Kelet-Magyarország, 1997. november (54. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-29 / 279. szám
1997. NOVEMBER 29., SZOMBAT Napkelet • A KM hétvégi melléklete Lendület, utánérzés] Őszi tárlat: szép kiállítás, vegyes érzelmekkel Az igénytelen kiállítású meghívó — de manapság annak is örülni kell, hogy egyáltalán van — szinte ijesztően nagy számú, 36 kiállító művész nevét sorolja fel. Közöttük hatan-heten most lépnek először a nyilvánosság elé. Az ijedelmem onnan származik, mert nem elég egy művészt idehozni, hanem kenyeret is kell a kezébe adni, s nálunk ez a darab kenyér ugyancsak szűkös. Igaz ugyan, hogy legtöbbjüknek van többé-ke- vésbé megfelelő állása, mint a szakközépben a tánárok csak két nap tanítanak kötelezően, de sokan teljes óraszámban tanítanak általános iskolában, alkotásra így aligha marad sok idejük. Ez azért is káros, mert ezen a kiállításon is van nem egy, vagy két olyan munka, amely valamiféle tartalékból került elő, esetleg még Romániában készült. Tüzetesebben megnézve a névsort, egy másik kellemetlen meglepetés: hiányoznak Fodor Hilda, Horváth János, Mészáros Gábor, Sebestyén Sándor, Tóth Sándor. Egy részük biztosra vehető, megsértődött, másik részük nem ért rá. Egyik sem elfogadható ok. Nem láttuk az egyik új alaptag, a napkori Pallay Róbert képét sem. Ezek után kellemesen érintett, hogy a Brüsszelben élő zajtai születésű Szabó André kötelességének érezte, hogy két izgalmas képével szülőföldjének ezen a tárlatán példamutatón jelen legyen. És ugyanez elmondható Schorno Heinrichről is, a Rápolton élő lótenyésztő szobrászművészről, aki egy megrázó erejű márványt hozott a tárlatra. A meghívó papírja egy különös furcsasággal is szolgált: a szakközépiskola és a gáléria küldte. Kívülálló ezt aligha foghatja fel. A Városi Galéria ugyanis mindenben a szakközépiskolának van alárendelve. Olyan fonák és visszás helyzet ez, mintha az Agrárkamara fölött a mezőgazdasági szakközépiskola gyakorolna jogkört. Maga a tárlat érdekes és szép. Természetesen ezúttal azt is jelenti, hogy kiemelkedő teljesítmények Huszár István: Az örök nő mellett vannak, melyek nem kiemelkedő- ek. Vannak fáradt sablonok, van nem kevés utánérzés, s vannak friss, lendületes munkák. Mint e város lakója, s mint szabolcsi ember elsősorban azt is keresem, mennyiben az enyém ez a művészet, más szóval, mi az, ami benne hozzám a legközelebb áll, vagyis a szülőföld. De egy idegen, egy külföldi is az itteni jellegzetességet keresné. Kevés az, meg kell állapítani, ami arra utal, hogy egy-egy alkotás itt készült. Ezen a téren Kerülő Ferenc és Soltész Albert aki gávai, vencsellői tájaival illetve fasoraival arculatot ad a tárlatnak. Sajnálom, hogy Zimányi Alajos, akinek a két évvel előbbi vásárosnaményi kiállításán döbbenetes erejű grafikái voltak kiállítva, melyeken a Szamoshát bánatait tárta fel, mostanra kivetkőzött korábbi egyéniségéből. A 33 kiállító művészről természetesen e sorokban nincs mód beszámolni, legfeljebb néhányukról. Áros Éva, amit csinál, homokkal plasztikussá tett felületeket, kétségtelen izgalmas játék, csak Fiedler Feri Párizsban ezt már a 60-as években abbahagyta. Balogh Géza folytatta a nyáron kezdett nyersüveg- bronz kompozíciói sorát. Bíró Lajos a művésztelepi aranysisakos turáni lovasát állította ki ismét és magában. Egri Erzsébet két akvarellje romantikusan hatásos, de a címek fel vannak cserélve. Gál Ludmilla gobelinjén szabolcsi honfoglalás kori tarsolylemez motívumával a háttérben egy szkíta kori szarvast látunk. Huszár István színes rézdomborításain a nála szokott örök nő változatok néznek ránk. Kerekes Elek vibrálásba ágyazott alakjai sajátos varázst adnak képeinek. Kerülő Ferenc tájai mintha tragikusabb hangulatot árasztanának, mint korábban. Krupiczer Antal követ vett a kezébe, ez újság, és jelekkel inkrusztálta felettébb artisztikusan. Mada- rassy György sejtelmes háttérbe elhelyezett, rejtélyes jelentésű önarcképei kétségtelenül a kiállítás legérdekesebb műtárgyai közé tartoznak. Nagy Lajos Imrének a földrajz-tudósokról készített éremsorozatáról el lehet hinni, hogy kivívta a megrendelőknek is a legnagyobb elismerését. Orr Lajos csak egy művel szerepel, egy szúrós fakompozícióval, de az figyelmet érdemel. Petkes József borongós tája tetszetős akvarell. Sirpa Ihanus szinte a semmiből teremtett valamit: végtelen érzékeny rezdülésű, faktúra és színhatású kompozíciókat. Székhelyi Edit a szokott stílusú, elvont képeiből dekoratív együttest állított össze. Taír János egyetlen akvarellje hatásos, becsületes munka. Tőkey Péter visszafogta magát önálló kiállítása miatt, geometrikus absztrakciója nem nélkülözi az eredetiséget. Vi- kár István kis aquatintái előtt érdemes megállni s alaposabban megszemlélni, nagy utat tett meg. A megnyitó alkalmával ismét voltak jutalmazások, szimpatikusabb lett volna azonban azt hallani, ezt és ezt a képet megvette mondjuk a városi, a megyei ön- kormányzat, vagy ez és ez a kft., vagy bank. A tárlatokat ugyanis ezért rendezik szerte a világon. Koroknay Gyula Nemes porszemek Észak-Erdélyböl Gémeskút... favályú... kisház... nádfedél... tenyérnyi ablakok. Nézem a könyv borítólapját és önkéntelenül kiszalad a számon: Üdvözlégy szűkebb pátriám! Üdvözlégy Partium szívet-lelket melengető alföldi táj! Ezekkel és hasonló gondolatokkal foglalkozom még akkor is, amikor már for- gatom-olvasgatom barátom, cimborám, sorstársam, hajdani szerkesztő kollégám, Csornai Miklós friss nyomdafesték szagú, Porszemek című kötetét (Nyíregyháza, 1977.). Azaz, hogy olvasnám, ha a nevettető kis történetek (a szerző szerint északerdélyi anekdoták) nem kényszerítenének szünetekre, pihenőkre, elmélkedésekre. Mert olvasás közben azon is tűnődöm: egy kenyere javát elfogyasztott, két országban is ismert, elismert neves jogtudornak hivatala gyakorlása, rendszeres teniszezése, úszása, lovaglása, kertészkedése, és több más elfoglaltsága mellett hogyan jut ideje kötetekre menő élmények, hiteles történetek gyűjtésére, közreadására? Elmélkedem, s azon kapom magamat, hogy emlékeim között ismét Csomaiék ősi portáján, Észak-Erdélyben, a Szamos mentén, a/Partiumban, Kiskolcs faluban járok. Húsz-egynéhány esztendei kedves történetet elevenítek fel gondolatomban. Ősz volt, gyönyörű ősz. Miklós barátom már a Szatmár megyei napilap szerkesztőségének székét koptatta, mint joghallgató, amikor meghívott hozzájuk. Apja, Elek bácsi fogadott a szerény, tiszta kiskolcsi házban. Az apa, akit Miklós csak egyszerűen Eleknek szólított a kitűnő apa-fiú kapcsolat jussán. Találkozásuk alkalmával magam is meggyőződhettem eme barátságról. Jó darabig álltak egymással szemben, s az ölelkezésükben, szemük simogató tekintetében minden benne volt, amit egy őszinte, tiszta barátságról el lehet mondani. Boriska, Miklós anyja szerda lévén a szatmárnémeti piacra ment árusítani, bevásárolni, szóval piacolni. — Jól eltaláltátok, szabad a gazda — kacsintott felénk huncutul a kedélyes hangulatú házigazda, s eltűnt az éléskamra irányába. Kisvártatva egy pintes üveggel tért vissza, benne a maga termesztette ber- bencei szilva kisüsti levével. A poharakba töltött nedű illata pillanatok alatt betöltötte a szobát. Ittunk. Jó pácolt hasasza- lonnával, vereshagymával folytogattuk el a szilvórium embert próbáló erejét. Beszélgettünk. Elek papa vitte a szót. Ékes parti- umi tájszólással mesélt a táj hajdani világáról, gyermekkoráról, katonaságáról, legényidejéről. Aztán a sok téma közül leánykérési történetét mondta el legbővebben. — A legszebb nyergeslovunkat kiszítet- tem elő még előző este. Csutakoltam, sorporoztam, hadd lássák a szamosgörbedi- ek, hogy mennyit ir egy kocsi lovasleginy. A lú szíp, a nyereg új, magam ünneplőben. Hej, istenem be szíp is vót az a jelenet, amikor a kis barna jány, Boriska eli- bem libbent a kapuba! Szíves szóval köszöntött, nízett. A szülei meg: tessik, tessik! Ültünk a tisztaszobába, níztek, kérdeztek, mustráltak. Leginyes zavaromban irultam-pirultam, válaszolgattam a feltett kérdisekre. Aztán nagy hirtelen előálltam a leánykirissel... Mert igenlő választ kaptam, hát a kézfogó napjába is megegyeztünk. Jött az esküvő, a lakodalom. Mennyi temirdek ember! Mennyi ennivaló, nóták, rigmusok. Szinte hallom most is a nagyvőféj rigmusát, amint a ropogósra sült pecsenyét hozza, feltálalja, hogy azt mondja: „Itt hozom a kokast sápad taríjával, nem petéi már többet a szomszid tyúkjával...” Órákon át hallgattuk Elek papa ízes-zamatos módon előadott jelentős életszakaszát. Olyan volt ez, mint egy szépen megfogalmazott móriczi novella. Benne a par- tiumi emberek nemzedékeken át őrzött sok szép szokása, íratlan törvénye. S mert Elek papa többször is fordult a kis pinte- süveggel, bizony nem emlékszem tisztán mennyi időt töltöttünk akkor a Csornai- portán. Most azonban, hogy olvasom a Miklós által gyűjtött-leírt történeteket, úgy vélem, nem töltöttük hasztalan az időt Elek papával. Talán ez a kiadós beszélgetés is ösztöriözte a fiút, hogy rögzítse, közreadja az ősök-kortársak által száj- ról-szájra adott, kedves történeteket, az értékes porszemeket. Köszönjük Miklós! várjuk a folytatást! Kiss József Kerülő Ferenc: Pusztai kanális
