Kelet-Magyarország, 1997. október (54. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-04 / 232. szám

1997• OKTÓBER 4., SZOMBAT

A súlyos betegeket az intenzíven ápolják

Dnatívát, ám nem biztos, hogy ez a legjobb a betegnek.

Akarata ellenére azonban senkit nem kezelhetünk. Az ily módon betegirányította egészségügyben az orvos kiszolgáltatottá válik. Mi orvosok tartjuk magunkat eskünkhöz, amely azt mondja: nem ártani a betegnek, mindent a beteg javára tenni, jogszerűen cselekedni! Reméljük nem éppen a jog akadályoz majd a munkánkban. A beteget szeretni kell, s ha ez az érzés él bennünk, szakmai tudásunkkal képesek leszünk továbbra is mindent megtenni gyógyulása érdekében.

— A betegek jogairól szóló törvény csak azt mondja ki, amit minden tisztességesen dolgozó orvos eddig is megtett bizonyos fokig — kapcsolódik a beszélgetésbe dr. Bereczky Kálmán belgyógyász főorvos. — Már az időszámítás előttről fennmaradtak Hippokratész és Galenusz tanításai ezzel kapcsolatban. Paracelzusz az orvos és betegek kapcsolatát is deklarálta. Gyökeres változást hozott a Nürnbergi kódex — a náci háborús bűnös orvosok pere során — amelyben a betegek beleegyezésének fontosságát hangsúlyozták. Az 1975- ös Helsinki deklaráció pedig tovább lépett, s az autonómia szemléletű orvos-beteg kapcsolatot tartotta követendőnek. Az utóbbi évtizedekben hatalmasat fejlődött az orvostudomány. A média segítségével a betegek is egyre több ismerettel rendelkeznek. Jogos igényük, hogy ne csak alanyává, hanem részesévé váljanak a gyógyításnak, beleszólásuk legyen a döntésekbe. Or- vosetikailag alaptétel volt eddig is, hogy aki igényli, azt fel kell világosítani, s kötelességünk tájékoztatni egyéb lehetőségeiről is. Ám ezek után a beteg választhat olyan alternatívát is, ami számára káros. Utalnék azokra az esetekre, amikor a beteg saját felelősségére — én inkább azt mondanám, felelőtlenségére — távozik a kórházból. Aláírja a nyilatkozatát, ezzel mentesíti áz orvost kötelezettségei alól, ám jó ez a betegnek? Másik gondom, hogy a teljes tájékoztatás még nem jelenti azt, hogy valóban lehetőséget kap a beteg a választásra. Ha egy súlyos szívhibákkal küzdő embernek tájékoztatásként elmondom, választhatja a szívátültetést, akkor az egészségügy mai pénzügyi helyzete, technikai felszereltsége mellett nem biztos, hogy ennek tudatában valóban élhet jogával.

— Egyedi elbírálás alapján megfelelő tájékoztatást kell adni véleményem szerint, olyat, ami előbbre viszi a kezelést. S a beteg tudja, mekkora felelősséget kapott jogaival? Néha még az orvosnak sem köny- nyű eldönteni, mi a legjobb a beteg számára, akkor honnan tudná a legteljesebb felvilágosítás birtokában is a beteg. Osler írja: „az orvostudomány a bizonytalanság tudománya, a valószínűség művészete”. Nem olyan, mint a matematika, ahol kétszer kettő mindig négy. Az ember egyszeri és megismételhetetlen csoda. Élete, betegsége mindenkinek más és más. így a gyógyításban sincsenek mindenkire egyformán jellemző képletek. Jósok sem vagyunk, hogy előre megmondjuk, mi történik. A beteggel együtt, a betegért dolgozunk, hiszen erre tettük fel életünket.

— Talán megkönnyítené az orvosok dolgát, ha már az egyetemen olyan mélységben tanulhatnának pszichológiát, ami segítené a betegek jobb megismerését. Vagy éppen a kórházban több ilyen szakember is lenne, aki alaposan feltárná a beteg lelkét, hogy mi orvosok egyszerűbben dönthes- sünk a felvilágosítás kérdéseiben. Elveket, jogokat kitalálhatunk, a megvalósítás azonban mindig két ember ügye marad, az orvosé és betegé.

