Kelet-Magyarország, 1997. szeptember (54. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-06 / 208. szám
Napkelet • A KM hétvégi melléklete □ TÁRHAT Petkes József akvarelljei A z ember nem hinné — látva délceg alakját, hallgatva dinamikus beszédét —, hogy az Erdélyből (elszármazott, nyíregyházi festőművész, Petkes József, immár a nyolcadik ikszhez közeledik. A nyarat, akárcsak egy virgonc huszonéves, végigtáborozta. Júliusban a franciaországi Saint Michel- ben vehetett részt az Európai Művészek Alkotótáborában. A belga határhoz közeli település igen sok új alkotás megszülésére inspirálta, csakúgy, mint tizenegy meghívott művésztársát — köztük a debreceni Éger házi Imrét, László Ákost, a budapesti Bőd Lászlót. A táj, a környezet szépsége, a házak, az utcák és terek hangulata köszön vissza Petkes legfrissebb keletű festményein, amelyekből tárlatunkban néhányat bemutatunk. A művész az egyes kompozíciókat nem látta el külön-kiilön címmel. Összefoglalóan nevezte őket: Saint Michel-i képeknek. Harasztosi Pál Orökie örökbe... Mama. Négy betű, abból is kettő-kettő egyforma. Nincs még egy hangsor, amelyet könnyebb volna kimondani. Ha van, aki kimondja. De ha nincs? Az nagyon tud fájni. Legjobban azért, mert olyan természetes, hogy egy férfinek és egy nőnek gyereke születik. Mindenkinek van. Legutóbb a szüléinknek, előtte a nagyszüleinknek, s ki tudja, hány millió éve minden őket megelőző generációnak. Hát lehet az, hogy megszakad a lánc, s velünk lesz vége? Nagyon nehéz beletörődni — ha egyáltalán bele lehet — abba, hogy a gyerekszobában nem lesz senki. Eleinte jó azt mondani: még nincs. Ezzel elejét lehet venni minden további kérdésnek. Csak annak az egynek nem, amelyik legbelül sajog... Rengeteg lelki traumán, kudarcok sorozatán esnek át azok a házaspárok, amelyek végső elkeseredésükben az örökbefogadást választják. Igen, végső elkeseredés ez, s hogy rövid időn belül boldog gyermekvárássá nemesül az érzés, az a gyerSok-sok kudarc után itt éri az első pozitív élmény a szülőket. mekvédő intézet munkatársainak is köszönhető. — Ha eljön hozzánk egy házaspár, s szorongva előadja: az örökbefogadásról szeretne többet megtudni, nekünk akkor az a legfontosabb feladatunk, hogy mihamarabb oldjuk a feszültséget. Nagyon lényeges, hogyan zajlik le az első találkozás, s a sok-sok kudarc után itt érje az első pozitív élmény a leendő szülőket — magyarázza Szakátsné Hegedűs Borbála, aki két munkatársával három éve foglalkozik örökbefogadással a nyíregyházi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetben. Kilenc hónap telik el, mire megszületik egy gyermek, s — talán nem véletlenül — kilenc hónapig tart az a tanfolyam, amelyen felkészítik a leendő szülőket az örök- befogadásra, a gyermekvárásra. A tréningeket kis csoportokban tartják. Olyan közösségek alakulnak ki, hogy már együtt várják, mikor, kinek születik meg a gyermeke. Nem kell szemérmeskedniük, hiszen közös az indíttatásuk, a problémáik, legbensőbb titkaikat is megoszthatják egymással. Pszichológus segít abban, hogy felkészüljenek: hogyan és mikor mondják meg a gyermeknek, nem ők az „igazi” szülei. ^ Tudod, nekünk nem lehetett gyermekünk, Az első foglalkozáson levelet írnak gyermeküknek. Általában így kezdik: „Tudod, nekünk nem lehetett gyermekünk. De most megszülettél Te, akit már nagyon vártunk, s együtt fogunk felnevelni a papával...” síAz elhatározástól egy év telik el, mikor végre megcsörren a telefon: — Megszületett a gyermeketek! — Hegedűs Borbála mindig így tudatja a szülőkkel a kicsik érkezését. Mindannyian tudják: ez már a második születésnap. Az első néhány héttel, hónappal, esetleg évvel ezelőtt volt... * Az örökbe fogadó szülők a tanfolyam elvégzése után is igénylik a találkozást. Ők már egy nagy család, amelyik szerettei örömében és bánatában is osztozkodni akar. Az egyik csoport rendszeres összejöveteleket tart — legutóbb Vásárosnaményban —, amelyre természetesen hivatalosak a kisbabák is. Két és fél hete „született meg” — három hónaposán — Szűcsné Szőke Erika tüneményes kislánya. — A férjem ötlete volt, hogy fogadjunk örökbe egy kisbabát. Kilenc éve vagyunk házasok, mindent megpróbáltunk, hogy legyen gyermekünk — mondja a nagyvarsányi fiatalasszony. — S most itt van, és megtelt élettel a ház. Mindkét családban ő a negyedik unoka, rajonganak érte a nagyszülők. A faluban is mindenki szeretettel fogadta. Volt, aki megkérdezte, szo- pik-e még, mások állítják, nagyon hasonlít rám. * Hasonlít, bizony, mert az örökbefogadásnál erre is ügyelnek. Az elv: a szülőhöz keresnek gyereket. Az örökbefogadóknak joguk van ahhoz, hogy egészséges kislányt vagy kisfiút kérjenek, minél kisebb gyereket fogadhassanak örökbe, ha szeretnék az elejétől átélni azt az érzést, amit egy gyermek érkezése jelent. Az intézet három, örökbefogadással foglalkozó munkatársa mindent megtesz annak érdekében, hogy mihamarabb örökbe adhatóvá váljék egy gyerek. Harcolniuk kell az idővel, mert minden eltelt hónap és év a gyermek családba kerülésének esélyeit csökkenti. Sokszor a szülő tudatlansága is ronthatja a gyerek esélyeit. Nagyon kemény terápia a biológiai szülővel való beszélgetés, ha kiderül: esélye sincs a gyermeknek arra, hogy valaha is visszakerüljön természetes családjába az intézetből. Nagyon nehéz döntés, amikor a szülő az eszére hallgatva lemond magzatáról, hogy legalább neki legyen jobb sorsa. De minél hamarabb történik meg az elhatározás, annál nagyobb eséllyel indul a gyermek az új életben, ahol már nagyon várják... ^ ...mintha megérezte volna, hogy ott vagyunk, felébredt és ránk mosolygott, — Nagyon féltünk az első találkozástól. Tiszabercelre kellett mennünk, a nevelőszülőkhöz — idézi fel az első emléket Erika. — Aludt, amikor megérkeztünk, de mintha megérezte volna, hogy ott vagyunk, felébredt és ránk mosolygott... Ölbe vettem, azonnal haza akartam vinni... Rengeteget izgultam, nehogy visszavonja a lemondó nyilatkozatot az anyukája... Amikor már fel tudja fogni, megmondjuk neki, hogy örökbe fogadtuk; meg fogom mondani, szerintem nagyon rendes anyukája van, amiért lemondott róla, hogy mi örökbe tudjuk fogadni. Szűcs Bertalan darukezelő minden percet sajnál, amit nem tölthet kislányával. — Vártuk már régen. Előbb ikreket szerettünk volna, de attól féltünk, akkor később lesz gyermekünk. Úgy tervezzük, hogy lesz majd egy kistestvére is... aLe se tagadhatná tizenegy éves kislányát Takács Ferencné, Kati. Ä szeme, az orra, a mosolya, még a bőre színe is az övé: — Amikor azt mondják Zsuzsikának: olyan szemed van, mint anyukádnak, csak kedveskedni akarnak, nem is