Kelet-Magyarország, 1997. november (54. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-08 / 261. szám
va a ritkaságszámba menő ipari létesítmény akár őrölhetne is, ugyanúgy, mint 200 évvel ezelőtt. Talán már kevesen emlékeznek rá, hogy a malom 1947-ig lisztet őrölt, és 1952-ig még darálónak használták. Az elhagyott, pusztulásnak indult épületet 1962- 65 között rekonstruálta az Országos Műemléki Felügyelőség. Az idén nyolcmillió forintot fordítottak rá. Négymilliót a belső és külső javítás és a tetőszerkezet rend- behozatalára, négyet pedig a gépezeti berendezések felújítására. Frissen ragyog a festék a faépület falán. A zubogó, mozgásban levő víz az éjszakai mínusz 5-6 fokos hideg ellenére sem fagyott be. A munkálatok jórésze még hátravan, a tető még a régi, és a fadarabok is arról árulkodnak, hogy itt munka folyik. A vízládát már kicserélték, a kezelő és gyalogos híd is rendben van. Tavasszal már egy megszépült, rendehozott vízimalom fogadja a látogatókat. Túránk utolsó állomása a nyírbátori harangtorony, ahol éppen komoly konzultáció folyik. A 350 éves faszerkezetű matuzsálem, a mintegy 40 méter magas „öreg hölgy” lábai ugyanis rogyadoznak. Félő, hogy hamarosan új alapzat szükséges. A hajdani nagy tölgy alapot — amelynek az elhelyezése régi mesterek kezemunkáját dicséri — másra kell cserélni. Ehhez viszont kicsit meg kellene emelni a monstrumot, ami azért sem könnyű feladat, mert közel száz tonna. Van is erre egy terv, egy sajátos szerkezettel, mintegy 25 centivel megemelni a fatornyot, s így lehetne elvégezni a cserét. A munkálat elvégzése költséges és ráadásul bizonyos veszélyeket is hord magában. Felelősségteljes munka, ám szeretnék, ha már ebben az évben a fatorony megnyugtató talpazaton álldogálna. Több mint száz év múltán, 1998. január elsejétől hatályos törvény szabályozza hazánkban a műemlékvédelem értékszemléletének, érdekeinek, elveinek és gyakorlatának érvényre juttatását. Szatmári István megyei területi felügyelőt legelőször is arról kérdeztük, hogy vajon alapvetően változtatja-e meg a műemlékek sorsát, kezelését az új törvény? — Alapvetően nem változtatja meg. Inkább konkrétabb megfogalmazással jelöli meg a feladatokat, szigorítja a műemléki elvárásokat, erősíti a hatóságok szerepét. De talán még ennél is fontosabb, hogy a műemlék-tulajdonosok számára lehetőséget teremt pályázatok útján való pénzhez jutáshoz. Ez pedig nem kevés, hisz manapság nagyon talpraesettnek kell lenni annak a műemlék, vagy más közszolgálati épület tulajdonosának, aki támogatást szeretne kapni az épület rendbentartására, fejlesztésére. Szatmári István mindenesetre az idei év eredményeivel elégedett. — Állami támogatásokkal, pályázatokkal, helyi és egyházi forrásokból ugyanis mintegy 120 millió forintot sikerült fordítani az idén a megye műemlékeinek fenntartására, rendbehozatalára. Ez hosszú évek óta a legnagyobb összeg, amit felhasználhattunk igaz, áí'infláció hátása Is évről évre magasabb. Bodnár István Persze, hogy csak te, jól tudod. Egyedül te, ilyenkor is, a képzelődő emlékezetben. Belőled mi? Ennyi év után? Ennyi öröm és kínlódás után, közösen, külön-külön, közösen. A hajad a tenyerem alatt, a csípőm a kezedben. Minden pillanatodra emlékszem. Hányszor hány pillanat? Hány év alatt? Amikor elszöktél hazulról és a takaróm alá feküdtél. Amikor azt mondtad, hogy téged én soha nem. Nem csaplak be. Nem árullak el. Magyarázd el, most, itt a kádam mellett, mi az, ami nem múlik el? Mitől nem múlik el? Ledöntöttél a szőnyegünkre, mert lovacskázni támadt kedved, hajnali háromkor. És amikor Londonban két néger diáknak magyaráztad, hogy Magyarország nem kevesebb Ugandánál. Természetesen becsaptál, elárultál, nagyon fájt, sokáig, most, a kádamban ülve, nem számít. Es amikor hajnalban részegen érkeztél haza, és a sátorhajad gondosan a kézfejemre tekertem, úgy ütöttelek. És amikor a miniszterhelyettes hallgatja a történetmondásodat, ahogy az én mondatfűzésemmel fejezed ki magad. Akadozik az emlékezet, ismételjünk: hány közös év? Hányszor hány pillanat? És amikor megyek a Körúton és téged akarlak látni és nem te jössz szembe velem. És amikor hajnalban ébredek, búg az ismerős felvonó az ismerős szobafalak mögött, tudom, hogy nem te érkezel, mégis téged várlak. Az öled halszaga. A beteljesülésed rekedt sóhaja. És amikor a gyerekünk a kettőnk kedvenc szavait keverve mondja fel. Mással vagy, mással vagyok, együtt vagyunk. Ezek a hölgyeim, jól ismernek, azok is, akiket