A nyugati országokban és Amerikában régi gyakorlat a teljes körű betegtájékoztatás. A beteg valóban választhat, milyen kezelést igényel, hiszen pénztárcája, vagy betegbiztosítása szabja meg lehetőségeit. Nem gondolkodik napokig kórházi ágyában, hogy alávesse-e magát a műtétnek, vagy kérje-e a kezelést, mert súlyos összegeket fizet az ott töltött napokért. Magyar- országon a kórházi ápolás továbbra is ingyenes. Az új egészségügyi törvény rendelkezik majd a betegek jogairól is. Mi potenciális betegek pedig reménykedhetünk, hogy e jogokat nem követi olyan kötelezettség, amely anyagi lehetőségeinktől teszi függővé gyógyulásunkat, egészségünket. Vezessék a gyógyítókat továbbra is a nagy előd, Hippokratész szavai: „A mesterség elsajátítása, fejlődése hosszadalmas, az élet rövid, az alkalom röpke, a tapasztalat csalóka, az ítélet nehéz. Az orvosnak nemcsak magának kell megtenni a kötelességét, hanem biztosítani kell a beteg, az ápolók és a környezet együttműködését.”

Szondi Erika

Balázs Attila illusztrációi

— Rúgtak már az én seggembe nála nagyobb tahók is — mondom. — Eredj csak vissza, aztán őrizd az ajtót.

így aztán mentem hátra. Az órán háromnegyed egy volt. Kötötte vissza a pénzt a zsebkendőbe. — Nem maga a doktor — azt mondja.

— Naná, hogy én vagyok — mondom. Figyeli az arcomat. — Miért, tán túl fiatalnak talál hozzá, vagy talán túl csinosnak? — mondom.

— Van rá valamije? — azt mondja. — Megvan rá a pénzem.

— Nos hát — mondom —, egy doktor, ugye, sok mindent megtanul, amíg megtanulja, hogy kell a hallgatót a fülébe dugni; már csak muszájból is. De ez a maga baja, ez egészen más, arról én semmit se tudhatok.

— Azt mondta, kapok rá valamit. Azt mondta, kapok a patikában.

— Nem mondta meg véletlenül a nevét is, hogy mit? — mondom. — Talán jobb volna, ha visszamenne és megkérdezné tőle.

Most nem nézett rám, csak forgatta a

zsebkendőt a kezében. — Tennem kell valamit — azt mondja.

— Aztán mennyire akarná maga azt a valamit? — mondom. Rám néz. — Mert ugye, egy doktor sok mindent megtanul, amiről nem is sejtik, hogy tudja. Csak hát nem szabad neki mindent elmondani, amit tud. Tiltja a törvény.

Ott kint elöl Jody azt mondja: — Skeet.

— Megbocsát egy pillanatra — mondom. Megyek előre.

— Jönni látod? — mondom.

— Még mindig nem vagy kész? — azt mondja. — Talán kijöhetnél akkor az ajtót őrizni, aztán én mennék be most már konzultálni.

— Talán kinyalhatnád a seggem — mondom. Megyek hátra. Néz rám. — Mert ugye azzal tisztában van, hogy engem börtönbe is csukhatnának, ha megtenném, amit kíván tőlem.

— Nincsen csak tíz dollárom — azt mondja. — De tán behozhatnám a többit jövő hónapba.

Néz rám. j

Még csak meg se rezdül a szempillája.

— Akkor meg mit akar?

Az órán négy perc múlva egy. így hát gondoltam, jobb lesz, ha kirakom. — Hármat találhatsz, utána megmutatom — mondom.

De még csak meg se rezdült a szempillája. — Tennem kell valamit — azt mondja. Hátranéz, körültekinget, aztán kinéz előre. — Adja ide elébb az orvosságot — azt mondja. — Nocsak, hát máris benne volnál? — mondom. — Itt helyben?

— Adja ide elébb az orvosságot — azt mondja.

így hát csak fogtam a mérőhengert, neki meg, amennyire lehetett, hátat fordítottam, azzal levettem a polcról egy üveget, amelyik úgy szemre ártatlannak látszott. Olyan szaga volt, mint a terpentinnek. Beleöntöttem egy kicsit az üveghengerbe, odaadtam neki. Megszagolta, és úgy nézett rám, át az üvegen.

