Kelet-Magyarország, 1997. október (54. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-18 / 244. szám
1997■ OKTÓBER l8., SZOMBAT IS gerit tolva feltűnik az öreg, s még fel sem fogja, már repülünk is vele Uszka felé, hogy húzhassa azt a vad zenét. Két nappal később Paládon jártunk. Öreg férfi hegyeit egy biciklin, ismerős volt az arca. Bálint bátyánk, a tegnapelőtt még haldokló prímás tekerte a pedált. Balogh Géza És a két idős ember között elkezdődik egy olyan párbeszéd, amire forgatókönyvíró talán sohasem képes. „Attul a baltáiul megfagysz a télen.” „Ugyan, nem lesz az idén hideg!” „Nem látod a hollókat az égen... már most zúzmarás a farkuk...!?” Természetesen az improvizált rész bent marad a filmben. A gonoszkodók szerint az lesz az egyik legnagyobb aduja. V ♦ ▼ A Rózsa vére nem dokumentumfilm, de természetesen igyekezett minél több valóságelemet beépíteni. Ezért is ragaszkodott az eredeti tájakhoz, arcokhoz. Az előbbit könnyű volt „előteremteni”, de honnan szerezzünk például öreg, félszemű cigányzenészt, aki vad, ősi dallamokat játszik egy kipányvázott kecskebak szomszédságában a Tisza-gát tövében, hátát fehér falu, omladozó viskónak vetve. így leírni csupán néhány percbe telt, de mikor a kellékesek e jelenethez értek, a hajukat kezdték tépni. Szerencsére Veér Károly a forgatókönyv másik írója kecskét, a kötelet, a viskót előteremtette, de honnan kerítsünk félvak zenészt!? Bejártuk a fél Erdőhátat, amikor valaki a Paládokat ajánlotta. Lenni kell ott egy öreg zenésznek. Lakatos Bálint a neA szerző felvételei ve, ha még él egyáltalán... Irány tehát Botpalád. A főutcán idős, barna arcú férfi biciklizik, leintjük: Nem tudja merre találjuk Lakatos Bálintot? Dehogynem, feleli. Merre? Itt. Jó-jó, tudjuk, hogy Paládon, de közelebbről. Az öreg nevet: Hát ennél már nemigen kell közelebb..., én vagyok Lakatos Bálint. Minden egyezett. Kicsit hunyorgó szem, hetvenkilenc év, és hetvenéves zenészmúlt. Három nap múltán kopogunk a lakásán, hogy öltözzön, mert várja a stáb, a film, a kecske. A keresztlánya fogad bennünket: baj van, kisebb agyvérzést kapott az öreg. A szereplés annyira felizgatta, hogy orvost kellett hívni hozzá. Most mi legyen...? Ott az öccse, suttogja az öreg, Dezső. Ő is hetvenhét éves már, s hetven éve zenél. Igen ám, de ő meg kint a határban tengerit tallóz... Most az egyszer azonban rtiel- lénk szegődik a szerencse. Nagy zsák tenhasználatába, ahol mindig is volt rövid szoknya, amíg a divat elő nem léptette a nők mindennapi öltözetévé. A rövid szoknya megleli a maga varázslatos helyét a színművésznők, az orfeum-dívák, a zen- geráji csillagok testén, akik amúgy is mindig ugrós lépéssel, levegőbe emelt bokával, táncra pendülve és hevülékenyen ugranak a nagyérdemű közönség elé. Renz Öceán- né, Carola Cecilia, akik Pesten először táncoltak a publikumnak bokorugrós szoknyában, akikről a polgári asszonyságok levették a kenyérkeresetükhöz szükséges ruhadarabot: unokáikban megint visszaérkeznek a közönség elé, nem kell félniök, hogy a lábszáruk összehasonlítás elé kerülhet minden masamód lábszárával. A polgárnők lábikrái visszamennek a szoknyafodrok alá, ahonnan a XX. század hóbortja darabidőre előszólította őket, hogy a század kezdetétől amúgy is szokatlan erőfeszítésre ítélt férfiakat nyugtalanítsák. Elég baj volt a rövid szoknya nélkül is, amely baj a férfiakat jobban igénybe vette, mint máskor. Itt volt a világháború, a forradalmak, a gazdasági viszonyok, végül a tökéletes elszegényedések minden vonalon. Baj volt az erkölccsel, amely darabidőre csaknem kiment a divatból. Baj volt a kultúrával, amely mintha végnapjait élte volna már Pesten és máshol... Nos, a régi kulturált, erkölcsös, házikenyeres, családias világból első fecskeként tér vissza a hosszú szoknya — éppen a régi fecskék búcsúzása idején —, igaz, hogy még csak a delnők, divathölgyek imbolyognak, tapogatódznak, bizonytalankodnak, hogyan találják meg a „fess”, a „sikk”, a „báj”, ábécéjét a szoknyaviselethez, de már bizonyos, hogy az őszi kertekben, a Duna- parti korzón, a Váci utcában holnapra nem találkozunk annyi fitogtatott női térddel, hogy már félig-meddig elment a kedvünk a női szoknya-titkoktól. Régi