Kelet-Magyarország, 1997. december (54. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-31 / 304. szám
Napkelet • A KM szilveszteri melléklete Petőfi Páhi-pusztán született? A nemzet költője nem Kiskőrösön látta meg a napvilágot — állítja a Marjay család Horányi Zsuzsa Petőfi Sándor születésének 175. évfordulóját ünnepeljük január elsején. Neves költőnk születésének körülményei a mai napig vitatottak, még az irodalmárok sem tudják: vajon Kiskőrösön vagy Félegyházán született. A lexikonokban Kiskőrös szerepel „helyként”, a bejegyzett időpont pedig 1823. január 1. A dömsödi származású Marjay család tényekkel is alá tudja támasztani, hogy Petőfi születésének ideje nem 1823. január elseje, hanem 1822. december utolsó hetének valamely napja. Nem is Félegyházán vagy Kiskőrösön, hanem a Félegyháza határához tartozó Páhi-pusztán látta meg a napvilágot. Mindez élénken foglalkoztatta akkoriban az ott élőket, hiszen a Dömsödön lakó hentes és mészáros mestert Petrovics Istvánt, Petőfi Sándor édesapját sokan személyesen ismerték. Ma is megvan az a ház, emléktáblával megjelölve, amiben Petrovics István mészárszéke működött. A dömsödi Duna- parton pedig még mindig áll egy öreg tölgyfa, ami alatt Petőfi heverészve több költeményét írta. Marjay Károly mezőtúri református lelkész hosszú éveken át kutatta Petőfi születésének körülményeit, s fia, a Nyíregyházán élő Marjay Károly folytatta a kutatómunkát. A közel harminc éve elhunyt idősb Marjay Károly hagyatékában az elmúlt hetekben találtak meg egy visszaemlékezést Hol született Petőfi? címmel, amelyben összegzi kutatásainak eredményeit. A következőket foglalta írásba: „1906. nyarán a nagy vakációm egy részét kedves rokoni körben, Orgoványon töltöttem. Unokanővérem Vasváry Gizellának az akkori orgoványi református lelkész: Molnár Gergely volt a férje, ritka nagyműveltségű és a magyar irodalomban jártas férfiú. A vele való hosszas beszélgetések során szóba jött Petőfi születési helye. Molnár Gergely azt áhította, hogy még mindig vitás kérdés ez. O utána kutatott a kérdésnek és azt állapította meg, hogy sem Kiskőrösnek, sem Félegyházának nincs igaza. Petrovics István kiskőrösi mészáros mester volt 1822-ben, de nemcsak a mészáros mesterséget folytatta, hanem állatkereskedéssel is foglalkozott. Ez a kereskedés hozta és adta jövedelmének jelentős részét. Ezért nagy szorgalommal járta az országos vásárokat. 1822 szigorú telén, december vége felé, karácsony után a félegyházi vásárra is elment és a nagy hideg ellenére még feleségét is elvitte Kiskőrösről. A vásár után hazafelé menet, amikor a kocsijuk Páhi-pusztán vitt keresztül, Petrovics- né fájdalomról panaszkodott és kérésére bementek a legközelebbi, az út mentén lévő tanyára. Ebben a páhi tanyában született Petrovicsék első gyermeke, Sándor. Pár napi erősödés után haza indultak. Kiskőrösön bejelentette Petrovics István a gyermek születését az ág. hitv. evangélikus lelkészi hivatalban, ahol a keresztelési anyakönyvbe feljegyezték a keresztelés megtörténtét. Ezért szóról szóra igaz Petőfi Sándor szava, aki Arany Jánosnak mint jó barátjának bizalmasan elmondotta, hogy őt nem a születése helyén keresztelték meg. Bizony, így történt, mert Páhiban született. Kiskőrösön az evangélikus egyház tagja volt Petrovics István és felesége Hruz Mária is, természetes, hogy otthon saját lelkészükkel kereszteltették meg újszülött fiukat: Sándort. A következő esztendőben 1907. júniusában érettségiztem a nagykőrösi református főgimnáziumban. Az érettségi kormány- biztosunk Ferenczy Zoltán, Petőfi kétkötetes életrajzának írója volt. Kíváncsiak voltunk, hogy Huszár György, az irodalom tanára, kinek adja érettségi tételül Petőfi Sándor életét és költészetét? Nekem adta. Én jól el voltam készülve az anyagból, nagy örömmel mondtam el a Beöthy Zsolt által megírtakat. Ekkor eszembe jutott a múlt