Kelet-Magyarország, 1997. szeptember (54. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-27 / 226. szám
1997• SZEPTEMBER 27., SZOMBAT Napkelet • A KM hétvégi melléklete Könyvesek az Önálló könyvkereskedő 1867-ben jelentkezett először Bethlen u. 5. szám, a görög katolikus püspöki székházban Dicker Gyula, aki már írógépet is árult; a déli felén özv. Borbélyné (ahol most a Bessenyei könyvesbolt található). A Luther utcában, a régi Pavlovits-féle házban, a pi- culás bank mellett Renitz Gyula (a mai Állami Biztosító székháza helyén). A Nyírvíz alatt, a Széchenyi utca elején: a Tanítók Szövetkezetének boltja; vezetője a szépíróként is ismert Bálint Mihály,, később önálló bolttulajdonos. Nyolc könyvkereskedés ilyen szűk területen: nem túlságosan nagy raktárral, viszont négy-öt nap alatt, kívánság szerint meghozattak minden könyvet, bármelyik kiadótól — külön költség felszámítása nélkül. Nem hallgatandó el, hogy valamennyien papír- és írószer eladói is; a sok itt tanuló diák kötelező iskolai felszerelésének forgalmazása nagyobb haszonnal járt, mint a könyvek árulása. A Nyírvidék alkalmilag sorba kérdezi a könyveseket, s bizony nem kap túlságosan rózsás helyzet- és hangulatjelentéseket. Egy fura eset talán idetartozhat. Egy nagy nyugati cég 1935-ben világpályázatot írt ki, amelyet a magyar Földes Jolán (1903-1963) nyert meg A halászó macska uccája c. regényével. Ez a világdíj készpénzben is igen magas, a Nobel-díj összegének közelében járt, de még többet jelentett az, hogy 12 nyelvre is lefordíttat- ták, és ezeket is forgalmazták. — A Bessenyei Kör irodalmi szakosztályában Belo- horszky Ferenc, a Kossuth Gimnázium tanára szigorú bírálat alá vette a művet, s erről a Szabolcsi Hírlap tudósítója hosszan számolt be az 1936. nov. 6-i számában. Két héttel később Bata Sándor, az Újságbolt tulajdonosa tréfás köszönetét mondott a ledorongoló bírálat miatt. Ugyanis, az addig itt ismeretlen könyv iránt alig volt érdeklődés, de a kritika után nála összesen 21 példányt rendeltek, s a többi kereskedőnél is néhányat. ♦ ♦♦ A két világháború között szervezett könyvnap ók Nyíregyházán először 1929- ben kerültek megrendezésre. Manapság is szívesen lehet a folytatásra emlékezni: a mostani évtizedben elhaladó könyvünnepre. Volt olyan könyvnap, 1930. május 18- án, amikor Nyíregyházán a leánygimnázium tanárának, Fehér Gábornak Semmibe ívelő hidak c. regénye, M. Juhász Margit, akkor még állástalan tanárnőnek Üzenem Ádámnak című, második verseskötete és Vietórisz Józsefnek, a Kossuth Gimnázium nyugalmazott igazgatójának költői hitvallása, az Ars poetica mea jelentkezhetett a Korona nagytermében rendezett ünnepi megnyitón, együtt. Még ilyen szempontból az 1942. évi alkalom említendő: Kiss Lajos, múzeumunk akkori igazgatója együtt, egyszerre dedikálhatta két, híressé vált könyvét, amelyekért majd 1948-ban kap Kossuth díjat. Sárközi Györgynek a Magyarország felfedezése sorozatban kiadott kötetekről van szó. A szegény ember élete és A szegény asszony élete. Saját könyvtáralapító emlékem ahhoz a kötethez kapcsolódik, amelyet az országos egyesületek szép, de olcsó kiadásban jelentettek meg, benne a Bánk Bán, a Csongor és Tünde és Az ember tragédiája együttesen. Ez véletlenül megmaradt, s benne a beírás: „vettem az 1933-i könyvnapon, saját pénzemen, 1933. június 6-án. Akkor már volt ugyanis korrepetálni való alsóbb osztályos, fizető tanítványom, innen származik a feltűnő, jelentős bejegyzés. Végül: örömmel tapasztalható napjainkban a 110 ezer lakosnál is népesebb Nyíregyházán, hogy lassanként újra vannak már olyan könyvesboltok és antikváriumok, ahol a kereskedővel megbeszélheti az érdeklődő az igényeit, könyvszeretetét, érdeklődési körét, tájékoztatást is kaphat, mert nemcsak bérmunkás eladóval, hanem művelt, könyvszerető, intelligens, a vevőt vissza is váró igazi kereskedővel találkozhat a bolthelyiségben... A nagyszemélyzetű bolt belseje, középen a tulajdonos Margócsy József Nyíregyházának a kiegyezés évében mintegy húszezer lakosa van. Ekkoriban jelentkezik itt az első önálló könyvkereskedő, aki kizárólag ennek az iparágnak művelője kíván lenni. Szegedi származású, ott, majd Ungváron működött előzőleg. Most telepét ide szeretné áthelyezni. A város a megyéhez továbbítja a kérvényt, támoga- tólag, mivel Nyíregyházán Casino Egylet, algymnasium és alsóbb elemi iskolák léteznek, művelt közönség nagy számmal van és e vidéken könyvkereskedés nem létezvén, nagy szükség lenne rá. (1867. máj. 7.). A kereskedő ugyanekkor letelepedési engedélyt is kér: a bizottság ezt is javasolja — 50 frt. lakosítási díj fejében. Júliusra visszajön a felterjesztés: a politikai változások folytán már elég a helybeni hatóság döntése, így Mannsberger Jakab iparjegyének a kiadásához is. Lakosítási kérését is teljesítik, figyelemre méltó határozat indokolással: „Tekintve az irodalmi cikkekbeli kereskedésnek mérsékeltebb jövedelmezőségét” (!) 