Kelet-Magyarország, 1997. november (54. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-27 / 277. szám
1997. november 27., csütörtök HATTER Építkezés bizonytalan alapokon Oláhék ugyanott tartanak, ahol annak előtte • A kivétel erősíti a szabályt — Györke László Nagydobos, Nyírmada (KM) — Számos kisebb és nagyobb botrányról adtunk már hírt az úgynevezett „szocpolos” lakásépítésekkel kapcsolatban. Hol a vállalkozóval volt gondja az építtetőnek, hol fordítva. Olyan is előfordult, hogy a folyósító pénzintézetet szapulták felváltva vagy együtt. Voltak kirívóbb példák is: vissza-, illetve lebontások, félbehagyott házak. Alább két — homlokegyenest ellenkező előjelű — eset nyomába eredtünk. Nagydoboson két Petőfi utca fiit egymással párhuzamosan. A keskeny kövesen lakik Oláh István családjával egy kívülről mutatós, szép, új és nagy házban. Kilencen egy szobában Csak mikor belép az ember a lakásba, akkor esik egyik ámulatból a másikba. A folyosón izzad a betonplafon, a szobák padlózata egyelőre csak beton. Minden nyirkos, hideg és félkész. A csupasz falak nedvességfoltosak. A házigazda az egyetlen fűtött helyiségbe invitál, ahol egy megszeppent, három év körüli kisgyermek néz rám riadt szemekkel, görbülő ajkakkal. — Azt hiszi szegény magáról is, hogy orvos — mondja az anyuka. A fűtött lakrész sem jobb a többinél, hiszen a betonpadlón itt sincs semmi. A berendezés rendkívül szerény: négy fekvőhely, egy kisszekrény, rajta egy ócska tévé. Na és a tűzhely. — Még jó, hogy ez van — mondja inkább rezignáltam mint indulatosan az asszony. — Ha három hete jön, akkor még a kamrában talál bennünket. A család igen népes, hiszen Oláhék hét gyermeket nevelnek. A legidősebb 24, a legfiaA felvétel nem a riport helyszínein készült talabb pedig három és fél éves. Valamennyien, azaz kilencen, az egyetlen fűtött helyiségben laknak. A gazda végigvezet a lakáson. Az eredetileg fürdőszobának szánt részen az ablakot befalazták. A fürdőszobának a falát sem húzták fel, hiszen a vállalkozó megmondta: csak akkor lehet a támogatásból felépíteni a házat, ha a fürdőszoba kimarad. A konyhának tekinthető helyiség sem igen lesz soha olyan, amilyet elképzelhetünk, hiszen vízvezetéknek se híre, se hamva. Elvonulás — Erre már úgy tessék nézni — mondja Oláh István —, mint egy kész, befejezett házra. Vagyis ezen már csak a magunk erejéből javíthatunk, mert a pénz, amit kaptunk, el is ment. Most már bánom, hogy egyáltalán belevágtam, mert a régi ház ugyan kisebb volt ennél, de legalább lakható. Persze, érdekelt volna, ki vezette így félre Oláhékat. A házigazda azonban tiltakozik: — Jaj, azt nem árulhatom el... (Kerülő úton annyit sikerült megtudni, hogy nem helybeli az illető, sőt, állítólag nincs is bejegyzett vállalkozása.) Vajon miből, kik és mikor teszik igazán lakhatóvá a házat? A családfő ugyanis rokkantnyugdíjas, az asszonynak gyakorlatilag nincs jövedelme. Egyetlen biztos forrásuk: a családi pótlék. Hálásak Akár általánosnak is tekinthető vélemény: az állami lakás- támogatásból nem lehet felépíteni, olyan készenléti állapotba hozni egy családi házat, amelybe be is lehetne költözni. Nyírmadán viszont három olyan lakás is felépült, amely ennek az állításnak csaknem az ellenkezőjét bizonyítja. Azért „csaknem”, mert kompromisszumok is voltak. Szikszai Csaháné szívélyesen invitál: nézzek nyugodtan körül a lakásban. Igaz, ők maguk festettek, volt olyan nap, hogy tizenhét embernek készült az ebéd, olyan résztvevőknek, akik úgy dolgoztak, mintha a sajátjukat építenék. A házat viszont lakhatóvá varázsolták. A fürdőszoba ugyan nincs még teljesen készen, de Balázs Attila illusztrációja a csöveket — igaz, kölcsönből — lerakták. Ha lesz pénzük, befejezik. A kád már megvan. — Aki nekünk épített — mondja a fiatalasszony —, nem a nyereségre hajtott. Biztos nem keresett a vállalkozáson többet 50 ezer forintnál. Úgy képzelje el, hogy ötven nap alatt készen voltak vele. És ami számunkra a legfontosabb: úgy hagyták itt, hogy mindjárt be is tudtunk költözni. Ami szépíteni való van még rajta, azt apránként bepótoljuk. Csak hálával tudunk gondolni Romanovics Lászlóra és brigádjára. Nézze, még a járdát