évi orgoványi nyáron folytatott beszélgetés és nagy vakmerőén elmondtam az érettségi bizottság előtt a fentieket Petőfi születésére nézve. Ferenczy Zoltán lázasan kapta kezébe a tollat és írta az általam elmondott új adatokat, sőt meg is köszönte azokat, és ígérte, hogy megvizsgálja az új tényeket. « Most az a kérdés, hogy akkor 1822-ben Páhi-pusz- ta melyik város, vagy helység határához tartozott? Mert, ha feltevésem igaz, hogy Páhi Félegyháza pusztája volt, akkor mindenképpen a valóságot írta Petőfi a költeményében: „Itt születtem én ezen a tájon... Ez a város születésem helye.” Félegyházát méltán mondta és írta születése helyének, még ha csak a hozzátartozó tájon született is, mert az egész határ Félegyházához tartozó.” — Édesapám elbeszélése szerint Petrovics István 1822 december vége felé a félegyházi vásárról hazafelé Kiskőrösre ment feleségével együtt, szekéren páhi pusztáig, mintegy 35-40 km utat kellett megtenniük — vélekedik ifjabb Marjay Károly. — Mindezt figyelembe véve nem felelőtlen az az állítás, hogy az 1823. január 1. napján történt születési időpont bejegyzése előtt, 1822. december 22. és 31. közötti napokban született Petőfi. Ugyanis, a szülést követően csak pár napi erősödés után indulhattak haza Kiskőrösre, amikor a fiú születését bejelenthették. Ez a hiteles történet, köztiszteletben álló, szavahihető és a Petőfi korában vagy ük az azt követő évtizedekben élő emberek elmondásán alapul. (A „hiteles történet "‘•tel, melyet lapunkban közreadtunk, nem egy régóta tartó, kimondottan irodalomtörténeti — szakmai —- vitára kívánunk pontot tenni. A fenti publikáció érdekes információi azonban — megítélésünk szerint — olvasói nyilvánosságot érdemelnek, sokak érdeklődésére tarthatnak számot. •— A szerk.) ;■ móricz zsiGMOND Kivilágos kivinadtig« 5 zorosan összesimulva táncoltak, táncoltak, egymást meg-meglök- ték a párok a szűk szobában, az arcok ki voltak pirulva s izzadtak, és mindenki boldog volt, s a férfiak a kezüket fel-felemelték a magasba, s egyet kukorítottak, minta fiatal kakas, lehunyt szemmel a nap felé, és a testszag éles volt s erős, és a muzsika oly csiklandozó, hogy csak a ritmus tartotta bennük az életet, különben mindnyájan felrepültek volna már a hetedik égbe... A patikussegédnek az volt az érzése, hogy ő ennek a lánynak nem imponál, s érezte is, hogy alatta van annak a valaminek, ami ezt a magas, jelentékeny, szép lányt lebilincselheti... A tanítókisasszony mosolyogva hallgatta, s folyton új meg újabb kérdéseket tett fel a fiúnak, csakugyan mindent tudni akart róla, s beitta a fiatalember szavait, mint a szikkadt föld a vizet, de azért résen volt, s egyszerre csak szinte sok volt már... — Milyen gyönyörű a maga homloka — mondta a patikus —, olyan, hogy nem is találok rá szót... mikor már meglátom a maga... Én eleinte nem is mertem magához közeledni, akárhányszor meglátom, mindig megijedek, úgy tűnik fel nekem, mintha nem volnék méltó rá, hogy a maga közvetlen közelébe kerüljek, ma este is, mikor megláttam messziről, itt csak megállt a szívem verése én nem tudom másnál is így van-e, de én elhalok és ellankadok, mikor megpillantom magát... A lány beharapta a száját, lesütötte a szemét s kacagott. Ahogy a fejét lehajtotta, még közelebb hajolt a fiúhoz, aki tánc közben úgy szorította, nem keményen vagy fájdalmasan, de oly erősen, hogy megmerevedett a karja, s forró szavakat lihegett a fülébe: — A maga csillogó homloka; imádom a maga isteni homlokát; imádom a maga eszes orrocskáját, imádom a maga harapós szájacskáját, imádom a maga hattyú nyakát, imádom... — s ránézett a ruhavágásból kidobogó darabkára s a lány, bár olyan piros volt, amilyen csak lehetett ennyi vacsora s ennyi tánc és ennyi udvarlás után, most még mélyebbre pirult: „már elég lesz”, mondta magában, egy kis csiklandott nevetéssel. — És a maga szeme — kezdte újra