányuló csapások elhárítására. Nézz metszőn a kiszemelt szemébe, és ne hagyd otthon a vallató eszközödet sem. Igaz, szekerce helyett jobban illik a penna a századvégi környezethez, de az is sebzőképes. Főleg, ha előtte vitriolban fürdött a hegye. Hinnye-hunnya-hennnye! Pucéron a négyesen Ahogy mondani szokták, kemény idő járt a lágy emberekre ez év januárjában. Faggyal, széllel, hófúvásokkal támadva búcsúzott az óév, s cudar egy arcát mutatta a tél az új esztendő elején is. Némi félreértés és bizonyos fokú mulasztásom miatt az autóm az ünnepek után egy műhelyben, a cserépkályha melege mellett olvadt ki, merthogy a fagyállót nélkülöző hűtővíz jéggé dermedt a nagy hidegben. Szerencsére a motorban nem okozott kárt, a rendszert feltöltötték fagyállóval, így ismét indulhattam. Indultam is. Az autóba szállva megeresztettem nadrágszíjamat, kigomboltam nadrágom két felső gomját: hiába, az ünnep csak tovább növelte terebélyesedő pocakomat. így, ellazítva, Nyíregyházáról Kisvárdára vezetett az utam, ám a várost jószerivel még hátra sem hagytam, amikor a kabalási dombok előtt valami igen furát észleltem. Skoda-betegség: felforrt a víz! Mondanom sem kell, hogy a fejemben is. A hatalmas párafelhő lassú oszlását követően ott álltam tanácstalanul a négyes főút téli forgalmában. A jelzéseimre bezzeg senki sem állt meg. Végül egy sza- bolcsveresmarti buszsofőr segített a bajomon. Elküldött a kezeimbe két kannát nyomva, vízért. Visszafelé sietősre fogtam a dolgot, s Szaladni kezdtem. Bár ne tettem volna! A négyes utazóközönsége ugyanis olyat látott, hogy a nevetéstől csoda, hogy nem következett be tömegkarambol. A kigombolt nadrágom teljesen lecsússzam, miközben futottam, kezemben a két teli kannával. Derült az autós, a segítőm, derültem magam is, és derült volt az ég is. hiteti Gyaujy Építkezünk |||y|ff Ha most nem az építkeJ zésünkről írok, akkor ismerőseim, barátaim még Ú«* azt találják hinni, hogy ..... az egészet mindig csak kitalálom. Tehát: építkezünk. Már néhány éve és még néhány évig. Tízéves tervünk van. Az egészben persze az a legnagyobb kaland, hogy ott is lakunk. Nem mondom, hogy jó, de meg lehet szokni. Nálunk egy-egy etap három hétig tart. Ez a vállalási határidő. Aztán csak a mértékegység változik: hétről hónapra. De a három stabil. Az első napok a legnehezebbek, míg az ember hozzá nem szokik. Aztán már úgyis mindegy. Van egy rossz szokásom: az építőanyagot magam szeretem megvásárolni. Én látni akarom azt a téglát, amit hozzám befalaznak! Ha már ilyen drága. Sík ideg vagyok, amíg haza nem szállítják — épségben. Es akkor jön a kőműves, kezébe veszi az én egészséges, karcolásmentes téglámat és elkezdi farigcsálni — ez vagy két éve történt. Előbb levágott belőle egy tízest, aztán egy húszast... Forintban. A végén meg elővett egy másikat, mert a százas már sok volt... És kezdte elölről... Nagyon büszke vagyok a trombitafolyondárunkra. Még az előző tulajdonos ültette — közel a házhoz, hogy felfusson rá. Tavasztól őszig ontja hatalmas tölcsérvirágait. Logikus, hogy a ház bővítésénél elsődleges szempont volt: folyondár marad, inkább a szoba legyen kisebb. Csakhogy, mert késő őszig elhúzódott az építkezés, a folyondár közben lehullatta a leveleit. Ilyenkor elpusztulni látszik. Mondta is az egyik segéderő: akkor ezt ő most kivágná. S már emelte is a baltát... Rettenetesen idegesített a rózsalugason himbálódzó csengőzsinór. Megkértem a férjemet: ássa el a virágágyásba, ott nincs útban. Megtette. Másnap mivel fogad a segéderő? Büszkén himbálja a kezében a csengőzsinórt: csókolom, megtaláltam! A virágágyásban volt elásva... Egyúttal kiszedte az összes szegélyvirágomat és a tulipánhagymákat. Egyik kőművesünknek — még egy korábbi szériából — halaszthatatlan dolga akadt, küldtek hát helyette másikat. Az meg igen randán vakolt, amit szóvá is tettem a végelszámoláskor. Válasz: azok nem mi voltunk, csókolom! CíMmyak Kofáim Dobostorta Édesszájú lévén, á fogadásokon a hidegkonyha remekei helyett a sarokban meghúzódó desz- szert-kínálatot lesem. Kedvencem a dobostorta. Sajnos, nem vagyok vele egyedül. Az egyik jeles napon a magamén kívül két mohó tekintet pásztázta a desszértes asztalt, azon is különösen egy poú- tot. Mondanom sem kell, a dobostortáimat lesték. No, amíg csak ennyien vagyunk (kis)dobosok, jószívű úttörő módjára megosztozunk — gondoltain. Szép sorjában tányérkára vettük tortaszeleteinket. Épp azon tanakodtunk, miként lehetne a szeletek páros számát elosztani, amikor a szomszédom hóna alatt egy — a süteményes villát agresszíven markoló — kéz nemes egyszerűséggel felnyársalta egyik szelet tortámat. Kaum ‘Beidatau iM mty m k mmél sukkul fhmmbUk te tmüuíth fuilmnuk fvlm.
