Kelet-Magyarország, 1997. szeptember (54. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-20 / 220. szám
Í997- SZEPTEMBER 20., SZOMBAT Martryn Péter illusztrációja úgy viselkedtek, mint annakelőtte, de hetente kétszer-háromszor egy búvóhelyen találkoztak... — Nem, nincs egy szemernyi bűntudatom sem, a P-vel szerzett közös élményeink nélkül el sem tudnám képzelni az életem. Az egész annyira csodálatos, hogy nem bánnám, ha hamarabb kezdődött volna vagy örökké tartana ez a mámor. Mi az erkölcsös és mi nem az? — vetődik fel az emberiség nagy kérdése az utolsó korty capuccino után: — Ha a környezetem tudna a viszonyomról, nyomban és kíméletlenül elítélne. Ez sokáig fékezett is. Mit gondolnának rólam, ha meglátnának? Ez sokáig ott motoszkált a fejemben. Egy fél év kellett ahhoz, hogy el tudjam engedni magam. A mienk inkább egy plátói szerelem, főleg lelki rokonság, melyet a gyengédség és a közös hullámhossz éltet. Időnként mindegyi- kőnk visszahúzódik a saját világába, hogy aztán újra kimozdulva onnan felszabadultak és bizsergetően izgatottak legyünk... — mondatai közben a kissé konzervatív berendezkedésű arcára apró csillagok ereszkednek. Csakis ezek és ő tudhatja, milyen érzéseket elevenítenek a különben szenvtelen szavak. — Tiszteletben tartom az erkölcsöket, de életem egy van. Akkor lenne helytelen, amit teszek, ha ártanék vele bárkinek is. De egyikünk családja sem sínyli meg, sőt kifejezetten és nem tudva az okot, profitál belőle. Én is kiegyensúlyozottabb, jóked- vűbb, szóval olyan kicserélt vagyok. Ez hát az élet. A szakirodalom szerint az az egészséges házasság, ahol a párok ténylegesen partnerként kezelik egymást, s ésszerűen meghúzzák a kifeléfordulás határait, melyeknek azonban nem kell áthág- hatatlanoknak lenniük. Meg különben is, hirdetik sokan, a hűség az ideál. A félrelépés a legtöbbször az egészséges életösztön megjelenési formája, azaz olykor olyan égető szükség van rá, mint a sivatagi vándornak egy pohár vízre. A partnerkapcsolat nem állandó, hanem szüntelenül változó valami. Azaz — hangsúlyozzák az okosok — lehetséges, hogy valaki egyszerre többet is szeressen. Éppúgy fenntartható egyidejűleg egy kettős kapcsolat, mint ahogy az egy emberhez fűződő viszonyunk is időszakonként más és más. A nők, s hadd beszéljek inkább saját nemem nevében, összes érzelmüket és gondoskodó génjeiket az állandó partnerükre szeretnék rázúdítani. Éva óta olyasvalakit szeretnének, aki szerető, barát és társ egy személyben. Ilyen azonban szinte nincs is. így hát az egyikkel együtt élnek, a másikkal csak (s ez milyen jó!) néha találkoznak. Vagy ha nem akarják, illetve nincs módjuk ezt megtenni, akkor kielégítetlen vágyaikat esetleg a tudatalattijukba gyömöszölik. De ez utóbbi érv nemigen szokott szerepelni a válóperes tárgyalások indokai között. Pedig, hát... Szőke Judit rekek közé bújt, volt aki a tetőre mászott, aki bezárta maga után a fülke ajtaját. De volt, aki mihelyt biztonságban érezte magát, azonnal támadólag lépett fel: a vagonok ablakaiból kalapács, széndarab, nyitott bicska röpült az oroszlán felé, s valami úgy az oldalába vágódott, hogy fájdalmában felordított: — Hohoho-hó-ó-ó! De csak egyet, egy rövidet, hangja hirtelen elhalt, mintha azt is megbánta volna, amit mondott, s szeretett volna letérdelni az emberek előtt, a fejét a földre hajtva, biztosítani őket legbékésebb szándékairól. De hát hiába, ez tiszta öngyilkosság lett volna. Összeszedte tehát magát, egy óriásit ugrott előre, s megint száguldani akart, egyenes irányban, ismeretlen cél felé. De szemközt magával újabb embercsoportot látott, dorongokkal, puskákkal fölfegyverkezve. Oldalt fordult hát, átugrott a deszkakerítésen. Egy népes utcára zuhant, majdnem elgázolta a villamos, de a kalauznak az utolsó percben mégis sikerült fékeznie, elég ügyetlenül persze; nem fog fizetésemelést kapni. Lett erre az utcán óriási rémület (a délutáni lapok úgy írták, hogy: pánik). Az elszabadult oroszlán most már nem is tudott volna egy helyben megállni, futnia kellett. Jobbra fusson, balra fusson? — ha már benn volt a végső szerencsétlenségben, mi sem természetesebb, mint hogy elkezdett cél nélkül vágtatni a város belseje felé. Emberek, járművek, menekülés, ordítás és vészes sikolyok mindenfelé. Az oroszlán félelme észbontó izgalommá fokozódott, már nem látott semmit, csak valami zűrzavaros, mozgó, tarka masszát. Életösztönének még egy utolsó megnyilvánulásául egy nehézkesen kacsázó kövér asszonyságot a végső érvvel akart meggyőzni arról, hogy senkit nem akar bántani, csupán élni szeretne, nem kell tehát tőle félni, nem kell menekülni, nem kell az ijedtséget fokozni és terjeszteni — rávetette tehát magát, a földre teperte, s két első mancsával erősen lefogta, hogy maradjon már békében, ne is mozduljon. De még ezzel az utolsó manőverrel sem volt szerencséje, mert az anyóka, szegény, szörnyethalt — az ijedtségtől is, no meg hát a tapintatlan érintések okozta halálos sérülésektől. Éppen jókor érkezett a kétségbeesett oroszlánhoz két biciklista rendőr, akik revolverlövésekkel megölték. Utolsó fantáziája az volt, hogy egy szép, új, nyitott ajtajú ketrec áll előtte, ő beugrik a ketrecbe, s valami ügyes és kedves ember gyorsan becsapja, s bezárja után az ajtót. MÚZSA Petőfi Sándor Szeptember végén Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldéi a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérei tetőt. Még ifjú szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyül már, A tél dere már megüté fejemet. Elhull a virág, eliramlik az élet. Úlj, hitvesem, ülj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le. Holnap nem omolsz-e sírom fölibe? Oh mondd; ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet? Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem, azt. Letörleni véle könnyűimet érted; Ki könnyeden elfeledéd hívedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret! Koltó, 1847. szeptember (Mondták: a legszebb verssor a magyar lírában — „Elhull a virág, eliramlik az élet.” Gyönyörű! Valóban az. Miként a végleges „szakítással”, a halállal szembenéző még ifjú Petőfi Sándor egyszerűségében döbbenetes mélységekig hatoló filozofálgatása is csodálatos. Eliramlik...Igen, el. És ősz lesz, tél, dermesztő hideg. Nagyon sokáig.) Martyn Péter illuszrációja Harasztosi Pál illusztrációja