a fiatalember —, én mindig azt mondtam, hogy kék a maga szeme, de mikor én magát megláttam ma este, s rám nézett azokkal a villogó fekete szemeivel... A lány, akinek búzavirágkék volt a szeme, hallatlanul felkacagott. — Talán nem is én voltam az, akiről maga beszél... A fiú csak sóhajtott s táncolt erején felül. Sajnos, nem volt sem olyan magas, mint kellett volna, sem olyan erős; a lánynak le kellett kicsit ereszkednie, hogy a szemük egy vonalban legyen, s ő jól érezte, hogy ennek a lánynak, ha kihúzná magát, egy dalia kellene, egy szálember, akinek a vállára hajthatja a fejét, s akire feltekinthet. Erre megint kitört belőle, hogy megmutassa, ki ő, hogy nem a szalmája teszi— — Én úgy élek az édesanyámmal — mondta —, nagyon úri módon... Nekem mindenem megvan, annyi pénzem, hogy nem bírom elkölteni: pár év múlva veszek egy patikát, magam ura leszek, s az anyai örökségből úgy megalapozhatom az életemet, hogy mindenkor első család lehet a családom vidéken. Ez még mindig kevésnek tűnt fel. Mert hisz a lány tudta róla, hogy özvegy anyjával együtt él, család nélkül, csöndesen, valami motoszkált benne, hogy bebizonyítsa, ki ő... — Ma reggel behoz egy parasztasszony a patikába egy pulykát... Jól van, néni; megvettem s hazaküldtem vele. Ihajja tyuhajja, sose halunk meg! Most valami bolond hangulat csapott ki a szívekből, mindenki rikoltozott s mindenki táncolt, mint a csuda. — Már délbe pulykapörköltet ettem. A lányra oly ellenállhatatlanul komikusán hatott ebben a magas és duhaj hangulatban ez a két szó, hogy megállt s kitört belőle a kacagás: — Mit evett? — Pulykapörköltet. Erre a lány még jobban kacagott. A szemét egészen behunyta, és a fejét oldalra ejtette, úgy kacagott. — Ilyet még nem hallottam. — Mit? — Tudja is maga, hogy mit evett! Borjú volt az, nem pulyka. A fiú egészen zavarba jött. — En ettem meg a nyakát — állította. A lány még jobban kacagott. — Hisz a pulyka nyakát eldobják az árokba a kutyáknak!... A fiú elvörösödött. — Dehogy dobják — mondta idegesen s kereste emlékében, milyen is volt az a nyak s rájött —, csak azt a bőrét: tudja, azt a lilát... A lány menthetetlenül kacagott. A szomszédok, akikkel szorosan összeszorulva lökdösődtek a tánc hevében, nevetve nézték az ő nevetését s bele-bele- kurjantottak az arcába: ihajja! sose halunk meg!... — Utána megittam két pohár snapszot — szólt a fiatalember. — Arra ihatott — nevetett a lány — míg lemosta a pulykapörköltet — de mindjárt hozzátette, hogy enyhítse —, milyen snapszot? — Mixtum compositum. Nekem van egy eredeti snapszom, abba minden van, különböző likőrök, rum, konyak, minden. — Mi? — nevetett a lány fuldokolva. — Ez igazán a pulykapörkölthöz való. S hogy a fiatalember igen elkedvetlenedett, egyszerűen mondta: — A pulykának csak a fehér húsát eszik... tudja?... A fiú határtalanul szégyellte magát, rágta az ajkát, leforrázva; hogy ezt az ő anyja nem tudja? igazán nevetséges azzal a spórolással, még mit nem etet meg vele... A lány nevetett, nevetett, jaj de jó, hogy végre győzött; nem is tudta, hogy ez győzelem, de isten bizony olyan jó volt már egyszer megkönnyebbülni egy egészséges kacagás által... A lány szerette volna visszacsinálni; mert jó fiú, az igaz, de ... olyan sok minden van... s ki tudja a jövőt... még olyan sok minden lehet... hátha jön egy szebb szerencse még... — No, megnémult — mondta a patikusnak —, meg van sértve, hogy kinevettem a pulykapörköltet? A fiatalember szemében mély, hűséges és boldog meghatottság volt, úgy nézett, perzselt, s úgy meresztette a szemét, mintha abba akarta volna lenyelni ezt a szép túl nagy lányt... — Köszönöm — mondta —, köszönöm magának... jövő őszre, ugye... S érezte, hogy dagadt a szíve: ezért, milyen érdemes lesz ezért a lányért, ezért a világszép asszonyért dolgozni! ... roppant úri élet lesz... 1997. DECEMBER V., SZERDA Dr. Marjay Károly
