Kelet-Magyarország, 1997. október (54. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-18 / 244. szám
14 Napkelet • A KM hétvégi melléklete TÁRLAT Grafikus Erdélyből A közelmúltban lezajlott nyírbátori Báthory Napok rendezvénysorozat alkalmából több tárlatot is láthatott a közönség a városi Alkotóház és Képzőművész Stúdió kiállítótermeiben. Az 1903-ban Marosvásárhelyen született Debreczeni László munkásságának szentelt emlékkiállításon az érdeklődők megtekinthették a kiváló grafikus Erdélyi református templomok című sorozatának legszebb lapjait. Róluk így ír egyik méltatójuk, Szatmári László: az alkotó rajzainak dokumentáris értéke sokkal nagyobb a fényképeknél — kiváló rajztudásával olyan részleteket is kihangsúlyozhatott, amelyek közönséges fotókon nem jeleníthetők meg, de az épület jellegzetességét, hangulatát hordozzák. Rajzos felmérései formai és grafikai minőségüknek, a plasztikai nyelv igényes használatának köszönhetően a tudatos dokumentumteremtés és a művészi törekvések sajátos ötvözetei — dokumentumértékű művészi alkotások. Harasztosi Pál felvételei Egy filmforgatás szilánkjai Te mocsok, kitaposom a beledet.../ Valahol lent Szatmárban úri társaság mulat, egy gyönyörű kúria udvaráról jön az ordítás. A gondozott kertet a Túr öleli, a park öreg fái alatt megvilágított fillagó- ria, az asztal rogyásig megrakva minden jóval. Konyak, gin, vodka, aszú, unikum, banán, szőlő, kicsit odébb nagy kondérban halászlé rotyog. A tűz mellett félrészeg alakok, felnagyított árnyékuk kísértetiesen im- bolyog a túlparti erdő fái között. Nemrég kis híján kitört a balhé, de most csendes újból minden. Az imént még ordítozó férfi békésen piszkálja a tüzet, a „mocsoknak” titulált, öltönyös férfi pedig a vízre mutatva morog: — Na, nyomás... És elszabadul újból a pokol. A halászlevet szemlélő férfi az öltönyösnek ugrik, s ordít. „Te mocsok...!” — s rázza, rázza a nála jó fejjel magasabb embert. Aztán megcsapja, de akkora erővel, hogy a nagy darab férfi leseper maga körül mindent. Üveget, tálat, vendéget, mindent. Nem lenne csoda, ha a kerítésen kívül bámészkodók: — Gyönyörű, ilyenek a magyar újgazdagok! Ám nem mondanak semmit, ehelyett felharsan a folyó másik oldaláról egy öblös hang: — Jó, ennyi! Filmet forgatnak a Tiszaháton, a fenti jelenet is a Rózsa vére című film része. T ♦ ▼ E sorok írója is tagja a stábnak, persze, csak amolyan műkedvelői szinten, legalábbis a társakhoz képest, akik, legyen az világosító, sminkmester, színész, vagy rendező mind mind vérbeli profik, kiknek még dig ragyogott a nap, egy szál ingben grasszált a parton az ember. Bezzeg éjjel! Este kilenc körül már a felvevőgép is vacogott, tízkor már majdnem fagyott, tizenegy tájban pedig a kiskutya is befejezte a fürdőzést. Leült a tűzhöz, Gáspár Sándor mellé, s nézte a lángokat. Akkor sem rezdült meg különösebben, mikor Gáspár művész úr a szerepe megkívánta módon felüvöltött: Te mocsok...! Csak akkor kezdett el nyugtalankodni, mikor a gazdája, a partit adó háziúr mindenese vetkőzni kezdett. Megtréfálják ugyanis a részeg vendégek: lövöldöznek, de csak úgy vaktában, s ráparancsolnak, hozza ki a vízből a lelőtt vadkacsát. A játék szerint csak bokáig kellene behatárátkelőnél legalább negyven statisztára volt szükség. yy gázolnia a vízbe, de a színész nem azért színész, hogy elmismásolja a szerepét. Le tehát a nadrág, s elképedve figyel mindenki a parton, ahogy a jéghideg víz már térdig, már combközépig ér, s hamarosan a gatya