Kelet-Magyarország, 1997. október (54. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-03 / 231. szám
1997. október 3., péntek HÁTTÉR Öten egy szűk szobában A családotthonos elhelyezés lenne az igazi megoldás Tiszadobon is Bodnár István Tiszadob (KM) — Gondterhelt, szőke kislány M. Ilona. Most 16 éves. Hét éve lakik nevelőintézetben, családi okok miatt. Családja nem tart vele semmiféle kapcsolatot. Ilona három éve a tiszadobi gyermekotthon lakója. Élettere szűkülőben. A szűk, mintegy 12 négyzetméteres szobát az idén, a tavalyi négy gyerek helyett most öten lakják. Az emeletes ágyak mellett már csak egy asztalnak maradt hely. Ezen osztoznak öten. Ilonkának van még egy szekrénykéje is, — afféle üzemi bútordarab —, amelyben legféltettebb kincsei: ruhák, két ballagási tarisznya, egy szerelmes levél, és egy játékbaba. Semmi több! A falon egy moziplakát, amelyen Sandra Bullock, a divatos filmsztár látható. Az alsó szinten még további nyolc szoba, hasonló körülmények. A kis lakóknak pillanatnyilag a földszinti társalgójukkal sincs szerencséjük, a helyhiány miatt most itt is laknak. Illésné Ancsán Aranka, az otthon vezetője némi beletörődéssel mondja: — Sajnos, a gyermekotthonban évről évre többen laknak, annak ellenére, hogy a fogadóképességünk nem bővült. Míg tavaly 130 gyereknek adtunk otthont a 120 férőhelyes intézményünkben, az idén már több mint 160-nak. Az újonnan hozzánk érkezett fiatalokat csak úgy tudtuk elhelyezni, hogy a szobákba visszaállítottuk az emeletes ágyakat. Szomorú kórtünet, hogy a társadalmi körülmények miatt növekvőben van a család nélkül nevelkedő gyermekek száma. Sok család nem tud megbirkózni a gyermeknevelés gondjaival, és a nevelőszülők közül is egyre többen küldik vissza az intézetbe a serdülő korú gyermekeket. Az idősödő, innen kikerülő fiatalokkal is gondok vannak, afféle stigmaként viszik magukkal a nevelőintézet bélyegét, és nehéz elhelyezkedniük, megállni a helyüket az életben. Ezt már Tóth István, a gyermekotthon vezetője mondja. Tiszadob a 14-24 év közötti fiataloknak nyújt otthont. A fiúk és lányok itt szakmát szerezhetnek, kőművesként, festőként, bőrdíszművesként, csőszerelőként és kisállattenyésztőként kerülhetnek ki innen. Ezenkívül a lányok még a házasszonyi és a házinevelői teendőkkel is megismerkedhetnek. Kérdés, mikor veszik mindennek hasznát? A tiszadobi nevelőotthonba került fiatalok száma tehát nő, a férőhelyek viszont nem szaporodnak. Mi lenne a teendő? — teszem fel a kérdést az intézet vezetőinek. — Mindenképpen segítene rajtunk a családotthonos elhelyezés — mondják mindketten. Ez valóban több helyen bevált. A gyermekek kiscsoportokban, — nyolcán, tízen — néhány nevelővel családi házba költöznek, ahol családiasabb légkörben élhetnek. Saját pénzből gazdálkodnak, jobban el tudnak igazodni így az életben. De talán ennél is fontosabb, hogy az otthonok fészkének melegét is jobban megtapasztalják, és megtanulnak a település közösségében élni. Tiszadobon több éve készülnek erre. Kaptak is erre a célra a Népjóléti Minisztérium pályázatából 3 millió forintot. Ám ez csak egy-két család elhelyezésére lenne elegendő. Legalább ennyi kellene még a berendezkedésre, a „családi élet” megkezdésére. A kérelmet már többször is eljuttatták a megyei önkormányzathoz, ám támogatás erre a célra mindeddig nem érkezett. A tervek pedig több irányúak. Néhány üres nevelői lakást is át lehetne alakítani erre a célra. Ám ehhez is pénz kellene. A zsúfoltság viszont szemmel láthatóan nagy az intézetben. Emeletes ágyak mindenfelé és két- négyzetméte- res élettér. Mindez persze rányomja bélyegét a fiatalok mindennapi életére, mostanában több a súrlódás, s talán némelyik gyermek agresszívabb is. Ennek levezetését némiképp segíti a jól működő diákönkormányzat, amely rendre megtárgyalja a kis lakótársak ügyeit, bajait. — Komoly segítség ez nekünk — mondja Illésné. A