Kelet-Magyarország, 1997. december (54. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-27 / 301. szám
1997- DECEMBER 27., SZOMBAT Tíz perc alatt két liter füst, négyezer égéstermék példámon keresztül: dobd el, amíg nem késő! Tüdőtágulatom van, gyakran kezelnek, különösen akkor jön rám, amikor ködös az idő... Jó lenne, ha kapnék otthonra palackot, mert élni szeretek. Élni jó. A paplanból épphogy kilátszó bácsika éjjeliszekrényén ott van a maszk. Oxigénnel lélegzik. Sokszor feküdt már benn. Három hónapja hagyta abba a dohányzást. A legjobb akkor volt, ismeri el, mikor pálinkát is önthetett mellé. Sokszor feküdt már tüdőgyógyászaton, gyakran fulladt. 14 éves kora óta bagózott. Most 59 éves. Volt, hogy újságpapírba sodorta a dohányt... Világéletében nehéz fizikai munkát végzett, rakodó volt, évekig cementet pakolt. Na, az se tett jót. — Abban reménykedek, hogy ha elérem, egy-két év alatt kitisztul a tüdőmből az a sok szenny. Most már késő, hogy rájöttem, elrontottam az életemet vele, hogy hagytam egyáltalán belelépni. Csevegünk. Jogászok, orvosok, értelmiségiek. A két doktornő a kávéscsésze megjelenésekor már automatikusan matat a táskája után. Pedig ki tudhatná jobban az ártalmakat, ha nem ők? Azt mondják, a nikotin — ez adja meg a szokás lényegét, hiszen kis adagban izgatja, nagy dózisban csalóka módon nyugtatja az idegrendszert, s alapozza meg a függőséget — mellett a mozdulat mechanizmusa, a motorikusság jelenti a csapdát, nehezíti meg a leszokást. Átlag napi húsz darab, egy darab esetében tíz mozdulattal számolva egy évben 73 ezerszer emeli a rudat a szájához egy dohányos. Nem beszélve a szertartásról és a társadalmi érintkezési funkciójáról. A szellemi tevékenység fokozódása és a világ túlfeszített tempójának elviselhetőbbé tétele, az ellazulás az, ami kényszeríti a rászokott dohányost a rágyújtásokra. A közelgő év vége csábít a fogadkozásokra. Jól tippeltem. Juhász Ferenc, megyénk MSZP-s képviselője, a parlament honvédelmi bizottságának alelnöke, 37 évesen épp a legoptimálisabb életkorban van a szakításhoz. 16 éves kora óta volt bőven ideje mérgezni a szervezetét. Őszintén bevallja, minden ellenző propaganda iránt nyitott, racionálisan belátja, igazak a tiltások. Többször nekirugaszkodott már elhatározása megvalósításának. Egyszer öt évig bírta. A pótcselekvést a nassolás jelentette, annak minden látható következményével. De aztán a füstölők környezete nyert a kitartás felett, s újra visszaszokott. Meg aztán a felelősség stresszel is jár, például Balázs Attila felvétele a sorsdöntő NATO-tárgyalásokon snassz lett volna rágózni. A dohányzás elleni törvényt meg fogja szavazni, mindamellett, hogy tiszteli a személyi szabadságot. Szerinte mindenkinek joga van egészégesnek éppúgy, mint önkéntesen nem egészségesnek lenni, de nincs semmiféle jog, mely elnéző lenne mások életének megrövidítésével. Hangjából, hangsúlyából éreztem (nem szokott a levegőbe beszélni): le fog szokni. A nyilvánosságon keresztül azt tanácsoljuk neki és sorstársainak is, amit első riportalanyom példája üzent: egyszerűen nem kell rágyújtani. De azért szurkolok minden akaraterős fogadkozónak is. A nagy szivarozó és pipás Kosztolányi írta: Ha rosszul kapcsol a központ, vagy ka meghal valakid, rágyúj tsz. Mi is lennél már nélküle, te modern ember? Kell ez a bűvös dohányrúd, ez az áldozat füst, szájadba ez a vad parázs. Nagy költőnk szájüregi rákban halt meg. Szóval kell? Biztos? Szőke Judit Martyn Péter illusztrációja egy nótának vége van. Van még kettő. Mert három a magyaré. Most aztán az lenne az illő, hogy miután megtáncoltatta a legény a kiválasztottját, a második nótán már a barátnőjét hívja el. Harmadik nótán aztán megint őt. Ez a kötelesség. Igen, mindenki is úgy él vele, csak Piros Góz szívja komoran a cigarettát. Mint a bika. Hogy ő most elhíja táncolni az Ilona cimboráját? Harmadszor megint Ilonkát? No, osztán... Viszont Ilonkát se híja el senki. Miért is hívnák? Mi közük hozzá? Táncoltassa Piros Góz. Az övé. Ilona eleinte rettenetesen szégyenli, hogy ottmaradt, hogy petrezselymet