Kelet-Magyarország, 1997. október (54. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-18 / 244. szám

1997. október 18., szombat HATTER Makk, fedeles kosár nélkül A Sóstón, s a szatmári, beregi tölgyesekben legjobb minőségű a termés Balogh Géza Túristvándi-Nyíregyháza — Az öreg tölgyekkel, vadkör­tékkel szabdalt legelő, a Ró- kás szinte sohasem üres Tú- ristvándi határában. A gu­lyásokon kívül azonban most idegen emberek is gyakran feltűnnek a vén fák aiatt. Kosár, bicikli, hosszú, hajlékony rudak tartoznak hozzájuk. Mint szerte a me­gyében, ahol csak tekintélyes tölgyesek vannak, a Rókáson is makkot gyűjtenek. A hatalmas, párját ritkítóan szép legelőn, ahol katedráli- sokként sorakoznak a boltoza­tos tölgyek, már kora reggel megjelennek az első csopor­tok, a zömük azonban csak ké­sőbb, napfelkelte után érkezik. Nem a lustaság tartja otthon őket: lucskosak, kastosak már az őszi hajnalok, nyakig vizes lesz az ágak között, fűszálak között hajladozó ember. A Rókás tölgyei Van azonban előnye is a korai kelésnek. Az éjszaka hullott makkot ők szedhetik fel. Csak az a baj, éjjel a legritkább eset­ben fú a szél, pedig a makk­gyűjtőnek a szél a legjobb ba­rátja. Egy-egy erősebb szélro­ham valóságos kincs, hiszen fáradságos munkától kíméli meg az embert. Mert a makk­szedés bizony nehéz munka. Különösen, ha az ember maga próbálja meg leverni a termést a fáról. Ha valaki vett már kéz­be jó öt méter hosszú, meglett férfi csuklójának vastagságá­val vetekedő husángot, az el tudja képzelni, micsoda erő kell a működtetéséhez. Nem is lehet azt egész nap bírni. Két-három órai csápolás után kidől a legedzettebb em­ber is, és partra vetett halként kapkodja a levegőt. Ami egyébként csodálatosan tiszta, hiszen itt messze környéken nincsen gyár, üzem, kémény. Vannak viszont a tájat koszo­rúként övező, idáig kéklő he­gyek, izzó galagonyabokrok, és mélán legelésző tehenek. Mögöttük pedig egy torzon- borz szakállú, edzett kökény­botra támaszkodó gulyás. Ma­joros Sándor a neve, a közeli Új-Kóródon él. — Amikor nincsen munka... — figyelmeztet parányit meg­éve elültettek több tucat cso­port tölgyet, s úgy tűnt, megta­lálták a megoldást, felnő a kö­vetkező nemzedék, de közben nagyon sok fiatal tölgy elpusz­tult. Lenne ugyan természetes szaporulat is, de azt meg lele­gelik a tehenek. Nem csak a Rókásról mond­ható azonban el mindez. Ma Nehéz munka a makkgyüjtés A szerző felvétele pöccintve a borja végét. — Mert hogy én a jószág után élek. Látszólag nincsen semmi dolga velük az embernek, hi­szen edzett jószágok ezek, de aki irigykedik, azt tanácsolom, jöjjön el pár hétre hozzánk. Hiányzik az utánpótlás Ingerültnek tűnik talán min­dez, de a gulyás cseppet sem mérges. Sőt...! Kedvtelve né­zegeti kedves vidékét, s na­gyon az ínyére való ez a nagy nyüzsgés is a legelőjén. így legalább nem múlik némán a napja. Van kihez szólnia, van kinek válaszolnia. Megoszt­hatják egymás búját-örömét. A gulyást például azt bántja, hogy nincsen természetes utánpótlása a vén tölgyeknek. A természetvédők ugyan pár már ha biztosra akarunk men­ni, ültetni kell a tölgyet. Meg vetni. Egy hektár beerdősíté- séhez három, három és fél má­zsa makkot kell elvetni. Hogy aztán abból mi lesz, sok min­denen