kedvünk tér vissza a hosszú szoknyával, amidőn majd érdemes lesz megint a villamos lépcsőjén kapaszkodó, az emeletre járó, az omnibusz (vagy autóbusz) imperiáljára törekvő hölgyeket a pesti utcán szemügyre venni. A női boka ismét megtalálja a maga arány-értékét, a „devalvált” harisnyakötő, a már megunt lábikra visszatér a költők verseibe, a fiatalemberek ábrándjaiba, ahonnan a divat miatt száműzettek. Ha a régi aszfaltbetyár felébred a hosszú szoknya jöttével, megint kö- vetendi hölgyét utcaszámra anélkül, hogy egy szoknyafodron kívül egyebet megpillanthatna a hölgyből. Régi regényességek if jódnak meg a tovasuhanó, titokzatosan suttogó, selyemhangú, lágy mozdula- tú, hosszú szoknyával, mert a szoknya ismét elfoglalja régi, ünnepélyes, ceremóni- ás helyét a női öltözködésben. Nem lehet többé fitymálni a szoknyát, amely rövidségével mind jelentéktelenebb lett, miután jóformán már nem volt mit eltakarnia a női bájakból. Menyasszonyok uszálya, bálhoz öltözött úrinők szoknyája, titkos, verses, ritmikus, bájjal, szeretetreméltóság- gal és kacérsággal fodrozott hosszú szoknya végre megint eljött az időd! A kisleányok képzeletében az első hosszú szoknya ismét jelentheti a nagylányságukat, a férfiak megint viselnének szalagocskákat, amelyek rokonságban vannak hölgyeik harisnyakötőikkel, a térdszalag-renddel, és ki volna egyedül oly vakmerő megcsippenteni a hölgyek lábikráit, miután azok megint a szentélybe, a szoknya alá rejtettek! Bármiként fordul az élet, a hosszú szoknya a tőle elszokott nővilágot megint megtanítja bizonyos dolgokra, amelyeket már végleg feladtak. A hosszú szoknyával sok mindenféle női báj, kecsesség, formaiság, lendület érvényesülhet, amelynek addig nem sok értelme volt, amíg a hölgyek térdüket az utcán mutogatták. Az 1930-iki ősz emlékezetes lesz a kiábrándultságukban egykedvűvé válott férfiak életrajzaiban. De annál emlékezetesebb lesz ez az ősz a nővilágnak, amely a világháborúk és forradalmak után a maga döntő harcát vívta meg a rövid és hosszú szoknya között. A piros és fehér rózsa harcának is vége lett egyszer Angliában. A szoknyaharc utolsó ütközeteit nézzük mi, akiknek alkalom adatott e korban élhetni. Félek, hogy a divathoz roppant ragaszkodó Óbudára kell jönni maholnap annak az úriembernek, aki az utolsó, hamisítatlan, polgári rövid szoknyát akarja még életében látni. Nézzük meg őt. Táncon kívül is látható. (Október 21-én ünnepeljük Krúdy Gyula születésének 119. évfordulóját.) MÚZSA Nagy István Attila versei Búcsú A pillanat testünkről leválik, csöndbe merevedik a száj, a kéz. Mosolyod utoljára megállít, pilláidon még ott a remegés. Megtalálsz még önmagámra lelten? Verem a földet, hiányom fájjon. Lásd, szádtól a szót is elperdtem, de nem jutok túl a hallgatáson. Siettem, most az idő kavarog, beszór a csend esti hamujával. Álmokká súlyosodnak a karok, csókjaink ellobbannak a mával. Halálra ítélt jegenye önmagad fölemésztő Magyarország, ne gyönyörködj halotti maszkodban! Folyók folyása mentén nóta sír, cigányok húzzák a búcsúztatót, kastélyok pókhálós ablakát eltitkolt vágyak feszegetik, Csipkerózsika-kisasszonyok a lefekvéshez készülődnek. A Tisza-parton a múlt század, Álmos Andor újra lovagol. Te élet-hegedűs öröm-rózsa szíved kiabál szemedben rab holdsugár kesereg halálra ítélt jegenye lángol. Ki véd meg téged az elmúlástól? Falstaff magyar unokája nyírségi csókok pásztora tiszta kurtanemes Pisztoli Te! Ujjaid nyomából hanyatt a fűben fekszem egymásra torlódik sok világ piciny kardélek arcom hasogatják hajam fésülik falevelek úsznak apró vitorlázógépek a koraőszi csöndben olyan ragyogás árad rád is meggyújtalak múlt idő máglyája kicsi arcod megégetem hajad vitorláját megfeszítem összeraklak az elfutó vonatok szorongó ámulatából sokezer arc hószínéből szoknyák apró ráncaiból vonuló felhők hideg cseppj eiből búvó szerelmek sóhajaiból ujjaid nyomából összeraklak Eszténa Ha volna Ha még egyszer lehetne, s volna, ami már elhagyott, ha nem lenne kifulladásig végtelen az út előttem. Ha a remény ágbogán nem akadna fenn az idő, s ami itt maradt nem volna végképp elveszett. Annyi minden volna, ha lehetne. Nem szólnék eilend, de magamat se bántanám..