tudják, hogy nem én szültem. De nekem nagyon jól esik. Tizenhárom hónapos volt, amikor örökbe fogadtuk. Három-négy éves lehetett, amikor a szomszédasszonyom terhes lett. EgyKERTÉSZ ÁKOS: Új ember Mikor Cirok kezében begyulladt a vágópisztoly, tudta már, hogy ez a nap sem hozhat sok jót neki. Rosszul is kezdődött. Elaludt. Se mosdani, se reggelizni nem volt ideje, és a villamosmegállónál a Sportot sem vette meg. Már biztos volt benne, hogy azt az új embert, akit reggel látott az iroda körül ténferegni, az ő brigádjába psztják be. — Ezt a szaktársat magának hoztam — kezdte a művezető kedélyesen, majd a másik felé fordult. — Ő lesz a brigádvezetője. — Isten fizesse meg — felelt Cirok epésen, s izzadt kezét végighúzva a nadrágja ülepén, odanyújtotta az új szaktársnak. — Cirok! — mondta kurtán. Az új ember letette a ládáját, s kezet rázott Cirokkal, aki már nem tudott mivel kibújni a kellemetlen feladat alól. — Fogja a ládáját — szólt —, aztán gyerünk. Ide pakoljon — mutatott a saját plat- nija mellé, mikor megérkeztek. — Látja — mondta —/vagyunk elegen. Tizenkét embernek négy platni, három apparát. Maga lenne a tizenharmadik. Aztán mihez ért? — kérdezte, hogy másra terelje a szót. — Nézze — mondta emez szerényen, de kék szeme nyugodtan csillogott —, nem vagyok mai gyerek. — Mégis, mi az, amit a legszívesebben csinálna — faggatta tovább Cirok. De az idegen, mintha csapdát sejtett volna, kerülgette a választ. ■ — Azt csinálom majd, amire szükség van — mondta óvatosan a másik. — Ha nem megy valami, majd szólok. — Várjon... — vetette oda Cirok hirtelen, és otthagyta egyedül. Egyenest Müller Palihoz indult. Kezdjük a nehezén, gondolta. — Ezt az embert hozzánk osztották be. — Nem kell — felelt Müller Pali röviden. — Mondd meg nekik, hogy nincs rá szükség! Cirok felvett egy krétát a pádról, és kacs- karingós ábrákat rajzolt vele a satura. — Nézd, Pali — mondta csendesen —, nem lehet ezt a végletekig húzni. Meg tudjuk mi csinálni tizenketten a felemelt tervet? S aztán meg: egyszer már nekünk is el kell vállalnunk valakit. Ha először rá is fizetünk, majd csak belejön... Müller Pali kezében megállt a kalapács, és csodálkozva bámult Cirokra. — Nekem nem szabhatja meg senki, hogy kivel dolgozzak! Cirok felkapta a fejét, és egyenesen nézett Pali szeme közé. — Hozzánk osztották be — mondta tagoltan. — És én elfogadtam. — Micsoda? Meg vagy bolondulva? Mi dolgozzunk helyette is? Mondd meg a Csu- ricsnak, hogy nem kell és kész! — Eredj oda hozzá, és mondd meg te neki, ha kifogásod van ellene. — De az Isten rohasszon meg téged is! — Müller most már ordított. — Ezért me- lózok én három ember helyett, hogy abba se legyen beleszólásom, kivel dolgozom együtt? — De nincs is helyünk! — szóltak bele a többiek. — Tizenketten vagyunk négy platnira. A földön dolgozzon? — Mutassa, milyen szerszámokat kapott — szólt, ahogy visszalépett az új ember mellé. — Ezeket eltehetjük múzeumba. Egyelőre velem dolgozik. Különben nem értettem a nevét. Ebben a rohadt zajban mindent kétszer kell mondani. — Boldizsár. Boldizsár Imre vagyok. — Cirok... Hát akkor gyerünk. Lássuk, miből élünk. Reggelre elfelejtette az egészet. Ahogy bejött a műhelybe a szokásos Sporttal a hóna alatt, az ajtóból nagy jóreggelt köszönt mindenkinek. Aztán odaballagott a szak-