is megcsinálták. Romanovics László elmondta: a csapat tulajdonképpen csak annak a néhány háznak az építésére állt össze. Nem is úgy dolgoztak, mint vállalkozók. Inkább amolyan brigádként, mint régebben, amikor kalákába építették a lakóházakat. Valójában ők biztosították a szakmunkát. Érdekes kontraszt: Szikszai- ék közvetlen szomszédjának nem volt ilyen szerencséje: a vállalkozó már egy éve elvonult, a lakás viszont még mindig nincs teljesen készen. Oláh Gábor tárcává j-T edvesbarátom és csa- ÍS ládja szíves meghívá- A. 3L sát most már nem utasíthatom vissza. Évről évre hív disznótorra, ezt tette levélben a napokban is. Miklós- napra disznót vágnak. November végén, december elején kezdődnek a disznóölések Szatmárban. Ilyenkor visít- tatják meg legtöbb helyen az ünnepekre meg az egész évre hizlalt disznót. Panaszom nem lehet, mert ha eddig nem is mentem, disznóvágás után két nappal már menetrendszerűen a kóstoló is megérkezett. Azt mindig is tudtam, hogy bármilyen finom is az a küldemény, nem az az igazi, ott kell lenni az eseményen is. Egy igazi disznótornak hangulata van. Mint régen gyermekkoromban. Anyám már napokkal előtte előkészítette a teknőket. A kicsiket meg a nagy sózót is. Megvásárolta a rizsét, a sót, a borsot, meg az egyéb disznóöléshez nélkülözhetetlen dolgokat. Apám már hetekkel előtte a szomszéddal együtt saccolgatta a disznó súlyát. Apám mondta: biztosan megvan már 180 kiló, a szomszéd egy újabb kupica reményében mondta: megvan az szomszéd 200 is. Azt is tudtuk, hogy pár nappal előtte apám elment a böllérhez is. Mindezekből kishúgom- mal arra következtettünk, hogy a kedvenc mangalicánk hamarosan a böllér kése alá kerül. Amikor a hajnali derengés már alakot formált a tárták a disznót. Szegény visított, mi a dunyha alatt a húgommal csak valami halk nyikkanást hallottunk. Összehúzódtunk ott, akár a madár fenyegette hernyó, még a fölünket is befogtuk, hogy ne halljuk a visítást. MMfc m M ■ M mm _ m b Regi disznóölések gyaknak, meg is érkezett a hentes. Tisztes nevére már nem emlékszem. Napszítta, veresbarna arca volt és hatalmas bajusza. Csodáltuk és féltünk is tőle egyszerre. Szakértelemmel rakosgatta szerszámait, a szúrókést még utoljára összeeresztette a fenőkéssel. Vékony száját enyhe gúnnyal húzta félre, talán az esélytelen áldozatára gondolt, vagy a mindig győztesek magabiztosságát akarta fitogtatni. Azt azért a mentségére el kell mondani, hogy olyan hurkát, kolbászt, sajtot készített, még a leghíresebb hentesek is elbújhattak mellette. A szalonnát és a sonkát sem tudta senki jobban sózni, mint ő. Az első pohár pálinkát a böllér érkezésekor itták meg, a másikat az ólnál segítő szomszéddal, mielőtt kihúzMire a tejfehér ködben gyújtott első tűz leégett, mi is kint voltunk már. Anyánk jól felöltöztetett bennünket, a kis tűztől — amit mi raktunk külön — meg a hajnalban belélegzett friss levegőtől szép piros lett az arcunk. Mire kifényesedett a délelőtt, már a konyhában folyt a munka, anyám és segítői lettek a főszereplők. Átjött a másik szomszéd is, aki a harmadik pohár bor után megnyugtatta apámat, hogy ilyen vastag szalonnát csak harmadéve látott éppen akkor, amikor ő vágott. A bor meg közben fogyott, mintha a múló időt üresedő poharakkal mérnék. A jó bor meg olyan, akár borivó az ember akár nem — hamar megoldódik tőle a nyelve. Szájtátva hallgattuk a történeteket arról, hogy a szomszédfaluban hogyan perzselték meg a furikot, mert míg ittak a férfiak a konyhában, a vicces szomszédok kilopták a perzselésre váró disznót a szalma alól, s tették alá a furikot. Megemlegették az egyszeri embert is, aki örült mindig a kóstolónak. Mondogatta is mikor hozták: de jó szokás. De amikor ő vágott, s illett visszaadni a kóstolót, azt mondta, ez nem jó szokás, meg azt is, hogy hun a disznó. Ha bennünket is bevontak a társalgásba, mint komoly elsős vagy másodikos elemista, gondolkodóra ernyőztem a homlokom, s igyekeztem bölcsen felelni. Jutalmam a disznó föle vagy a farka volt. Úgy döntöttem — meg is írtam — az idén eleget teszek a meghívásnak. Magammal viszem az elsős unokámat is. Aki mióta megtudta hová készülünk, nem hagy nyugtot, az