tiszadobi kastély környéke talán ilyenkor a legszebb. Az ártéri erdő sokszínű gyönyörűségben pompázik, s a Tisza is hallgatagon ballag. A kastélyban viszont rettentően hideg van, nehéz kifűteni. Nem irigylem az itteni irodákban dolgozókat. A fiatalok otthonául szolgáló szobákban viszont meleg lesz — ígéri az igazgató. Most fejeződött be az olajfűtésről gázfűtésre való átállás. Még a konyha is modernizálódhatott ennek megfelelően. Ám ez a komfortnak csupán az egyik oldala. Hosz- szabb ideig képtelenség öt embernek egy szűk szobácskábán élni. Ünnepség a tiszadobi gyermekvárosban Amatőr felvétel A Szamos közelében egy szakállas, far- mernadrágos fiatalember felpattant a kombájnra és egyedül nekivágott, hogy betakarítsa a két hektárnyi területről a napraforgót. Lassan haladt, kisebb porfelhő kísérte útját, a ledöntött, összetöredezett kórók kissé morbid látványt nyújtottak. Sebaj, fontos, hogy az olajgyárba kerül a korszerű táplálkozás egyik alapanyaga. A kombájnos a szatmári városban érettségizett, a gépészeti szakközépiskolában, aztán még elvégzett néhány tanfolyamot. Am egy kukkot sem tud mondani arról, hogy 3-4 évtizeddel ezelőtt milyen nehéz volt a napraforgó betakarítása. Halvány gőze sincs arról, hogy a kórót — amit most ő ledöngölt — annak idején mi mindenre használták. Az öreg mezőőr mindent elmondott neki ezzel kapcsolatban, amikor a fiú déli egy óra tájban leült a,fasorba ebédelni. Olasz módra készült sajtos-paradicsomos pizzát majszolt, amerikai módra készült Coca-Colát ivott rá. Az öreg megjegyezte, hogy ők régen szalonnát ebédeltek és kútvizet ittak rá. Egy kicsit hümmögött a bajusza alatt, aztán mesélni kezdtásra, ahol ponyvák és pokrócok voltak leterítve. Itt asszonyok és gyerekek püföl- ték, csépelték ki a magot kar- hossznyi bottal. A zsákokba rakott mag szekéren az udvarra került, ahol egy szórórosta garatjába öntötték és ma ■ vCI Ml Cl I Vi IjW te a napraforgó betakarításának régi módozatját. Kár, hogy a közelben nem volt egy magnó, vagy nem ült ott egy néprajzos, aki feljegyezte volna az utókornak a régi szokásokat. A zöldkalapos mezőőr nosztalgiával mesélt, miközben a fiú a fa alatt falatozott. Azzal kezdte az emlékezést az öreg, hogy annak idején két hektárnyi területet 20-30 ember takarított be. Embernél magasabb volt a kóró, s a férfiak sarlóval nyisszantották le a bugákat, s vesszőből font kosarakban vitték a tiszszelektáltak. E kézi hajtású rostából külön jött ki a tiszta, olajütésre alkalmas mag és külön a szemét. Szertartása volt a betakarításnak, mondta hangsúllyal a derék mezőőr. Délutánonként, estenként fiúk, lányok összejöttek, itt- ott nóta csendült a határban. A fiúk közt bugázott a jóképű Jóska, aki olyan volt, mint a napraforgó. Hol az egyik lány után fordult, hol a másik után. Egyszer a Marival még a munka befejezése előtt suttyomban hazaindultak. Hogy mi történt útközben hazafelé, azt nem tudták a cséplők, hiszen a kórók embernél magasabbak voltak... Annyi szent, hogy karácsony előtt Jóska és Mari összekötötte az életét. Akkor az asszonyok disznózsírral főztek. Csak a csőrögét, meg a lekváros fánkot sütötték olajban. Az olajütőben annak idején nagy-nagy hanglemezhez hasonló olajpogácsát is csináltak, ami főleg a gyerekeknek jelentett csemegét. Néha a lágy kenyeret belemártották az aranyló olajba, enyhén megsózták, úgy ették. A napraforgó kóróját pedig levágták, kévébe kötötték és hazavitték a hátsó udvarra. Kóróval fűtötték a kemencét, úgy sütötték kéthetente a mindennapit. A kóróból kerítést is raktak. A szegényebb embereknek még az utcafront felől is kóróból volt a kerítésük. Az ebéd végén az öreg megkérdezte a kombájnost: — Tudod-e, hogy ki volt az a Napraforgó Jóska? — Hűm. —Én voltam. Szoborpark S zobrot avatnak holnap Nyíregyházán: a Magyar Huszár előtt tiszteleghetünk. Öröm ez, hiszen ha már a jobb sorsra érdemes híres