múlik, egyebek mellett a vaddisznókon, amelyek ha észreveszik a makksort, isten kegyelmezzen neki. Az idén egyébként olyan közepes makktermés ígérke­zik. — Évente öt-hatszáz mázsa makkot veszünk át, az idén is hasonló mennyiségre számí­tunk — halljuk Oláh Tibortól, a Nyírerdő Részvénytársaság osztályvezetőjétől. — A leg­több, s legjobb minőségű makk egyébként hagyomá­nyosan a sóstói erdő környé­kéről, s a szatmár-beregi töl­gyesek tájáról érkezik. Hogy mi lesz a makk sorsa? Túlnyo­mó többségét saját céljainkra használjuk fel, de adunk át be­lőle a társ erdőgazdaságoknak is. Most egyébként minden da­rabot el lehetne adni, mert az ország más tájain gyengécske a termés. A Rókáson hál’ istennek nem panaszkod­nak az emberek. Nem panaszko­dik a túristvándi Baranyi János sem, aki felesé­gestül járja a le­gelőt. Mindket­ten nyugdíjasok már, de ketten még harmincezer forintot sem kap­nak, jól jön hát az a kis keresetkie­gészítés, amit a makkal kaparnak össze. Fáj a derék — Á, kutya mun­ka ez! — legyint a férfi, — derék kell hozzá. Az el­ső órában még hajlik is az ember dereka, de hama­rosan azt hiszi, harckocsioszlopok dübörög­nek végig a hátán. Hajolni se bír, meg kiegyenesedni se..., de azért mégis kijön holnap is. Igaz, én már nem nagyon bí­rom el a makkverő rudat, de ha időben felébredünk, akkor összejön naponta a negyven­ötven kiló is. Baranyi János egyébként a mátészalkai állami gazdaság­ban dolgozott szinte egész éle­tében. Eleinte patkányirtó volt, bebarangolta a fél orszá­got e minőségében, majd ta- karmányos lett a fehérgyarma­ti állattenyésztő telepen. Az se volt leányálom. No de ne pa­naszkodjunk. Örüljünk, hogy még hajlik a derék, s hull a makk a fáról. Még ha az abból kinőtt tölgyet megöregedni már nem is látja az ember. ■w—i gyedül rajtad múlik, B-J akarsz-e szupergaz- L-J dag milliomos lenni, vagy maradsz a templom egere szintjén. Válassz. Nem kell más tenned, mint... Ugye túlságosan is ismerős a ko­runkra oly jellemző szöveg, amely ezer és ezer változat­ban zúdul az emberi agyak­ra. Hitegetés és egyben fe­nyegetés bújkál a nekünk jót akaró reklámajánlatok mö­gött. Felébreszteni, aztán fel­korbácsolni a legtöbb em­berben szunnyadó vágyat, hogy ő is elérjen egyszer a csúcsra, az ő gyereke se le­gyen alábbvaló a többinél. S ott van az ígéret másik rej­tett, de ránk nagyon is ható arca, a fenyegetés. A szoron­gás ezer és ezer csírájának elhintése, mert ha nem lépsz, nem vagy elég bátor, örökre vesztes maradsz. Mindenhol. A munkába, a családban, a szerelemben... Mindezzel jól tudom nem sok újat mondtam. Sokunkra záporoznak naponta az ígé­retek, hitegetések és burkolt fenyegetések a tévé, a rádió hullámhosszán, az újságok hasábjain, az utcai hirdető- táblákról és még ezernyi más forrásból. Már az utcán is elé állnak a gyanútlan járó­kelőnek a szerencse küldön­cei és kezébe nyomják az ön­boldogításra buzdító röpla­pot, amelyben vagy egy cso­dálatosjátszi könnyedséggel elérhető nyeremény, egy óri­ási pénzt hozó vállalkozás, vagy a lelki gödörből való ki­jutás receptjét kínálják. Ma­gunkra vessünk, ha nem élünk a lehetőséggel. Isme­retlen ügynökök csöngetnek a lakásunkban, bomba és be­amelyről egyáltalán nem árulkodott, hogy az előbbi kategóriába