ördög kapargatja a fenekét a mehetnéktől. Papa, mikor megyünk már? kérdezi naponta kétszer is. A levélben egy kikötésem volt. Régi, hagyományos legyen az a disznótor. Csak azt nem tudom, honnan szereznek szalmát a perzseléshez. Bérre menő harc A jövőre tervezett 15 százalékos infláció kapcsán természetszerűleg megindultak a bértárgyalások az egyes munkaadók és dolgozóik között. Érdekes megismerni ezzel kapcsolatban a Magyarországon megtelepedett német vállalatok véleményét, hiszen a „messziről jött ember” közismerten hamar a lényegre tud tapintani. A németek a következő évre a bérek és fizetések reálértéken számított 1-3 százalékos növekedésével kalkulálnak, persze az általuk előszeretettel alkalmazott jól képzett szakmunkások és gazdasági vezetők esetében nagyobb bérnövekedést jeleznek. Első hallásra elég mellbevágó egy szabolcsi számára, amikor reálbémövekedés országrészenként eltérő mértékéről készült előrejelzésükkel szembesül. Ugyanis miközben a németek — nyilván a többi külföldi is — az ország nyugati régiójában és Budapesten 1 -6 százalékos reálbérnövekedéssel, a kevéssé iparosodott Kelet-Magyarorszá- gon 1-2 százalékos csökkenéssel számolnak. A feketegazdaság magas — a nemzeti össztermék 30 százalékos — aránya mellett, a külföldi és hazai vállalkozások együttesen fájlalják a munkavállalókat sújtó igen kemény adóterheket és a munkaadókat terhelő — nemzetközi összehasonlításban is kirívóan magas — járulékos bérköltségeket. A magyarországi bérterhek csökkentéséért nemzetiségére való tekintet nélkül harcba szálló munkaadók és munkavállalók számára érvként szolgálhat a példa: míg egy átlagos fizetésű alkalmazott és munkaadója együttesen az illető teljes bérköltségének 56 százalékát fizetik be az államnak, addig Lengyelországban csak 48,5, Csehországban pedig 35 százalékos ez az arány. Van hát miért küzdeni. Galambos Béla Pech Ferter János rajza------——-----------------------------------------------------------—I Csalfa remény C igány, pardon, romaútra tévedt a székesfehérvári kilakoltatási botrány. Túlnőtt a Rádió út, túl a város határain, immár Európát emlegetnek, a hírek vezető anyagává duzzadt, már-már úgy tűnt, belpolitikai válság fenyeget miatta. Pedig már régen nem is a konkrét ügyről van szó, az csupán tünet. A fehérvári eset egy régóta megoldatlan válság SOS-szimbóluma. Mert a rendszerváltás óta egyik kormány sem vette a bátorságot, hogy az egyik legakuttabb társadalmi betegségünkre, melyre a diagnoszták újra és újra felhívták a figyelmet, gyógymódot találjon. Ahhoz, hogy ez a lappangásból újra vad indulatok közepette — némi politikai irritációval — megint lobbá váljék, kellett ez a hajcihő. De kellett ez nekünk?! Abban az értelemben igen, hogy a miniszterelnök végre kilátásba helyezte: egyedülálló programmal állnak elő a legnagyobb etnikum helyzetének rendezése érdekében. De vajon meg kellett-e várni, hogy a gondok így felhalmozódjanak? Nem lett volna jobb mihamarabb szembe nézni velük? A párbeszéd, persze, fontos, de senki nem gondolhatja komolyan, hogy az elég a munkanélküliség csökkentéséhez, és javítja az iskolázottsági esélyeket, melyet mindenki a legnagyobb számú kisebbség felemelkedési lehetőségének tart. A dialógus annak a gyenge módszere, hogy miként kerüljük meg a problémák súlyosságának felismerését. A beszélő viszony önmagában még sehol sem volt elég arra, hogy felkeltse a roma munkaerő iránti keresletet és ételt sem tesz az asztalra, s a gőzt sem engedte ki a kollektív tudatalattiból. Az időnyerés, az elodázás taktikája, hogy a körülmények majdcsak megváltoznak, csalfa reménynek bizonyult és most erre a hatalomra borult. Már annyiszor bebizonyosodott, hogyha valamiről nagyokat hallgatunk, az attól még a mindennapokban fel-feltörő feszültségforrás. Várok tehát sokakkal együtt egy fantáziadús, hatékony kormányzati intézkedési tervet. S lehet, hogyha ez meg is valósul, akkor akár hálásan és mint szimbólumra emlékszünk majd vissza a konténercsatára, mely az utolsó lökést adta egy halaszthatatlan romapolitika megalkotásához. Mely valahol meg egy valódi nemzetstratégia egyik fontos fejezete lesz. Vagy lehet. ' Szőke Judit
