Kelet-Magyarország, 1997. szeptember (54. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-20 / 220. szám
1997• SZEPTEMBER 20., SZOMBAT Napkelet • A KM hétvégi melléklete Akiket a kan Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk! 50 év után szülőföldünkön történt találkozás emlékére. A kitelepített andódi- aktól 1947-1997. Mostantól ezzel a felirattal hirdeti emléktábla azt a szomorú eseményt az andó- di templom falán, melybe ötven évvel ezelőtt szinte belerendült a falu. Százak sorsa pecsételődött meg, űzettek ki otthonukból. A politika, mely az emberiség történetében már oly sokszor volt cinkos, egy fél évszázadig nem engedte a sóhajt, a reménykedést. A kerek évfordulóra aztán Szlovákia- szerte ezreket „hív haza a harangszó”, hogy akik még élnek, emlékezzenek. Nem volt ez másként a napokban Andódon sem. Ezt az Érsekújvártól alig két kilométerre lévő kis községet sem kímélte meg egykor a lakosságcserének nevezett száműzetés. A szinte magyarlakta település lakóinak nagy részét Nyíregyházára sodorta az élet, de vitték őket Morvaországba is kényszer- munkára. Szabolcsból aztán jó néhányan Nagykovácsiba és Kecskédre húzódtak vissza, hogy közelebb kerüljenek, ha ismét hazamehetnek. Tévedtek, a paktum megköttetett, s ők magyarnak vallották magukat! A nap mintha pótolni szeretné, amit a nyári hónapokban elmulasztott. Ezerszámra ontja melegét az andódi főtérre. Izgatott, ünneplőbe öltözött férfiak és nők gyülekeznek. Jöttek a harangszó hangjára. Az érkezőket régi szokás szerint sóval és kenyérrel fogadják. Szinte köszönni sincs erejük. Az első szó amit kimondanak: Te ki vagy? S a könnyek letörlése után alig tudnak kiszabadulni egymás öleléséből. Tudták és érezték, hogy egykori honfitársuk a szembenálló, csak hát az idő nagy úr. Van aki az unokában a nagyapát véli felismerni, mások csak találgatnak. Melyik Kis, melyik Czuczor, melyik Kucsera. Segítenek az egykori becenevek, meg az, hogy hol laktak. Czuczor Károly komótosan lépked a járdán. Ez az utca volt az otthona, itt van a ház. Nehezen kap levegőt. Nem, már nem sír. Az egykori hosszú polgárházat két részre osztották, s két ide érkező békéscsabai család kapta meg, amit még most is használnak. — Bemehetek? — kérdezi Károly illedelmesen, — ez a mi házunk volt. Ismerek minden sarkot, minden szegletet, hiába múlt el az idő. Szinte filmként pereg le bennem minden. Itt volt apám felravatalozva, miután jöttek hazafelé a frontról, s a falunk határától hét kilométerre lekaszabolta egy orosz géppuska őket. Ma is látom, a mellkasát érte két lövés, a homlokán lévő lyukból pedig még a ravatalon is szivárgott a vér. — A távolba néz Károly, kezét tördeli: kint nyugszanak a temetőben... — Szervusz, ki vagy? Tudom, ismerlek, csak éppen a neved nem ugrik be. — Egyetlen beszédáradat, mint zsongó méhkas, alig lehet elkezdeni a hivatalos programot. Mindenkinek van mondanivalója, amit egy rég nem látott ismerőssel, baráttal vagy szomszéddal közölni szeretne. A boldog egymásra találás kisimítja a ráncokat, a kísérő gyerekek, feleségek kicsit hátrább húzódnak. Látják, érzik, itt a fél évszázadig elfojtott kérdések és válaszok között nekik csendben kell maradni. Különben is, csak egyfajta áhítattal és tisztelettel lehet ezt a sok fényes tekintetű embert nézni. Ők százötvenen az egykori félezerből a tanúk. Miskolczi László polgármester ünnepélyesen megnyitja az elhurcolt andódiak első találkozóját. Szavai néha ostorként csapódnak és sokszor visszatér benne a szülőföld kifejezés. A történelem csak egyszerű lakosságcserének nevezi, de nem volt ez más, mint bűncselekmény. Ezektől az emberektől bocsánatot kellene kérni és megkövetni őket. Emlékezni, és találkozni jöttünk — hangsúlyozza — feleleveníteni a történteket, hogy a felnövő generáció megismerje az igazságot. A találkozással pedig örülni szertnének egymásnak. A műsor tovább pereg. Minden mondatnak, minden szónak súlya van, s idéz valamit. A versek, az énekek miattuk és nekik szólnak. Ők érzik és értik a tartalmukat. Az a fél évszázados feszültség talán most végre engedni kezd egy kicsit. Az idő vasfoga emésztette düht és dacot elfojtó seb felpattan, de már nem vérzik annyira. Mintha enyhülne a fájdalom is. Egy emlékérem is jár mindenkinek. Nincs zúgolódás, a hosszú névsorolvasás után, legalább mindenkit megismernek, akit név szerint kiszólít a polgármester. Az emlékkönyvbe is beírják a nevüket. A szervezők kedvesek, nagyon udvariasak. Két éve fogalmazódott meg bennük először a találkozó gondolata. S most végre megvalósulhatott az álom. Bár közben más települések megelőzték az andódia- kat, de van ahol még mindig várják vissza az elhurcoltakat. A hazatérők első közös útja Czuczor Gergely, a falu szülöttének emléktáblájához vezet. Az egykori költő, pap, forradalmár szülőházát a hatvanas években elvitte a dózer, de emléktáblája hirdeti, a harcot nem szabad feladni. Az épület sorsában talán az elhurcoltak sorsa tükröződik vissza. Őket is messze vitte a vonat, de most visszajöttek. A nagy magyarról, Révész Bertalan nyitrai egyetemi tanár beszél. Érdemei közt említi: ő megértette a haza hívó szavát, és megtett mindent annak felemelkedéséért. A koszorúk a kései utódok tiszteletét jelentik. A csoport következő állomása az első világháborús emlékmű. Azoknak állítottak itt egykor emléket, akik a hazáért életüket adták, s a harcmezőkön vagy azok közelében alusszák örök álmukat. Nyugodjanak békében — hangzik fel itt is, ott is a komor mondat. S ami már a történelemmel is keveredik, a házigazdák mára készítették el a település második világháborús emlékművét. Ennek leleplezésére is hívták az egykori andódiakat. „Hazám, hazám, te mindenem...” — harsog az ének... Fújja a szlovák, a magyar állampolgár. A hófehér kő márványtábláján ott sorakoznak a nevek, persze magyarul. Lett is ebből ribilió. A pogármester hiába érvelt, akkor nem élt itt egyetlen szlovák sem. Nem, a felirat csak készüljön el szlovák nyelven is. A menet a templom elé megy, a kitelepítés, a deportálás emlékére felállított kopjafához. Amint a lepel lehullik, a befogadó települések küldöttség vezetői emelkednek szólásra. Ők úgy érzik elődeik mindent megtettek, hogy az érkezők ne legyenek idegenek a saját hazájukban, és sikerüljön nekik gyökeret ereszteni. Mások hagsú- lyozzák: addig él a múlt, míg akadnak em- lékezők. A következtetés egységes: soha se történjen meg még egyszer ez az esemény. S mintha a természet is szeretné leróni tiszteletét, hullani kezdenek az ég könnyei, így a Himnuszt már a templomban éneklik el. Leszál az est, kint csend honol, csak a kultúrterem hangos, az áhítatot a vidám egymásnak örülés váltja fel. A házakban aztán tovább folyik az izgatott beszélgetés, sokakat a virradati kakasszó figyelmeztet: vasárnap van, az andódi nagybúcsú napja. Telitorokból szól a délelőtti hálaadó mise éneke. Száll a könyörgés az ég felé. Az imát morzsoló meghitten térdel. Van ki végleg búcsúzik, talán soha többé nem látja a tornyot, a temetői keresztet. Mások ígérik jönnnek, ismét eljönnek. Oly jó érezni, hogy itt is otthonra találnak, s nem idegenek a szülőföldjükön. Az ebéd még közös, a pohárköszöntőkön hálát mondanak azoknak, akik megszervezték e találkozót. Sokat emlegetik a nyíregyházi Kiss Vendelt „Etelkarcsi fiát” is, aki a megyénkbeli andódiakat „szedte össze”. Az autóbusz esőben indul útnak, a lámpafényben meg megcsillannak a könnycseppek. — Gyertek, várunk beneteket! — hangzik fel, innen is, onnan is. S ők ígérik: ha tehetik itt lesznek. A KM VENDÉGE Szabó Magda Szabó Magda nyolcvanadik életévében szelleme ugyanolyan friss, mint mindig is volt. Nemrégiben az a megtiszteltetés érte, hogy a színházi világnapon az ő István király-drámáját sugározta a televízió, a békéscsabai társulat előadásában. O Tudomásom szerint az Az a szép, fényes nap vagy húsz éve készült, egy rádiójáték-pályázatra. A képernyőn látva feltűnt, hogy hatásosságából, időszerűségéből mit sem vesztett, sőt... — Hál’ istennek. Alig van augusztus húszadika, március tizenötödike, hogy valahol, valamilyen formában műsorra ne tűznék. Tavaly például a millecente- nárium irányította rá a figyelmet. ~J Nem gondolt arra, hogy Szent István sorsából, példájából adódik egy másik darab lehetősége, a feleségéé? — De vajon meg tudnám-e írni Gizella drámáját? Jól ismerem a református leánynevelés körülményeit, erről a nézők is meggyőződhettek az Abigél című tévésorozat láttán. A katolicizmusról viszont nincsenek személyes tapasztaltaim. Persze, van Gizella életének egy olyan mozzanata, amit nyilván meg tudnék írni. Ez a rémület. A bajor hercegnőt kolostorban nevelték, ráadásul úgy, hogy soha földi embernek nem lesz a felesége. A magyarokról csak annyit tudott, hogy ha szólt a csengő, akkor minden egyházi ékességet el kell dugni, mert jönnek a vad portyázók. Imádkozott az egész zárda, hogy „a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket”. Rossz hírünk volt arrafelé. A vatikáni térképen például a Kárpátmedence helyén az állt, hogy terra gencium, az az ilyen-olyan törzsek lakhelye, ahol még mindenki pogány. És akkor egyszer csak közlik Gizella hercegnővel, hogy megváltozott a család keleti politikája: feleségül kell mennie a magyar uralkodó, Géza fejedelem Vajk nevű fiához. O Akiből csak házasságkötés után lett István és keresztény. — Még jó, hogy nem én kerültem hasonló helyzetbe. Ahogy a családomat ismerem, mi mindig azt mondtuk, hogy nem. A több száz évre visszanyúló családtörténet szerint az elődeim gyakran ültek hazafias érzelmeik miatt osztrák börtönökben. O Egy magyar hazafinak furcsa lehetett a személyes találkozás Habsburg Ottóval. — Rokonszenvesnek találtam. És bátornak, mert ő volt az, aki meg akarta nézni a debreceni Oratóriumot, ahol 1849-ben detronizálták a Habsburgokat. O És ezen a találkozón hová lett a rebellis Szabó Magda? — Egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy amit tesz, nem őszintén teszi. Ahhoz ő túl művelt, túl európai. O Ebben hasonlít Önhöz. Ez ösztönöz arra, hogy megkérdezzem: hogyan látja Magyarország esélyeit? Elvégre nyolc évtized alatt sokféle változást ért meg a hazájában. — Ha valaki olyan öreg, mint én, és annyi rendszerváltást átélt, csak derűlátó lehet. Mert ha végiggondolom a magyar történelmet, amit képzettségemnél fogva elég jól ismerek, akkor csak azt mondhatom, hogy na, újra ismerős a helyzet. Anyámnak volt egy csodálatos mondása: „A boldogság a katasztrófák áramszünete.” Ezen nagyon megsértődtem gyermekkoromban, mert úgy véltem, hogy a boldogság egy folyamat. „Lányom, az élet gátfutás — fejtegette az anyám —, amikor már azt hiszed, hogy minden rendben van, akkor jön a gát és amikor túl vagy rajta, meglepve tapasztalod, hogy ott a vizesárok. Ezt meg kell szokni.” Milyen igaza volt! De azért annyi minden jobb lehetne, ha politikusaink nem osztanák meg a nemzetet. O A magyar írók élgárdája mindig a jobbítás eszméje mellé állt. Most mintha hallgatnának az írók. — Ha most Tompa Mihály elkiáltaná, hogy „Száraz ágon hallgató ajakkal, / Meddig ültök csüggedő madarak?”, akkor a csüggedő madarak azt mondanák, hogy miért énekeljenek, mikor se kiadó, se papír, se pénz, se kultúra, se semmi? Hányán tudnak az írásból megélni? Igazából senki sem. Ha ez a kormány nem hozza rendbe az írók sorsát, nagyon csudálatos módon tartódik majd számon a magyar kulturális történelemben. László Zsuzsa A történelem csak lakossagcserenek nevezi Oankö Mihály Az andódi találkozó A szerző felvétele
