Kelet-Magyarország, 1997. szeptember (54. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-27 / 226. szám
Társadalom és kultúra 1997. szeptember 27. Sokan csak néznek, mint a moziban, és a legszívesebben rendőrért kiáltanának. De hát amint azt a klasszikus szerző megfogalmazta, nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani; nem beszélve a törvények kijátszásáról, a korrupcióról, az adócsalásról és a rablóultiról. Hogy egy másik klasszikust idézzünk, ez itt eredeti tőkefelhalmozás. Halkan kérdezzük: lehetne ezt másképpen is? AZ ÉSZAK-MAGYARORSZÁG, A KELET-MAGYARORSZÁG ÉS A HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ MELLÉKLETE Bál az Operaházban. Vállalkoztak rá Fotó: Nagy Gábor „Inkább maradjunk szegények, de becsületesek. Könnyebb a tevének átbújni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a mennyek országába. A pénz nem boldogít. Becsületes úton senki sem válhat milliomossá." r'Y»RFI LAJOS Ugye, milyen ismerős mondatok? Hallottuk nagyszüleinktől, hallottuk tanárainktól, hallottuk szomszédainktól, hallottuk és halljuk úton-útfélen, csak az gyanús egy kicsit, hogy csupa szegény embertől halljuk. Olyan sopánkodó, kezüket tördelő ismerőseink mondogatják, akiknek semmiféle tapasztalatuk nincs arról, milyen érzés gazdag embernek lenni. A pénzt mocskos dolognak tartják, s mivel esélyt sem látnak arra, hogy kitörjenek szegénységükből, egy életen át savanyú a szőlő. Vérmérsékletünktől függően immár kaján vigyorral vagy ökölbe szorított kézzel figyeljük a Mercedeséből kilépő, sötét öltönyéhez makkos cipőt és fehér zoknit húzó vállalkozót, aki egy- egy mobiltelefonnal felfegyverkezve több száz járókelő előtt bonyolítja le halaszthatatlan üzleti tárgyalásait.- Na ugye, megmondtam! - dörzsöljük össze a tenyerünket, amikor a híradóból pisztolypárbajt vívó, kocsikat robbantó, maffiakapcsolataikról híres-hírhedt újgazdagok leszámolási akcióiról értesülünk. Aztán hallunk az intelligensebbekről is, dörzsölt Zemplényikről, szende Tocsikokról, s összeáll bennünk a kép: aki gazdag, bűnöző, de legalábbis többkilónyi vaj van a fején. Pedig nem minden újgazdag bunkó, s bizonyára szép számmal akadnak olyanok is közöttük, akik nem olaj- szőkítésből, leánykereskedelemből vagy fegyvercsempészetből szerezték vagyonukat. Nem mindenki igényli vissza a Colosseum áfáját, s a Parlamentet sem próbálják meg mindennap eladni úriembernek álcázott szélhámosok. A keményen dolgozó, kreatív, több nyelven beszélő, kiváló menedzseri tulajdonságokkal rendelkező, remek üzleti érzékkel megáldott vállalkozókat azonban alig ismerjük. Róluk ritkán olvashatunk a bulvársajtóban, hiszen nem mészárolják egymást halomra gyanús éjszakai bárokban, nem reprezentálnak úton-útfélen dekoratív szeretőikkel, nincsenek agresszív nagyzási hóbortjaik, és igyekeznek szolidan élni, hogy fölösleges státusszimbólumokkal ne irritálják környezetüket. Valamit azonban ők is tettek, valamit, ami megkülönbözteti őket az átlagembertől. A karrierépítésről szóló szakkönyvek, a különféle menedzseri tréningek oktatói, a két-három év alatt milliomossá vált termékforgalmazók egymástól függetlenül hirdetik: mindenkinek vállalnia kell a felelősséget saját életéért. Ha valaki be meri vallani, hogy olyan partnere, olyan lakása, olyan kocsija, olyan kutyája, olyan munkája és olyan fizetése van, amilyet ő akart, máris megtette a legfontosabb lépést a gazdagodás felé. Aki nap mint nap sorsát, szüleit, környezetét, a gazdaságot, a kormányt, az adóhatóságot szidja cselekvés helyett, egy év múlva, öt év múlva is ugyanezt fogja tenni. Választhatunk: az adott körülmények között igyekszünk boldogulni, vagy csatlakozunk a nyöszörgő szerencsétlenek népes táborához. A szakirodalom, az úgynevezett „pozitív könyvek” folyamatosan arra ösztönzik olvasóikat, hogy másképpen gondolkodjanak, mint az átlagember, legyenek céltudatosabbak, kitartóbbak, szívósabbak, mint a sikertelen többség. Ma már számos önfejlesztő tanulmány kapható, több tucat könyv szól a sikeres élet esélyeiről, s bárki megtanulhatja, milyen tulajdonságok fejlesztésével, gyakorlásával emelkedhet ki csekélyebb ambícióval felvértezett társai közül. Nem lehet véletlen, hogy a különféle hálózatépítő rendszerek fejlődése mekkora ellenszenvet vált ki azokból, akik csupán hallomásból, pletykaszinten ismerik e szokatlan értékesítési módszereket, de egyszer sem volt merszük megtanulni valamelyiket. Az MLM talán a legtisztább formája annak, amikor a siker kizárólag az akaraterőn múlik, s nem lehet elsumákolni a felelősséget. Sokan szeretnének annyit keresni, amennyit megérdemelnek, de amikor felkínálják nekik a lehetőséget, rémülten veszik észre: anyám, én nem ilyen lovat akartam. Itt nem a környezet, a neveltetés, a műveltség, az anyagi háttér határozza meg a sikert, hanem az egyén elszántsága. Ráadásul a rendszer olyan, mint a mesebeli tükör; mindig igazat mond, akár jólesik, akár nem. Pillanatok alatt kiderül, ha tétovák vagyunk, ha ügyetlenül kommunikálunk, ha rossz az időbeosztásunk, vagy hogy jobban szeretünk sört kortyolgatni a tévé előtt. Régi tanulság, hogy az emberek túlnyomó többsége mindenféle konkrét cél nélkül éli le az életét, s aki semmit sem akar elérni, nem is ér el semmit. A Nobel-díjasok életrajzai bizonyítják legszembetűnőbben, mennyi előítéletet, mennyi gáncsot, mennyi ellenvéleményt kellett figyelmen kívül hagyniuk azoknak, akiknek nagy álmaik voltak. Vajon hány olyan ismerősünk, hány olyan rokonunk, hány olyan barátunk van, aki tiszta szívből, önzetlenül drukkol azért, hogy sikeresek legyünk? Lehet, hogy egy sem, de ha két-három mégis akad a környezetünkben, már szerencsés fickónak tarthatjuk magunkat. A többiek jó esetben is csak közömbösek a sorsunk iránt, ám ha valami újba belevágunk, könnyen megeshet, hogy a körülöttünk hemzsegő „álom- lopók” csúfos kudarcunkat várják, elvégre a mi ballépésünk őket igazolja: ismét jól döntöttek, hogy nem csináltak semmit. „A vagyon olyan törvényszerűen gra- vitál azokhoz, akiknek agya fel van készítve arra, hogy azt magához vonzza, mint amilyen elkerülhetetlenül a víz az óceán felé folyik.” Napoleon Hill gondolata ma is érvényes. Aki a pénzt negatív jelzőkkel ruházza fel, alaposan téved, hiszen az csupán a különféle értékek cseréjét elősegítő eszköz. Pénz kell a rákkutatáshoz, a környezetszennyezés csökkentéséhez, a színházak fenntartásához. Annak is sokat kell keresnie, aki gyermekeinek szeretné megmutatni, milyen szép a Niagara, vagy nem akar tehetetlenül toporogni, amikor valamelyik hirtelen megbetegedő családtagját csak egy milliókba kerülő németországi műtét mentheti meg a haláltól. Sok pénzzel sok nemes célt lehet elérni, kevés pénzzel keveset. A nemes célok kitűzéséhez azonban nemesen gondolkodó vállalkozók is kellenek, olyanok, akik hosszú távon nem csupán személyes szükségleteikre gondolnak. Vannak ilyenek? Hol, merre keressük őket? Ha egy csöpp eszük van, nem fogják nagy dobra verni gazdagságukat, hiszen manapság egyre kevésbé biztonságos feltűnően jómódú üzletembernek lenni. A martalóc kinézetű gorillákkal körülvett üzletember nem túl bizalomgerjesztő látvány, az egyedül sétáló sokszoros milliomos pedig nem bátor, hanem vakmerő. Utáljuk, irigyeljük vagy utánozzuk a gazdagokat? Utálni könnyű, irigyelni se nehéz, utánozni viszont csak keveseknek sikerül. Mondhatjuk azt is, hogy közömbösek lettünk irántuk, minket nem érdekel a vagyon, hiszen a pénz nem boldogít, és köny- nyebb a tevének. Mondhatjuk, de akkor lottót se vegyünk és a Dallast se kapcsoljuk be, mert könnyen ránk foghatják, hogy egy kicsit hazudósak vagyunk. Tisztességesen? Zai Péter gépészmérnök, a miskolci Technoplast Kft. igazgatója „azelőtt” is vállalkozott. Tizenhat éve hozott létre gyári kollégáival egy polgári jogi társaságot, amely aztán gmk-vá, bt-vé, majd kft.-vé nőtte ki magát. Húszezer forint alaptőkével indultak, ma 100 millió forint az éves árbevételük. Négy fővel kezdték, most huszonnyolcán vannak. Műanyagfröccsöntéssel, szerszámgépek tervezésével, gyártásával foglalkoznak. Legnagyobb megrendelőjük a győri Rába. Zai Péter még csak 43 éves.