30 forintra leszállított díjat fizessen. (V. B. 161-113/4. 1867. július 16.) ♦ ♦♦ A század végének krónikása, Geduly Henrik milleniumi kötetében két könyvkereskedőt említ. Talán nem véletlenül, a kereskedők felsorolásakor a könyveseket az első helyre sorolta. Egyikük a majd hangversenyrendezéssel is foglalkozó Ferenczi Miksa, méltó utódokkal, a másik Piringer János, aki idejövetelekor még társa Jóba Eleknek a Nyírvidék kiadásában. Hamarosan szétváltak; Piringer később már csak a formanyomtatványok készítésével, forgalmazásával foglalkozott. A két háború között, a 40, majd 50 ezer lakosú megyeszékhelyen a könyvkereskedők szinte valamennyien a Kossuth tér közvetlen környékén működnek. Az 1930. évi címjegyzékben tájékozódhatunk, nemcsak emlékezet szerint. A Bethlen utca elején, a róm. kát. bérházban az Újságbolt, az 5. sz. alatt Fábián Pál üzlete. A Zrínyi Ilona u. legelején Szántó Ernő; a mai házasságkötő terem után következett (lebontott). házban Darvas József. Itt a háború után már Komlós Jenő a tulajdonos: rá sokan emlékezhetnek az elmúlt évtizedek könyvkedvelői közül. A városháza frontján, az északi felén Ferenczi, majd utóda a km vendége A műkedvelő muzeológus / «Mm» m ' v. ' > M Jjj»gggWtt Kovács Bertalan Helytörténeti gyűjteménnyel, a vasút históriáját reprezentáló kiállítással, sőt ezeken túl még saját képtárral is büszkélkedhet Dombrád. A nagyközségbe látogató — s mindezekre kíváncsi — idegennek azonban, dacára annak, hogy valamennyi említett nevezetesség másmás épületben található, elég megjegyezni egyetlen nevet, jelesül Láczay György- né tanárnő nevét. Neki ugyanis mindegyik tárlathoz van kulcsa, s ez nem véletlen, hiszen ő Dombrád (a jelzőt kéretik a lehető legnagyobb tisztelettel fogadni!) műkedvelő muzeológusa. — Igazából a negyedszázadon át összegyűjtött helytörténeti anyagnak vagyok a gazdája, mivel azonban valamennyi kiállítás közel van a lakásunkhoz, szívesen megmutatom bárkinek és bármikor mindhárom tárlatot — mondja mosolyogva a nemrég nyugdíjba vonult pedagógus, aki jelenleg a helyi református iskola óraadó tanára. Beszélgetésünk közben megtudom, hősünk tősgyökeres dombrádi — férjével együtt tanárként dolgozott Nyírtéten és Nyírturán —, de csak 1973-ban telepedett le végleg szülőfalujában. — A népi alkotóművészet és a népi hagyományok iránti tisztelet és rajongás gyermekkori indíttatásból fakad, édesanyám rendre úgy ünnepelte a március 15-ét, hogy nemzeti színeinket szőtte a készülő terítőbe — mereng el a helyiek által Ilikeként ismert is tisztelt tanárnő, majd hozzáteszi: — Elemi iskolásként a helyi református lelkész lánya volt az osztályfőnököm, vele rend szeresen népi játékokat játszottunk az iskola udvarán. Magáról feltűnően keveset, ám kedves tanárairól — Porzsolt Juditról, valamint a református iskola névadójáról, dr. Be- reczky Zsigmond hajdani kántortanítóról, illetve a kisvárdai tanító- képzős Tar Máriáról, Kiss Ibolyáról és a múzeumalapító Makay Lászlóról — annál szívesebben beszél. Mint mondja, a művészetek iránti tiszteletet dr. Thuróczy Margittól tanulta, akinek az irányításával a kisvárdai népművelési szakkörösök szó szerint is a vár megnyitói (az épület környékéről ők irtották ki a dudvát és gazt!) voltak annak idején.- Ilyen előzmények után nem véletlen, hogy hazakerülvén magam is különböző szakkörök szervezésébe fogtam, s ennek eredményeképpen a népdal és népi játékok megőrzésén túl, sok száz régen használt tárgyi emléket, ma már szinte felbecsülhetetlen tárgyat sikerült megmentenünk az enyészettől — mutat körbe Ilike tanárnő a gondosan elrendezett kiállítás gazdag anyagán. Nézelődésünk közben Láczay György- né szerényen hárítja el az általam korántsem csak udvariasságból mondott dicsérő jelzőket, hiszen mint mondja, ő csupán összefogta a spontánul hagyományőrzőkké avanzsált népes gyermek- és felnőttcsapatot. Ilike azonban nemcsak gyűjtögető életmódjára lehet büszke. Történelemtanárként megannyi vetélkedőre készítette fel eredményesen diákjait. Leginkább arra a Kossuth-vetél- kedőre gondol vissza szívesen, amelyiken maroknyi csapatával — az országos döntőben egyetlen falusi csapatként — végül a hatodik helyen végzett. Amikor titkos álmáról kérdezem, csupán annyit mond: — Szeretnék részt venni a hely- történeti gyűjtemény költöztetésében. Az új múzeumnak kiszemelt régi polgári iskolában ugyanis lenne elég hely az új szerzeményeinknek: egy korabeli helyi fodrászat és szabóság relikviáinak. Ha új helyen is lesz egyszer a dombrádi gyűjtemény, egy dolog változatlanul a régi marad. Nevezetesen, a tárlatvezetőt ezután is a Kölcsey utca 5. szám alatt kell majd keresni!