— Olyan szaga van, mint a terpentinnek

— azt mondja.

— Naná — mondom. — Ez az előkezelés. Gyere vissza este, tízkor, akkor megadom az utókezelést, és végrehajtom az operációt.

— Operációt? — azt mondja.

— Ne félj, nem fog fájni — mondom. — Átestél te már azelőtt is azon az operáción. Sose hallottad még, hogy kutyaharapást szőrivel gyógyítják?

Néz rám — Oszt használni fog? — azt mondja.

— Naná, hogy fog. De csak ha visszajössz, és aláveted magad a kúrának.

Kiitta akármi volt benne, egy pissz nélkül, azzal kiment. Én is mentem előre.

— Sikerült? — mondja Jody.

— Micsoda? — mondom.

— Na ne játszd meg magad — azt mondja. — Nem akarom én a gyertyát tartani.

— Ja, a lányra gondolsz? — mondom.

— Csak egy kis orvosságért jött. Csúnya hasmenése van, aztán szégyellt volna beszélni róla, így idegen előtt.

(William Faulkner, a modern amerikai próza klasszikusa száz éve született. Szemelvényünket Míg fekszem kiterítve (1963) című regényéből választottuk.)

MÚZSA

Vörösmarty Mihály versei

(Setét eszmék borítják...) (Emlékkönyvbe)

Setét eszmék borítják eszemet.

Szívemben istenkáromlás lakik. Kívánságom: vesszen ki a világ S e földi nép a legvégső fajig.

Mi a világ nekem, ha nincs hazám? Elkárhozott lélekkel hasztalan Kiáltozom be a nagy végtelent:

Miért én éltem, az már dúlva van.

Ily férfitól, nemes hölgy, mit kívánsz Emléklapodba? Inkább adj nekem.

Elitet, sejtelmet, egy reménysugárt,

Hogy el nem vész, hogy él még

nemzetem.

Koldulni járnék ily remény- s hitért, Megvenném azt velőm- és véremen. Imádkozzál — te meghallgattatol — Aztán segíthet ily vert emberen.

Gebe, 1849. október 10.

Előszó

Mindőn ezt írtam, tiszta volt az ég.

Zöld ág virított a föld ormain. Munkában élt az ember mint a hangya. Küzdött a kéz, a szellem működött, Lángolt a gondos ész, a szív remélt,

S a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat, Az emberüdvöt, melyért fáradott. Ünnepre fordult a természet, ami Szép és jeles volt benne, megjelent.

Öröm- s reménytől reszketett a lég, Megszülni vágyván a szent szózatot, Mely által a világot mint egy új, egy Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje; Hallottuk a szót. Mélység és magasság Visszhangozzák azt. S a nagy egyetem Megszűnt forogni egy pillanatig.

Mély csend lön, mint szokott a vész előtt. A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel lapdázott az égre, Emberszívekben dúltak lábai. Lélekzetétől meghervadt az élet,

A szellemek világa kialutt,

S az elsötétült égnek arcain Vad fénnyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragját.

És folyton folyvást ordított a vész, Mintegy veszetté bőszült szörnyeteg. Amerre járt, irtóztató nyomában Szétszaggatott népeknek átkai Sóhajtanak fel csonthalmok közül;

És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt várasokra fekteti.

Most tél van és csend és hó és halál,

A föld megőszült;

Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert,

E félig istent, félig állatot,

Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg.

Majd eljön a haj fodrász, a tavasz,

S az agg föld tán vendéghajat vészén, virágok bársonyába öltözik.

Üveg szemén a fagy fölengedend,

S illattal elkendőzött arcain Jó kedvet és ifjúságot hazud:

Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,

Hová tévé boldogtalan fiait?

Baracska, 1850-1851 telén, télutóján

(Az 1849. október 6-án kivégzett tizehárora 48-as mártírtábornokunk emléke előtt tisztelgünk Vörsömarty két költeményével. Az Emlékkönyvbe átoksorai négy nappal a tragikus esemény után „futottak ki” poéta-géniuszunk tollából, bennük már a közelgő tébollyal szembenéző lírikus lerázhatatlan félelmei kísértenek.)