tartozna. Sőt, ki­fejezetten magánjellegű le­vélnek, legfeljebb meghívó­nak tűnt. És megtörtént a csoda, végre nem a pénztár­cámra fáj a foga valamelyik cégnek, intézménynek, ha­nem egy egészen más dolog­ról van szó. Már a levélke el­Van szerencsénk törésbiztos ajtózárat kínál­nak, mások a lelkünket akar­ják megvásárolni, mert ag­gódnak amiatt, nehogy a po­kolban kössünk ki. Mindezt teszik csupa jóságból, szeré­téiből. Egészen új szándékok vezérük az ismeretlen telefo­nálókat, akik bájolgó hangon közlik, nagy szerencse ért bennünket, kisorsoltak egy játék résztvevőinek. Ha ennyi és ennyi évesek vagyunk és rendelkezünk az általuk köt­hető biztosítással. Különben nagyon sajnálják, hogy za­vartak. Már előre bosszankodik az ember, amikor megpillantja a postaládájában naponta bedobált hitegető és fenyege­tő ajánlatokat. Talán ezért is tűnt fel a minap az egyik zárt borítékban rejtőző levél, ső mondata is igen szimpati­kus, így szól: „Szeretettel minden lehetséges.” Aztán következik a levél tartalma, melyből kiderül, azért küld­ték nekem a levelet, hogy sze­rencsét hozzon. Az eredeti le­vél — New Englandban van, kilencszer járta körbe a vilá­got. Az ismeretlen feladók közük, a szerencse hozzám érkezett el, a levél megérke­zése után négy nappal sze­rencse fog érni. Gondoskod­jam róla, hogy tovább ad­jam, ne szakítsam meg a lán­cot. A szerencse postán jön el hozzám, s egy figyelemre méltó mozzanat, ne küldjék pénzt. Ez merőben szokatlan. Olyan embernek küld el a le­velet. akinek szüksége van a szerencsére. Ne küldj pénzt, mert a szerencsének nincs ára. Ne tartsd meg a levelet, 96 órán belül küld tovább. Nem akarom untatni az ol­vasót a részletekkel, de szá­mos ismeretlen név szerepel benne, akik csupán, mert to­vábbították a levelet, nem szakították meg a láncot, óri­ási összegeket nyertek. Nem így azok, akik nem hittek ben­ne, vagy pusztán feledékeny- ségből sutba dobták a szeren­csét kínáló levelet. Meg is járták. Meghaltak vagy ők, vagy a feleségük, gyermekük, jobb esetben összetörték a kocsijukat, leégett a házuk és így tovább. Tehát, aki nem fo­gadja el a felkínált szerencsét —érződik ki a levélből a nem is burkolt feszegetés —, az vessen magára, ha valami nagy baj éri.-m—f zért sietek én is vele, §~j csak még azt nem tu- JL-J dóm, honnan lesz any- nyi pénzem, hogy minden embernek elküldjem a leve­let, akinek szüksége van a szerencsére. Valószínű, előbb a statisztikai hivatal­ban kell érdeklődnöm, men­nyi is most e kis ország la­kossága. Aztán jöhet a né­pességnyilvántartási hivatal. Négy nap múlva kiderül. De ha mégis minden marad a ré­giben, ne engem hibáztassa­nak. Hitelünk a tét E gy hektikus hetet zár az ország. Ami a T. Házban történt, aligha vonul be a demokrácia diadala cím­mel a politikai történelembe, még ha ezzel az ováci­óval köszöntötték is egyesek az Alkotmánybíróság „első” döntését a november 16-i népszavazásról. Egyetlen dolgot lehet kiemelni: a képviselők most kivételesen tiszteletre méltó létszámban voltak jelen az ülésteremben. Ha mérleget vonunk, parlamentünk népszavazás-ügy­ben ma nagyjából ugyanott tart, mint egy hónappal ezelőtt. Miközben volna valódi törvényhozási feladat százával, az idő nagyrészt presztizsvitával telik. Tiszta