is vizes. — Pityi, ne tovább...! — ordít a stáb, hiszen mi lesz, ha megfázik, Szilágyi művész úr azonban tapossa a vizet rendületlenül. — Pancserek, azt hiszitek, fél munkát végzek...!? ▼ ♦ ▼ Szilágyi művész úr egy rendkívül mozgékony kutyával érkezett a forgatásra. yy a nyelvük is ipás, mint a mienk, közönséges halandóké. A pálmát persze a színészek viszik el közöttük is. Akiknek a fanatizmusa elképesztő. Szilágyi Istvánt, a népszeri Pityit mindenki ismeri, ha máshonnan nem, a tévé reklámból mindenképp. Amikor ártatlan arccal belenéz az ember képébe, s megkérdi: Tudják melyik a legjobb orvosság fejfájás ellen! Ez...! — s rámutat egy zsák pénzre, a lottó heti nyereményére. Nos, Szilágyi művész úr egy rendkívül mozgékony kutyával érkezett a forgatásra, aki imádta a vizet. Elég volt, ha az ember csak a Túrra mutatott, máris ugrott boldogan a vízbe. Ami nem volt több nyolc foknál..., peEgv nagyjátékfilm nem mindennapi vállalkozás, az érte munkálkodók igyekeznek mindent órára lebontva pontosan megtervezni. A hivatásosokkal nincsen is különösebb gond, hiszen a film sikere nekik személyes érdekük. Igen ám, de egy film nem csupán profik keze nyomán készül, rendkívül fontos szerep hárul a statisztákra is. A Rózsa vére című produkció egyik fontos helyszíne a tiszabecsi-tiszaújlaki határátkelő, ahol legalább negyven statisztára volt szükség, és lehetőleg esős, ködös, borzongató időjárásra. Csodák csodájára minden összejött. Olyan vigasztalanul esett, hogy a kutyát is bűn lett volna kihajtani a szabadba, és a statiszták is megérkeztek rendben. A női főszereplőnek, Nagy-Ká- lózy Eszternek köztük, az átjutásra várók sora között kellett átverekednie magát öreg Mercédeszével. Ragyogóan ment minden. A külső munkatársak profikat meghazudtolva színészkedtek, sőt, egyre jobban színészkedtek. A rendező, Zsigmond Dezső nem tudta mire vélni a dolgot, és később sem tudta meg az igazságot. Pedig a minden emberben meglévő színészi adottságon túl más magyarázattal is szolgálhattunk volna: a statiszták fele a nagy hidegben szép csendben berúgott... T ♦ ▼ Igaz ritkán, de azért az is előfordul, hogy egy statiszta, vagy mellékszereplő főszereplővé lép elő. A forgatókönyvben van egy idős juhász, akit Szim Antalnak hívnak. Hatalmas szál, az életet élni szerető juhász, de megtámadta valami betegség. Megcsonkolták a lábát, bánatában eladta a juhokat. S ül naphosszat az üres akol előtt... Ki játssza el e rövid, de bonyolult szerepet? Hónapokig ment a vita, mikor megszületett a döntés: játssza el a kömörei Szim András, mert úgy is róla szól a történet. Rendkívül kockázatos volt a döntés, hiszen a szerep bármelyik pillanatban felbillenhetett volna. Megmarad műkedvelői szinten, vagy ami még rosszabb, átcsúszik valami giccses, szentimentális szirupba. Az idős kömörei juhász azonban zseniálisan játszotta el a szerepét, életét. Igaz, nagy segítséget kapott ehhez a film másik főszereplőjétől, a barcasági csángók közül való Barkó Györgytől. A pécsi színház tagja, — aki egyébként manapság a mostani szerepével tökéletes ellentétes figurát alakit, Fre- udot játssza az egyik darabban — és a tiszaháti legelők egykori juhásza oly hamar összemelegedett, hogy hinni sem akartuk. És egy idő után fütyültek a forgató- könyvre. A film egyik legszebb jelenete a túrist^ Gyerekek, találjatok ki valamit...! De mit!? — nézünk össze kétségbeesve, mi írófélék. yy vándi Rókáson, a híres legelőn játszódik. Papó vágja az aszalójához keresett fát, de