árul, de aztán vállat von. Egy hét még vagy kettő, és éppen így táncolnak az ő csigacsinálójában, mint itt. Nincs mentség. Piros Gőzt megfogta, az már bizonyos. Nincs kedve most, szegénynek... Valaki beadja a kulacsot az ajtón, Makra mindjárt elkapja, jót húz, aztán odaadja Tarcalinak. Megrázza a fejét, mintha vizes volna, aztán azt mondja: — Ij-ju-ju-ju... Elszántan táncol, mintha ganét taposna. Piros Góz pontosan ott állt, ahol az elébb, a muzsikások meg az ajtó közt, éppen úgy tapossa el a cigarettát, s megyen keresztül a táncolókon. Előre tartja a kezét Ilonka felé, pillanatig vár, aztán belép a táncba, csak úgy, kapásból. — Én nem értem, hogy... hogy fűsülted ma este a hajad — mondja bosszúsan Ilonkának. Pedig nem is igen látja. Hiszen alig néz rá. Most is odanéz a válla felett a falra. — De Jóska, hiszen te mondtad, hogy ha így fűsölöm, akkor nagyon jól áll... — Nyájas. Hízelgő. Mintha a legszebb bókot mondta volna Jóska. — Én mondtam? Mikor mondtam? Biztosan részeg voltam. — Most már eszébe jut, hogy csakugyan ő mondta volt az Ilonkának. De hogy is juthatna minden az ember eszébe, amit a lányoknak mesél? Nem veszel velem össze, kutya, akármit csinálsz — gondolja Ilona, és egyszeriben közelebb lép, rásimul a fiúra. Annyira szereti ezt a fiút, hogy azt se bánja, a szíjat hasít a hátából, csak a felesége lehessen. A fiú érzi a lány kemény, táncoló mellét, haja néha megcsiklandozza az arcát, lassan megenyhül. Egy fél fertály föld meg a ház... meg a szülőföld... a lány se csúnya, tagadhatatlan. Ujjai vidámodva babrálják hátul, blúzán a gombokat. Fejét felveti, a muzsikások felé néz, míg. csak a prímással nem találkozik a szeme. Az bólint, s nyomban félbehagyja a nótát ott, ahol volt és be- lévág: Hogyha nékem, hogyha nékem Száz forintom vóna, Annak adnám, annak adnám, akinek nem vóna. De mivel Hogy nincsen bábul van az ajtókilincsem, Madzag a húzója... Madzag a húzója... A muzsikák, mint megannyi macskák doromboltak, s a nóta meleg szellőt kavar a lábak alatt. Ez a Piros Góz nótája. Ezt szokta hú- zatni, mikor kedve van. De erre aztán lehet is táncolni, az bizonyos. Forrón megborzongnak a leányok, és közelebb simulnak a fiúkhoz. (A huszadik századi honi próza egyik legértékesebbje Szabó Pál Talpalatnyi föld című regénye. Ma már — ilyen formában, mint e könyv lapjain — a magyar paraszti világ talán sehol sem található meg. A fényképszerűén pontos, nyelvében is ízig- vérig hiteles mű értéke épp a „megőrzésben” rejlik. Általa lett klasszikus a bihar- ugrai származású író.) MÚZSA Petőfi Sándor Szilveszter éje 1847-ben 1. Hej, vannak ma számadások! Háziasszony, házigazda, Mit bevett és kiadott az Év folytában, összeadja. Vizsgálják a pénzes erszényt, Mennyi volt benn s mennyi van még, S törlik le a verítéket, Mellyel azt a pénzt szerezték. Feleségem, lásd, milyen jó, Hogy minékünk nincsen pénzünk: Nem piszkoljuk be kezünket, S nem csorog a verítékünk. Amazoknak a ládáik, Minekünk szíveink telvék. Az milyen szegény gazdagság! Ez milyen gazdag szegénység! 2. Még csak egymagám valék Tavaly ilyentájban, az idén már kettecskén Vagyunk a szobában. Furcsa lesz, ha már ez egy Darabig majd így mén: Esztendőre hármacskán Azután négyecskén. 4. Az esztendőnek a halála Oly ünnepélyes egy halál! Ilyenkor minden jobb halandó Elzárkózik, magába száll, S nem hogy barátnak, hanem még az Ellenségnek is megbocsát, És ez valóban nagyszerű, szép; De én is így tegyek-e hát? Csak a zsarnok s a szolgalélek, E kettő az én ellenem, S én zsarnokoknak s rabszolgáknak Bocsássák meg?... nem, sohasem! Az isten ítélőszékénél, Még ott sem mondok egyebet: „Hogysem ezeknek megbocsássak, Inkább elkárhozott legyek!” Pest, 1847. december 31. (Petőfi Sándor 1823 szilveszterén született. Miután líránk legnagyobb fe- ledhetetlenjévé küzdötte fel magát, az évek fordulóján — egyszersmind magával is számot vetvén — mindig búcsúztatta az ó-, köszöntötte az új esztendőt. Hol kesernyés iróniával, hol békés, familiáris derűvel, hol romantikus, pátoszteli gondolatokkal.) Gustave Dóré metszete KM-reprodukció