nyíregyházi kaszárnyával úgy elbánt a „történelem”, legalább az ott szolgáló különleges fegyvernem embereinek jusson az utókor elismeréséből. Csak köszönet illetheti mindazokat is, akik a mai kispénzű világban mecénásként közreműködtek egy szép alkotás köztérre állításában. Azért tettem ezt a tiszteletkört mindjárt az írás elején, hogy nyilvánvalóvá tegyem: a csöppnyi kritika, amit szeretnék itt megfogalmazni, nem az új szobor ellen van, s még csak nem is a szoborállítást kezdeményezők, megvalósítók jogos örömét akarom csorbítani az avatás előtti napon. Városrendezési szempontból van aggályom. Ez a tér lassanként már az emlékkő-, emlékmű-, szobor, jelképavatások mindenévi színhelyévé válik, a végén megérjük, hogy a téren kevesebb fa lesz, mint emlék, vagy mű. E konkrét esetben még az is bonyolítja a helyzetet, hogy a legnagyobb, feltehetően leghangsúlyosabb alkotás, az Országzászló, csak később foglalja el helyét és kap méltó formát a nevét már viselő téren. (Feltételezhető: a mai ideiglenes megoldással aligha lehet díszelegni túl sokáig.) Szóval nem lehet túl messze a tér következő avatási ünnepsége sem. Nem lehet azt mondani, hogy az új szobor a nyilvánosság háta mögött meglepetésként kerül most a helyére. Azt sem lehet mondani, hogy Nyíregyházán nincsenek jó városvédők, hozzáértő várostervezők, komoly, tanácsadó művészek. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy e tér újabb kori sorsának alakításánál immár többedszer háttérbe szorulhatott véleményük. Az ide illő emelkedett ünnepélyes döntés elé vélhetően beszüremkedett a napi politika, ami már csírájában magában hordta a majdani megváltoztatásra kényszerülés lehetőségét. Távlatosabban kellene vigyázni a terek füzérében azok egyik legértékesebbikére. Talán a Magyar Huszár is nyugodtabban nézhetne körül, ha kevesebb műre vetülne az árnyéka. Marik Sándor Szünnapra kaptam, és ha akarsz szivi, felhívhatsz néha suli után Ferter János rajza Iparkodunk A közelmúltban 34 pályázóból 28-nak — köztük Nyíregyházának — ítélte oda az „ipari park” cím viselésének jogát az illetékes miniszter. Az IKIM és a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium összesen 800 millió forinttal támogatja ilyen létesítmények kialakítását, működtetését. Az „Ipari Park” cím hivatalos elnyerése rendkívül fontos volt az ipartelepítést stratégiai kérdésként kezelő Nyíregyháza város önkormányzata számára. Hiszen csakis ennek birtokában pályázhatott a saját forrásokat „kímélő”, állami támogatásra. Az idei nyolcszázmilliós keretből minden bizonnyal elnyerhető tízmilliókkal lehetőség nyílik a park „első fecskéinek” betelepüléséhez elengedhetetlenül szükséges hiányzó infrastruktúra kialakítására. A víz, gáz, villany ugyan már rendelkezésre áll a park területén, ám a szennyvízcsatornázás még megvalósításra vár. Az ipartelepítésre már elkészültek az üzleti, és marketingtervek: milyen módon vonzzuk ide — az új és régi 4- es út közötti 120 hektáros területre — a befektetőket. Az ipari parkban letelepülni akarók esetében tulajdonképpen egyetlen kikötést tesz az önkormányzat: a környezetre ne legyen veszélyes a cégek tevékenysége. Nagy előnyt jelent majd, hogy a ipari park létrejöttével már nem kell „kullognia” a városnak befektetők után, mivel a vállalkozók évek helyett akár egy hónap leforgása alatt is megkaphatják majd a hatósági engedélyeket letelepedésükhöz. Ezen túlmenően sok beruházó számára éppen a park kínálta zöldmezős beruházás lehetősége a vonzó, miután így mód van az optimális üzemi elrendezésre, nemkülönben a kömyezettisztasági kívánalmaknak történő megfelelésre. Az ipari park révén adott lesz hát a feltétel, hogy ne csupán kereskedelmi beruházások célpontja legyen a megyeszékhely, de olyan nagyobb cégek is „leparkoljanak” nálunk, amelyek korszerű ipari technológiát képviselve a termelő beruházások számát gyarapítják. Galambos Béla