sosem láttál. Rólad szoktam beszélni nekik, amíg magukat körém fonva türelmesen várják, hogy abbahagyjam. Tudják, hogy csak te vagy, először, utoljára, mindig. Nem kell, hogy ostorral kergesd el őket, tudják a dolgukat, készséggel hátrálnak, szétpattannak a levegőben, mint a vízbuborék. Tisztelik a rangodat, de tudják, megint eljön az ő idejük. Szemelvényeinket a szerző Babilon hercege (1981) című kötetéből, A szerelem lépcsőfokai novellafüzérből választottuk. Elek Emil illusztrációja kellett, hogy szeressen, búcsúzáskor elpá- rásodott a szeme. Máig érzem nyelvemen a mahorkaszagot, a metszőfogak vodkaillatát. Mindjárt mögötte Joli, első feleségem, első fiam anyja, később a barátom, ma a fogadott gyermekem. Fejét lehajtja, mosolyog, szagos szappant kínál, várja, hogy lehordjam, miért felejtette el megint a soros elfelejtenivalóját. Utána Baba, az égi vadászmezőkről. Hazavágta magát, tripla morfiumadaggal, szakemberként tudta a dolgát, elunta az érszűkületét. Az érszűkülete elől menekült hozzám? Ráöregedett a beceneve? A harmincnegyedik példány hiányzott a gyűjteményéből? Nyögdécselt a kölcsönlakás köl- csönpárnáin, az óráját nézte szüntelen, azt állította, én vagyok a kismadara, a hímgalambja. Utána együtt zuhanyoztunk, szótlanul. Árnyéka mögött Mónika érkezik, rám szögezi indonéz szemét. Én nem akarok többé vele egy ágyban feküdni. Ezt te döntőd el. Én veled akarok élni. A gyerekek miatt sem megy. Tudod, hogy csak téged szeretlek. Én is szeretlek, de most nem lehetséges. Akkor nem látsz többé. Már színes a film, szétvetett kacsatalpain Vera gyalogol. Kétszintes lakását kínálja, csupa Rippl-Rónai a falakon, mind az enyém, halálom napjáig a kisujjammal se kell dolgoznom. Csak szeressem. De nem tudom szeretni. A kövér mellét a melltartóban, a tolakodó hízelgését, ahogy ébredéskor mellém térdelt, számba adagolta a citromos teát. Most is tülekszik, mindenkit megelőzni kíván, hiába. A kád körül Judit, fiatalsága nádméz sugarában. Meztelenül járkál a szőnyegen, virágot rendez a vázában, ha megérdem- lem, hozzám simítja díjnyertes melleit. Te vagy az én első szerelmem. Hátamat szappanozza, leöblít. De ha nem figyelsz rám, ebben a szobában fordulsz fel, öregem, egyedül, nélkülem. És végül Katalin. Utoljára? Először? Mindig? Hajának sátorában, cápaszájával. Azután, hogy tíz évet együtt. Tízet? Tizenkettőt? Már a kádamban ülve is sántít az időszámítás? Kezében ostor, rézsúto- san figyeli, kit kergessen el a kád mellől. Hamarosan levegőbe emelik a nyírbátori száztonnás harangtornyot MÚZSA Paul Verlaine versei Holdfény Különös táj a lelked: nagy csapat álarcos vendég jár táncolva benne; lantot vernek, de köntösük alatt a bolond szív mintha szomorú lenne. Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll: életművészet! Amor győztes üdve! De nem hiszik, amit a száj dalol, s a holdfény beleragyog énekükbe, a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag, melyben álom száll a madárra halkan, s vadul felsírnak a szökőkutak, a nagy, karcsú szökőkutak a parkban. A hold fehéren A hold fehéren fénylik a fák zöld sűrűjében, minden kis ág susog a csendben... Szívem, szerelmem A tó derengő mély tükörén remeg a lengő fűz feketén, a szél zokog már... Ó, álmodozzál \ ~ ' '-r 3 Valami gyengéd s nagy nyugalom: mintha a menny kék csillagokon szállna le fénnyel... Isteni éjjel. * * * * * # * * * * * * * * Már szinte félek Már szinte félek, meglehet, hogy szerelemmel így beteltem az eszmétől, melynek a lelkem az elmúlt nyáron rabja lett; csak az ön arca, Végzetes-szép, tölti be szívem: birtokát; s benne csak egyet félt a vágy: hogy önt szeresse, önnek tessék; s reszketek, nézze el nekem, hogy így bevallom, nem tagadva; tudja meg: egy mosolya, hangja mostantól fogva végzetem, s elég volna egy mozdulása, egy szócska, egy szemrezzenés, hogy égi álmom vesszen, és egész valómat döntse gyászba. Inkább ne lássam meg soha, bármily sötét jövő ijesszen, s ezernyi bánat, mérhetetlen, csak egy remény legyen, hogy a véget nem érő üdvösségnek taván mondhassam szüntelen, s kétely se bírhasson velem, szeretem önt, szeretlek téged! (A francia impresszionista triász — Rimbaud és Baudelaire a nagy hármas „ketteje” — leghalkszavúbb poétája. Őszi cnason-ja a mi Tóth Árpádunk fordításában lett magyar verssé. Szemelvényeinket Verlaine költeményeinek 1974-ben megjelentetett gyűjteményéből választottuk. A Lyra Mundi sorozat kötet-remeke akkor harminc forintba került...) Harasztosi Pál felvétele
