Kelet-Magyarország, 1997. december (54. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-20 / 297. szám
Repül a boszorkány, ki tudja hol áll meg keresztgerendává. De olyan hatalmas gerendává, mint egy nagy házba való... Éreztem én, hogy nagy bajba vagyok, akartam is az uramnak szólni, hogy segítsen, de nem tudtam, csak szészogtam. Mégis, addig, addig, hogy felébresztettem az uramat. De az meg azt mondta: — Várjál te, mert én is éppen úgy vagyok, így feküdtünk több órán át, míg egyszer csak az uram kezdett javulni. Akkor engem is megnyomogatott. Éreztem is, mikor változott vissza embernek. Biztosan az az asszony rontott meg bennünket, akinek a helyére szógálatba állottunk. Akárcsak manapság, a szerelem a két világháború táján sem egyszerre gyúlt ki a fiúban, a lányban, s nem is egyszerre hunyt ki. De ismert volt a megoldás. A szerelem felkeltését szolgálja a hozzárontás, elcsinálását az elrontás. Tunyogon, Meggyesen általánosan elfogadott eljárásokat ismertek. Aki legénynek bal lába — Megmagyarázom. Én a térre jártam, és a fiúknak mindig felolvastam, amit írtam. De unták, nem érdekelte őket. Inkább fociztak. A Béla, a barátom azt mondta: „Ne keseredj el, fiú! Lehet, hogy te tehetséges vagy, de a téren nincs szükség irodalomra. A téren foci kell meg hinta”! nyomát napfelkelte előtt kilenc nyomon felszedik s rongyba kötve az ágy bal sarka alá elássák, annak nincs nyugta. Oda kell járnia mindaddig, amíg csak utána nem hajítják a felszedett port. Főzik a kapcáját, mondják arra, akinek nincs nyugta. Ez azt is jelenti, annak a legénynek a kapcáját ellopták. Fedeles csuporba, rakott spór aljába betapasztották. Valahányszor a kapca a ráöntött vízben forrni kezd, a legénynek oda kell mennie, ahol kapca fő. Matolcson úgy tartották, aki a bal keze nevetlen újjának hegyét kereszt alakba bevágja, kilenc csepp vérét pogácsába csepegteti, és úgy éteti meg a legénnyel, azzal azt megnyeri. Ha a lány azt akarja, hogy a szeretője elvegye, két fehér galamb zúzáját, máját étesse meg vele laptapecsenyé- ben. Aki a fiától el akar rontani egy lányt az ellopja a halott állkendőjét, elégeti, a porát pogácsába süti, keresztet vet rá, s megéteti a legénnyel. — Maga mit válaszolt? — Semmit. Beláttam. Alkotni akkor kell, ha szükség van rá. Ha nincs, nem is lehet úgy igazán jót írni. — Ha mindenki így gondolkozna! — Akkor alig lenne mai magyar líra. — Miért csak líra? — Mert epika így is csak alig van. Harasztosi Pál felvétele A rontó elronthatja, elveheti a tehén tejét. Ne adjon hát az ember alkalmat erre. Ne vigye takaratlanul az utcán a tejet, naplemente után gondos asszony nem ád ki tejet a házból. Ha nem kerülheti el, egy csipet sót tesz bele. Az ól ajtajába a lapát és a villa közé nyirájával felfelé állított seprű megvédi a jószágot a rontástól, mert ezen nem tud átlépni a rontó. A rontásnak a ráolvasás az orvossága. De e szöveg megszerzése bajos, mert, aki elmondja, annak oda a tudománya. Őrzi is hát mindenki a titkát, egészen a halálos ágyáig. Vannak hát boszorkányok, vagy merő babona az egész? Ki tudja. De az biztos, a boszorkányokat nem lehet azzal vádolni, hogy anyagi előnyökért tennék azt, amit tesznek. Ellentétben néhány..., de erről jobb hallgatni. Mert még rontást külde- nének ránk. (Búcsúznunk kell egy remek tévé-szériától. Nem lesz több Lehetetlen. Vámos Miklós, a haikszavú „beszélgető” azért marad. írónak. Mint volt mindig is. Szemelvényünket az Előszó az ábécéhez című, 1972-ben megjelent kötetéből választottuk. MÚZSA Váci Mihály Tánc Forró zokogó tipró dobogó táncba vitt engem az élet. Forgott kacagott hulltak sikolyok, vertek ütések, karoltak oly forrón hogy sose tudtam fojtogatás ölelés ez? Karok nyúltak felém, tenyerek, suhantak mosolyok kések emelt és vitt tovább csalt rángatott nem volt kímélet. Kegyelem nem bírom ritmusodat! Elsodrod karomból szép páromat elfödi szememet az ájulat. Ölelni akarom kedvesemet ne kelljen fojtani kit ölelek kapaszkodni abba kit szeretek. Láthassak tűnődő arcokat ne csak kibontott konfetti vigyorokat mit lenget lihegve a forgatag. Lassabban lassabban a dobot csak ahogy csak ahogy az ember szíve dobog mielőtt a földre lerogy. Láthassak körülöttem embereket lássam a bársonyos mosolyokat s külön a könnyeket, vállon a kezet és a szemet ha kacsint ismerős nevetést ha ragyog visszaint, lássam a nyugalom kiérlelt ritmusait ne csak a szenvedély pokoli rítusait. Mikor a férfi vagy a lány sóhajtva a fűre ledől egy hajtincset igazít a csillagokig tárul a lelke s vár valakit. De forró forgatagos táncba tiport engem az élet s nem láttam semmit eltűnt a részlet s nem láttam nem láttam az egészet! (Karácsony közeledtén rá emlékezünk. Merthogy Váci Mihály, szép, szőke városunk poétája épp a Jézus- ka-ünnep tájékán látta meg a napvilágot — 1924-ben, Nyíregyházán. A sokaság fia című, utolsó versgyűjteménye — magát is gyakran aposztrofálta hasonlóképpen — 1970-ben jelent meg. Akkor, amikor költőnk Hanoiban meghalt. Szemelvényünket Váci „utolsó hajói” közül választottuk.) Balogh Géza Elek Emil illusztrációja 1997. DECEMBER 20., SZOMBAT ■■■■