- Igazgató úr, lehet ma Magyarországon tisztességesen, úgymond teljesen tiszta kézzel vállalkozni?- Csakis tisztességesen lehet, kizárólag úgy érdemes. Aki a céget hosszú távra tervezi, aki nyugdíjas állást akar magának és a munkatársainak, annak a keze tiszta marad. Ha arra gondol, hogy ez talán bugyutaság, akkor tiltakozom, hiszen amekkora mozgásteret lehetővé tesznek a törvények, azt mi is maximálisan kihasználjuk, mert az ilyen páratlanul magas adókulcsok mellett, amilyenek Magyarországon vannak, minden lehetőséget meg kell ragadni. Ezen túl viszont nem érdemes kockáztatni.- Mégsem ilyen kép alakult ki az átlagpolgárban a vállalkozásokról.- Szélhámosok voltak is, vannak is, olyan társaságok, amelyek minimális alaptőkével céget alapítanak, elvégeznek egy műveletet, aztán felszívódnak. Kísértésbe eshetnek vállalkozók olyan területen is, ahol nem azonos a partnerek érdeke. Mert, ha a vevő, a megrendelő is le tudná írni az adójából az árut, a szolgáltatás értékét, akkor bizony követelné a számlát. Mivel azonban nem írhatja le, s ha nem kér számlát, esetleg még árengedményt is kap, cinkosan összenevet a vállalkozóval, mert a kincstárt becsapni jópofa dolog. Érdekeltség nélkül, pusztán polgári öntudatból senki sem áll ki az adóhatóság érdekei mellett. A mienkhez hasonló vállalkozásoknál, amelyek nagy magyar és külföldi cégeknek akár szellemi terméket, akár konkrét árut szállítanak, a számlaadás elmulasztása szóba sem jön. Ezen a területen minden forint bankszámlákon folyik át, tehát ellenőrizhető.- Ha korrekt az adóval és a járulékkal, akkor a jövő érdekében koplal a vállalkozó?- Nem kell koplalni, mert a stabil és tiszta vállalkozásokat egyre inkább előnyben részesítik. A műszaki fejlesztést, a munkahelyteremtést kamatmentes hitelekkel, vissza nem térítendő támogatásokkal, a munkabérek hetven, száz százalékának átvállalásával köszönik meg a vállalkozóknak. Lévay Györgyi Titkos adatokkal Nyugat-Európában bevett szokás, hogy az adóhatóság nyilvánosságra hozza az állampolgárok adóbevallását. A legtöbb közterhet fizető élvezi az állam és a polgártársai közmegbecsülését. Nálunk azonban egészen mások a szokások. Kíváncsiak vagyunk a szomszéd, netán valamelyik vállalkozó jövedelmi viszonyaira, ám természetes érdeklődésünknek gátat szab az, hogy a bevallások s a kapcsolódó kimutatások adótitoknak minősülnek. A gyakorlati tapasztalatokról és az eljárás menetéről dr. Szikora Jánost, az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Igazgatóságának helyettes vezetőjét kérdeztük.- Magyarországon ismeretlen ez a gyakorlat. Az adózás rendjéről szóló törvény szerint adótitokként kell kezelni minden olyan adózást érintő tényt, adatot, határozatot, igazolást, vagy más iratot, ami a hivatalhoz beérkezik. A jogszabály tehát konkrétan fogalmaz, nálunk még azt sem tudhatják meg, hogy létezik-e egyáltalán olyan adózó, akire vagy amire az ügyfél esetleg kíváncsi lenne. Jóllehet a törvényhozók enyhítettek a törvényi szigoron, mikor lehetővé tették azon polgároknak az adatokhoz - bár csak minimális szinten való - hozzáférést, akiknek az adózáshoz feltétlenül szükségük van az információra. Külön esetet képeznek az állami szervek megkeresései, de nekik is csak törvényi felhatalmazáson alapuló jogosítványok birtokában szolgáltathatunk ki adatokat. Hogy mennyire indokolt ez a fajta szigor? Megítélésem szerint egyes helyeken és esetekben kevesebb korlátozással kellene élnie a törvényeknek. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk azt a cseppet sem elhanyagolható körülményt, hogy az állampolgárok mindig kiváncsiak lesznek a mások viselt dolgai iránt, ám a saját adataik felett kizárólag ők szeretnének rendelkezni. Úgy vélem, ha ezt a kettősséget valaki valamikor feloldja, akkor talán megérjük, hogy megismerjük mások közérdeknek tekinthető adótitkait. Gál Attila Hófehér paripán