igen életlen a balta, a kellékesek nem fenték meg. Erre persze nem gondoltak a forgatókönyvírók. Ott kopácsol hát szegény Papó, az istennek sem akar kidülni a fa, egyre kínosabb a csend. Sára Balázs az operatőr nem is állja meg szó nélkül. Gyerekek, találjatok ki valamit...! De mit!? — nézünk össze kétségbeesve, mi írófélék, amikor Szim András, a juhász könnyedén megbillenti a botját. Bízzátok csak rám nyugodtan. KRÚDY GYULA: Az utolsó rövid szoknya Csak az nem látja, aki vak, hogy Budapesten milyen elszánt harc folyik 1930-ban, az esztendő őszén a nők világában. Megindult a régen jósolt háború a hosszú szoknya és a rövid szoknya között, még pedig olyan türelmetlenséggel, iz! ;atottsággal, vakmerőséggel, amely a do- og természetétől fogva mindenki előtt érthető, miután nők vívják nők ellen az 1930- as háborút. Tudomásul kell venni az őszi szoknyaháborút mindenkinek, akiben még nem aludt el végképp az élet, mint a holt emberekben. Mert arról van szó, hogy Óbudán, amíg a villamosra várunk például, még a női térdeket se közelítik meg a szoknyák hosszúságukban, mert Óbudán viselik a legrövidebb szoknyákat a főváros tíz kerületében. És Pesten, ahol a villamosról leszállunk, úgy dörzsölhetjük már a szemünket, akár a Kossuth Lajos utca sarkánál, mint Rip van Winkle dörzsölte a szemét, amikor hosszú álmából felébredett; Pesten a földig érő szoknya lett divattá, nem sokkal rövidebb idő alatt, amíg a villamos a Margit hídon átjut, amíg a varrónők Pesten megvarrták az első bokáig érő szoknyát és megtalálták azt a divathölgyet, aki fel merte venni a régi divatot egyszerűen megsemmisítő hosszú szoknyát. A szoknya Pesten mindenütt a földig ér. Az utcán, a korzón, a szigeten, a lóversenytéren, mindazokon a helyeken, ahol delnőinket gyalogszerrel is láthatjuk, nem láthatunk mást, mint a hosszú szoknyát, amely fodraival éppen úgy a földet söpri, mint akár abban az időben, amikor nagyanyáink még fiatalok voltak és a világon nem ismerték a térdig érő szoknyát. Még ámulva nézünk \ hosszú szoknya után, amely például az Őszi-díj vasárnapján csapatosan seperte a lóversenytér hervadó gyepét; még bámulunk a hölgyeken, akik olyan ügyetlenül, félszegen, szinte zavartan viselik a lábszárukat véges-végig elfedő hosszú szoknyákat, mintha egy idegen csillagból jöttek volna ide a Kerepesi út végére... még álmélkodunk a nők megváltozott járásán, amidőn a rövid szoknya viseléshez szokott férfias, szabad, hosszú lépések helyett most kedves ügyefogyottság- gal, szinte Hoffmann meséiből való babatipegéssel, bizonytalankodva mendegélnek a hosszú szoknyában... de már nincs messzire az idő, amikor delnőink ismét meglelik a régi fogásokat, megtanulják az őszi esőben a szoknyák megemeiintésének módozatát, amely annyi nyilvános kedves kacérkodásra adott alkalmat, hogy a háború előtti férfinemzedék jórészben csak a női cipősarokkal, a szoknyák alól kivillanó bokákkal fűszerezte nőkről való ábrándjait. Mily messzire volt — és van napjainkban — a kecses cipősaroktól, a bájo- ló bokától a női térd, amely tegnap még megszokott látnivalója volt minden semmittevő fickónak, aki nyitott szemmel járt az utcán. Mily messzire lesz ismét a fantáziákban a női lábszár, amelynek költői és rajongói voltak addig, amíg a rövid szoknya mindent el nem árult a női lábszárak titkaiból, hogy rajongani többé nem volt érdemes! A rövid szoknya megint visszakerül régi bokorugró helyzetébe, a táncosnők, a színpadi mutatványosnők, esetleg a szobacicák