szerencse, hogy nem hangzott el döntő érvként: „De az én bátyám erő­sebb...” Felfoghatnánk ezt lazán, mondván: láttuk már olyat, hogy képviselők verekednek az ülésteremben Londonban és Moszkvában, pisztollyal lövöldöznek Madridban. Ezekhez képest a most látott-hallott politikai kötélhúzás a mi parlamentünkben nem nagy dolog, meg különben is, a demokrácia nem verhet gyökeret tíz év alatt. Megtehetnénk viszont azt is, hogy komolyan kérdezzük: ugyan mit jelent most a „nagy té” a magyar Parlament szi­nonimájában (T. Ház)? Mitől lenne tisztelt? Attól, hogy képtelen szétválasztani az ország nemzetközi megítélése szempontjából kiemelt fontosságú kérdést a kampányküz­delemtől? Az eldurvulni látszó vita és jogi csűrcsavarozás, csökö- nyösködés hevében nem ártana politikusainknak egy pil­lantást vetni a közvéleménykutatók kimutatásaira: az el­vont vagdalkozásokat nem igazán tudják és akarják követ­ni a politika iránt mérsékelten érdeklődő polgárok, így nem igazán meglepő, hogy a legújabb felmérések szerint szinte valamennyi politikus és politikai intézmény megíté­lése romlott. A hazánkról korábban kialakult jó nemzetkö­zi megítélés is halványodott. Kétség sem fér ahhoz: ha a vitázó felek napokon belül nem tudnak megállapodni, a külföld előtt hiteltelenné válhat nemcsak a kormány, ha­nem az ellenzék is, ami együtt — nem mellékesen — a Magyar Köztársaságot jelenti. Marik Sándor Hol élsz sógor! Szüretidőben sört inni! Ferter János rajza H UiliiiyiAW« Az élelem bére A világnapok sorában csöndesen húzódik meg az Élelmezési Világnap, holott mondandója nem kis jelentőséggel bír. Az ENSZ Élelmezési és Mező- gazdasági Szervezete, a FAO Rómában ülésező konferen­ciája 1979-ben — mégpedig magyar határozati javaslat alapján — világélelmezési napnak nyilvánította október 16-át. A földön az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint a mintegy 6,5 milliárdos népesség nagy százaléka, 800 millió ember éhezik. Éppen emiatt keresik a célsze­rűbb gazdálkodás és tápanyag-előállítás módjait az élel­mezéskutatók. Szeretnék, ha 2015-re a felére, 400 miilóra csökkenne az éhezők száma. A másik oldalon pedig a túlsúlyosság jelent problémát. Kétségtelen, hogy a táplálkozástudományos hozzáállásnak óriási jelentősége van most, a túlzott igénybevétel, a stressz korszakában. Ám, úgy hiszem, legalábbis egyelőre nekünk maradnunk kell a mindennapi betevő realitásánál, mert olykor bizony fekete a leves. Amennyiben a hiányos táplálkozás is az éhezés kategóriájába sorolandó, úgy nem kevés hazánkfia idetartozónak vallhatja magát. Túl az etiópviccek abszurditásán, vajon tudjuk-e, nálunk hány szikkadt gyomor marad naponta üresen, legfeljebb ha némi lőre lötyög benne. Igen, mert azt a keveset is ital­ra költik, orvosságként a nagy józanság ellen. Hány gyer­mekkéz kutat kukát, élelmet keresve. Naponta találkozha­tunk velük az utcán, a lakás pincéjében. Hány iskolás nem kér ebédet, tízórait, uzsonnát, csak mert nem telik rá. Tény, hogy Magyarországon jelenleg a családok egyne­gyede a létminimum alatt él. Áz üzletek polcai, ha roska­doznak is, drága az élelem bére. Miközben mi magyarok, sajnos fogyunk — és nemcsu- pán derékban. Lefler György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents