Kelet-Magyarország, 1997. szeptember (54. évfolyam, 203-228. szám)

1997-09-16 / 216. szám

1997. szeptember 16., kedd HÁTTÉR a Szerényen termett a szilva A Tisza és Szamos mentén még ma is sok családban főzik a zamatos lekvárt Balogh Géza Kisar, Tiszacsécse (KM) — Minden tájnak megvan a maga őszi illata. Zemplén­ben a szőlő édes, Bácskában a zsíros, fekete föld súlyos, Szatmárban, Seregben a szilva légiesen finom illatát érzi az ember. Semmi más­hoz nem hasonlítható ez az illat, és hál’ istennek fizetni sem kell érte. A Szamos, a Tisza, a Túr men­tén manapság messzire világí­tó tüzek lobognak a portákon. Azt hihetnénk, talán bogrács- gulyást főznek, de éjfél után, hajnali két-három órakor...!? Nem szabadtéri partik azok persze, hanem szilvalekvárt főznek. Igaz, jóval kevesebb udvaron világítanak már a tü­zek, mint harminc-negyven éve, de jóval több helyen, mint öt-tíz esztendeje. Vigyázni a tűzre A kavarok, ahogy az eseményt nevezik, korántsem akkora att­rakciók már, mint korábban, amikor pótolt mindent, tévét, rádiót, mozit, diszkót, de azért ne úgy képzeljük el ma sem, hogy nekiül a gazda, vagy gazdaasszony az üstnek, s be­burkolózva a sötétségbe, rán­gatja hajnalhasadásig a kavaró nyelét magányosan. A kavaró azért még ma sem mindenna­pos esemény. Tiszacsécsén, a Tiszahát egyik legkisebb falujában több portán is fortyog a lassan lek­várrá öregedő cibere, és szó sincs magányosan üldögélő öregemberekről. A falu leg­szélső portáján például alig múlt negyvenéves a legidő­sebb ember, az átlagéletkor nemigen haladja meg a húszat. Már ebből is látható, Tóth Bé­la udvarán rengeteg a gyerek. Ha nem is kavarnak, de azért Rézüstben fő az igazi lekvár Balogh Géza felvétele ott téblábolnak a rézüst körül, s peckáskodnának, azaz pisz­kálnák a tüzet, ha a felnőttek hagynák. Am a tűzzel vigyáz­ni kell, nem elsősorban azért, mert még felgyújthat valamit a portán, hanem azért, mert a lekvárfőzés lassú, megfontolt tüzelést igényel. így is nagy a kockázat, hiszen ha nem fi­gyelnek, könnyen odakozmál- hat. S oda a fáradtságos mun­ka, oda a lekvár, a pénz. Mert a lekvárból persze egy kis pénzt is lehet csinálni, ami rá is fér az itt élőkre, akik közül csak keveseknek van munká­juk. Leggyakoribb gyümölcs Kása András még azon sze­rencsésebbek közé tartozik, akiket megrokkant egészségük miatt leszázalékoltak. így, ha nem is sok, de azért biztos pénzhez jutnak. A helyi téesz i egykori növényvédőse nem is tudja hirtelen hány esztendeig permetezte a közös, meg az egyéniek gyümölcsfáit, csak a jó Isten tudná megmondani, mennyi permetszert lélegzett be közben. Egyébként kertész a szakmája, a távoli Kecske­méten végzett. A híres Helvé­ciái Állami Gazdaságban töl­tötte a gyakorló időket, de az­tán csak visszahúzta a szíve, a Tiszahát. A ficfás Tiszahát, írhatta volna azonban Móricz szilva­fás Tiszahátnak is, hiszen annyi a Tiszaháton, az Erdő­háton, de az egész Szatmár­ban, Beregben a szilvafa még ma is, hogy Tiszát lehetne re- keszteni velük. Régen persze ebből is több volt. Sokkal több. Egy tanulmány szerint mai területekre számítva 1895-ben a megye összes gyü­mölcsfaállományának majd­nem negyede volt a Szamos- Tisza-közben. Száz hektáron átlagosan 333 gyümölcsfát számláltak, a fasűrűség negy­ven százalékkal volt nagyobb az országosnál. Kitalálhatjuk, melyik volt a leggyakoribb gyümölcs. A szilva természe­tesen, ez adta az összmennyi- ségnek több mint kétharmadát. Jellemző, hogy a Tisza mentén hét község határában találták a gyarmati járás majd 154 ezer szilvafájának kis híján felét. Kisar, Nagyar, Csegöld, Ma- tolcs, Nábrád, Panyola, Penyi- ge voltak az igazi gyümölcsös fellegvárak. Csécse ugyan nem tartozott közéjük, a mai csécsi kertek­nek azonban nemigen van pár­juk Szatmárban, az Alföldön pedig egészen biztosan nincs. Az ősi kertek mellett nagyon sok helyen díszlenek az új faj­tákkal telepített szilvások is, ilyenből főzik a lekvárt Kósá- ék is a Tóth portán. Itt már ré­gebben elkészült a katlan, van üst, s kavarószerkezet is, rá­adásul rokonok, így hát itt kezdték el a nagy munkát. Egy eresztésen már túl vannak, ak­kor vagy húsz kiló lekvár főtt. Most, már a házigazda által ül­tetett Stanley gyümölcsét ro- tyogtatják, s lesz még egy har­madik eresztés, a később érő orsó szilvából. Azt mondják, ez adja a legjobb lekvárt. Vannak persze, akik vitatják mindezt. A másik híres szilva­termesztő helyen, a dzsungel­gyümölcsösök hazájában, Kis- arban például a többség ha­gyományosan a nemtudom, vagyis a penyigei szilvára es­küszik. Balta Gézáék is ebből főzik a lekvárt, pontosabban főzték. Mert mikor bekopo­gunk hozzájuk, már nagyban sikálják az üstöt. Az udvaron egy lócán sorakoznak a szil­kék, tele keményre öregített szurokszerű lekvárral. Bár több lenne... Ha netán majd adnának el be­lőle, háromszázötven-négy- száz forintot kapnak kilón­ként. Nem nagy pénz, de leg­alább biztos. Bár több lenne, de keveset termett az idén a szilva. Ha az idén gyenge, jö­vőre biztosan erős lesz a ter­més, legalábbis ezt tartja a mondás. Bár igaz volna, és roskadoznának a macskatökű, duránci, boldogasszony, ber- bencei szilvafák. y an egy angol szó — mobbing — amelynek szótári keresése töké­letes kudarcba fullad, pedig a szó nyugaton, a fejlett piac- gazdálkodás világában igen­csak ismert. Angliában élő ismerősömtől kapom meg a szó magyarázatát: ugyanaz a fúrás ez, mint amit az ántivi- lágban mi is előszeretettel alkalmaztunk irigyelt vagy utált kollégánk munkahelyi tönkretételére. A fúrás és a mobbing között van mégis egy árnyalatnyi különbség. A fúrás annak idején nem fel­tétlenül jelentette munkatár­sunk tökéletes leselejtezteté- sét, már azért sem, mert a ka­pun belüli munkanélküliség korában a megfúrt ember még rang- és prémiumvesz­tetten is elboldogult, ám a mobbingolt kolléga(nő), akit a háromfázisú mobbingolás malmán munkatársai átda­ráltak, olyan magasan repül át volt munkahelye kerítésén, hogy röptében az ornitológu­sok meg akarják gyűrűzni a lábát. (Ígérem, a három mobbing fázisról azonnal részletesen beszámolok). Miért értekezem erről a szótárkerülő angol szóról? Mert ha maga a kifejezés még nem is, lényege, tartal­ma máris itt settenkedik új­kapitalista kiskertjeink alatt. Hasznos lehet a mobbing technika ismerete, mert mire mások észbekapnak, mire a szakirodalom elönti házunk táját, mi már régen túlva­gyunk áz első mobbingokon. A mobbingolást három fá­zisban végezzük, de még mie­lőtt belekezdünk, alaposan ki kell néznünk magunknak a helyet, állást, beosztást, ahonnan röptetni akarjuk a madarat. Bőrünket vastagít- suk, lelkünket kérgesítsük és szinte észrevétlen betömkö­dése. Jó eredményt hozhat Bumbala Bélának az ügyfe­lektől való egyre gyakoribb távol tartása. Ez oda vezet­het, hogy kollégánk kezd előbb nyugtalanul viselked­ni, majd a pszichológia tör­vényei szerint magába ros- kad, gyanakvó lesz, s ennek a fázisnak az utolsó alfázisá­Mobbing-siker képzeljünk magunk elé egy középkori csatateret, mert munkahelyünk hamarosan ugyanolyan harcmezővé fog alakulni. Most rohamcsapa­tainkat (régen klikknek, ma lobbynak nevezzük őket) kell megszervezni, és kezdődhet a hadművelet. Első fázis: a zaklatásnak ártatlanul kell kezdődnie, pi­tiáner összekülönbözés is elegendő, de kezdhetünk fel­ső C-n, életesebb vitával is. Ezzel a módszerrel választ­hatjuk ki áldozatunkat, mondjuk Bumbala Bélát, akit haladéktalanul közösségel­lenesnek, vagy összeférhetet­lennek, esetleg tudományos eleganciával aszociálisnak minősíthetünk. Második fázis: a mobbing célszemélyét a környezetétől fokról fokra elszigeteljük. Pompás módszer lehet a fon­tos információs csatornák ban agresszívvé válik. Ha eddig jutunk, szinte biztosak lehetünk a mobbing sikeré­ben, mert a konfliktus fája most kezd csak igazán termő­re fordulni. Más pályát kel­lett volna választanod — hangozhat az első finomabb utalás arra, hogy akár máris, önként át kellene röpülnie Bélának a munkahely keríté­sén. De ha erre az első neki­futásunkra nem veszi a lapot, akkor költői kérdést is felte­hetünk neki: Mi is tart itt tu­lajdonképpen? Ha célszemé­lyünk erre mobbing-gyanút szimatol, gyorsan a jó szán­dékú barát szerepébe kell bújnunk: Fáradt vagy Bélus. Nem kellene szabadságra menned? Vagy egy szanató­rium... esetleg egy pszichiá­ter... Ebben a hosszan tartó sza­kaszban az áldozat ellencsa­pásba is átmehet. Védekezik, sír, panaszleveleket ír a cég­vezetésnek. Ezzel pedig csak ront a pozícióján. Most a ve­zetők szemében válik össze­férhetetlen, nehéz emberré. Ha pedig mi, az üldözők jól időzítünk, ebben a pillanat­ban tesszük közkinccsé véle­ményünket arról, hogy Bum­bala Béla kollégával képte­lenség együtt dolgozni. Je­lenléte negatívan befolyásol­ja a team összteljesítményét, miatta nincs csapatmunka. Harmadik fázis: kiszemelt áldozatunk mély depresszió­ba zuhan, hosszan tartó be­tegszabadságra távozik. Kezdhetjük dörzsölni — a mobbing biztos sikert ígér! Néhány hét vagy rosszabb esetben egy hónap múlva be­nyújtja le- vagy felmondását a harapásainkkal jól meg­szaggatott személy. Lelkiis­meretünk nyugodt lehet, mert cégünk vezetősége szelíd és tudományosan hangzó köz- gazdasági fogalmakkal ma­gyarázza meg, hogy a válla­lati profiltisztítás okán re- strukturalizációt hajtottak végre és ennek keretében lét­számot redukáltak. A z egészben csak az lesz az érthetetlen, hogy Bumbala Béla miért mondja majd, hogy őt kirúg­ták, meg hogy munkanélküli lett... Ja persze, Bumbala so­ha semmit meg nem értett. Aszociális ember. Kedvezmény M ai, sovány világunkban nem mindennapi ese­ménynek számít az, ha valaki lakást épít, építteti. Vannak persze olyanok is, akik a szaúdi királyi család Nizza környéki palotáinak mását is könnyedén fel tudnák húzatni a magyar ugaron, a nagy többségnek azon­ban marad a szocpolos lehetőség. Pár éve született az elha­tározás, hogy segíteni kell a legnehezebb körülményekkel sújtott családokon, s hamarosan épülni is kezdtek e laká­sok. A magyar nyelv is nyomban megszülte, a társadalom pedig elfogadta az elnevezést: szocpol-lakások. Nem csupán a nyelvészek bizonyultak azonban lelemé­nyesnek, hanem az építők is. Pillanatokon belül felismer­ték a lehetőséget, s léptek. Felajánlották a pénztelen csalá­doknak, hogy meghitelezik nekik az induláshoz szükséges tőkét, sőt, felépítik a házat is, a kedvezmény fejében. A két és fél millió forintból fel is húzták a falakat, betették az aj­tókat, ablakokat, aztán — tisztelet a kivételnek—elhúzták a csíkot. Nem is csoda, hiszen az esetek jó részénél kiderült, olyan silány anyagot használtak fel, amilyen silány anyag már nincs is. A hatóságok is felfigyeltek, igaz jókora ké­séssel a turpisságokra, és seregnyi helyen megindult a vizsgálat. Hogy milyen következményei lesznek az ellen­őrzésnek, a hatósági eljárásnak, még nem tudni. Félő, mint annyi más esetben, a valódi tettesek ezúttal is megússzák, a házak pedig rohamos pusztulásnak indulnak majd, hi­szen ami alatt nincsen normális alap, ami fölött nincsen normális tető, törvényszerűen romlásnak indul. Sokak véleménye szerint már most is sokat lehetne javí­tani a helyzeten a lakáskoncepció módosításával. A ked­vezményt meg kellene kapniuk azoknak is, akik vásárolni akarják a házat. Ezzel a hőn áhított lakásmobilizációt is elősegítenék, ráadásul megfelelő ellenőrzés mellett erős, száraz, hosszú távra szóló lakáshoz jutnának azok, akikre egyébként gyakran a megcsalatás vár. Balogh Géza Szöveg nélkül mw ________-......­Kommentár Ferter János rajza Ez még (have)rock? M ielőtt bárki azt mondaná, a téma partikuláris, hadd jegyezzem meg: a rock — vagy annak ezer­nyiféle mutációja — váltzozatlanul tömegeket vonz, érdekel, mozgat. így volt ez a múlt hét végén a kis jubileumot köszöntő (ötödik) nyíregyházi Have-Rock amatőr zenekari fesztiválon is. Huszonhárom együttes „állt be” és produkált az Open Doors pódiumára Tyúkodtól Tiszadadáig, Ibránytól Tiszavasváriig, és ter­mészetesen a legtöbben Nyíregyházáról. Ha a bandákat csak négy taggal számolom, ez közel száz, valamiféle művészettel (merthogy az!) jobbára önerejéből próbálkozó fiatal. És akkor még nem beszéltünk a döntően abszolút tinikorú közönségről! Túlzás nélkül: egyik-másik népsze­rű csapatot nemcsak a saját sleppje hallgatott, tapsolt meg, pogózott végig, hanem néhány százan. A kezdetben kellemes fesztiválhangulatot aztán némi falsok keserítették, amin csodálkozni lehet, de nincs értelme. Az időtartamában monstre seregszemle (délután fél kettőkor kezdődött, az eredményhirdetés fél tíz magas­ságában zajlott) bizony nemcsak a zsűri türelmét, szellemi és fizikai álló(ülő-)képességét tette próbára, hanem az egymást követő együttesek toleranciáját. Némi malőr épp ebből keletkezett. Ä tíz percben maximált játékidőt ki-ki a saját trükkös, csalafinta módján igyekezett növeli. Akadt, aki a bejátszás imitációjával négy-öt perces nótát nyoma­tott, olyanok is voltak, akik a bevégzés kötelezettségét (véget vernek a zenének, hazamennek a legények) látszot­tak elfelejteni. Valaki egyenesen botrányt emlegetett, a be­fizetett 1500 forint lejátszásának kijátszását. Pedig egyszerűbb és hétköznapibb dologról volt szó. Arról nevezetesen, hogy a hajdani örömzenélések, hap- peningek, jam session-ök kora — úgy tűnik — lejárt. Maradt a kemény harc a felszínre jutásért, a karrier lehetőségének morzsamegragadásáért. Még azon az áron is, hogy másnak egy szemnyi se jusson. Csak akkor, kér­dem én, mitől Have-Rock? Kállai János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents