Kelet-Magyarország, 1997. szeptember (54. évfolyam, 203-228. szám)

1997-09-02 / 204. szám

1997. szeptember 2., kedd HATTER 3 Egy hajóban az ukránokkal A Tisza és a Szamos minden évben okoz meglepetéseket a szakemberek számára A következő lépés a Borzsa-torok környékének rendezése A szerző felvétele Balogh Géza Tiszabecs (KM) — Aki meg­szerette egyszer a Tiszát, an­nak ünnep minden nap, ami­kor újból megláthatja. Még­is, a nyárutó, az őszelő talán a legszebb a folyó mentén. Igazi élmény ilyenkor lecsó- nakozni a hátán. Feled az ember minden bút, bánatot, nincsen semmi más, csak a halkan surrogó víz hangja, a folyóra hajoló fák lassan sár­guló lombja. A folyó hátán utazók közül azonban nem mindenki enged­heti meg magának a céltalan nézelődést. Vannak ladikok, melyek utasai ha meg is látják a kőrisek lassan sárguló leve­leit, vagy a sekély vízben apró halakra leső gémeket, nem igazán erre kíváncsiak. Sokkal jobban érdekli őket, hány mé­teres szakaszon bontotta meg a Tisza a partot a legutóbbi nagy áradás óta, helyükön vannak e a partvédő kövezések, egyálta­lán, mi változott az elmúlt hó­napokban a folyó mentén. Fortyogó áradat E ladikok ilyenkor, augusztus végén, szeptember elején min­den évben elindulnak a Sza­moson, a Tiszán, az utasok, a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság szakemberei ek­kor mérik fel a két folyót, s összegzik az elmúlt hónapok hatásait, határozzák meg a kö­vetkező lépéseket. A Tisza fel­ső szakaszát ellenőrző útra la­punk is meghívást kapott, itt vagyunk hát a híres tiszabecsi strand fölött, s váijuk, hogy a porondról vízre eresztett há­rom csónak megérkezzen, és indulhasson velünk Geregelyi- ugomyáig. Már hallani is a zúgásukat, de hiába pár száz méter csupán a strand és a vízmérce közti tá­volság, a gyors víz miatt bele­telik egy kis időbe, míg ideér­nek. Addig persze nézelő­dünk. Többek között szemre­vételezzük a vízmércét is, amely tulajdonképpen három mérce. Egy lent a mederben, másik a hullámtérben, a har­madik pedig közvetlenül a gát alatt, s a teteje színei a töltés koronájával. — 0, ha ez beszélni tud­na...! — mutat az utóbbira Fa­zekas Sándor, a becsi gátőr, s kezével jelzi, hol volt a leg­utóbbi nagy víz szintje. Ha meghosszabítjuk, s a töltésre vetítjük a kilencvenhármas ka­rácsonyi ár szintjét, kiderül, egy méter se hiányzott talán ahhoz, hogy meghágja az ár a gátat. Terelöművek a folyón Van azonban más néznivaló is Becsen, ahol Magyarországra lép a folyó. Fel, a Batár torko­latához igyekszünk, hogy el­lenőrizzék a szakemberek, mi­képpen állja a part a folyó ost­romát. A cél előtt azonban öt­ven méterrel vissza kell for­dulni: borzasztóan erős a sod­rás, a meder közepén pedig ka­vicszátonyok. Rohan, tajték­zik a víz, ennek a Tiszának nem sok köze van a lent meg­szokott, csendesen ballagó al­földi folyóhoz. Különösebb gond azonban nincsen, így megindulhat a csapat az egész napos út valódi célja, Ugomya felé. Alig párszáz métert kell megtennünk azonban, hogy újabb látnivaló akassza meg az utunkat, következnek a becsi terelőművek, melyeket a köz­nyelv nemes egyszerűséggel csak kősarkantyúknak nevez. Jobban illik azonban rájuk a terelőkő elnevezés, hiszen va­lóban tereli a Tiszát. Két évvel ezelőtt jártunk itt utoljára, akkor még csak az előkészületeit láttuk a négy te­relőmű építésének. Félelmetes látvány fogadta az embert. Ameddig csak el lehetet látni mindenütt vízbe dűlt fák, le­szakadt partok, az áradás egész egyszerűen elragadott egy erdőrészt. Kerti Andor, a vízkárelhárítási osztály veze­tője magyarázta el a tervezett lépéseket. Az Észak-Dunántú­li Vízügyi Igazgatóság szak­emberei folytattak le egy mo­dellezést, az ottani eredmé­nyek alapján készülnek el a te­relőművek, hallottuk. A remé­nyek szerint elhordja majd a sóderszigetet a meder közepé­ről a sodrás, és megszűnik a becsieket fenyegető veszély. Most itt állunk, pontosabban szólva dehogy állunk, szágul- dunk a víz hátán mint a vesze­delem, a sarkantyúk környé­kén fortyog az ár, de ami a fő, minden úgy alakul, ahogy a tervezők kigondolták. Óriási vita előzte meg az építkezést. A magyar és ukrán szakembe­rek hosszú-hosszú ideig vitat­koztak a beavatkozás szüksé­gességén, várható következ­ményein, míg hozzá kezdhet­tek a munkához. Épít és rombol A mostani ellenőrzésen is egy csónakban ül a magyar, és az ukrán fél. A mieinket Fazekas László a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság, az ukrá­nokat pedig V. P. Csipák az ungvári igazgatóság igazgató­ja vezeti. Azt hihetné az em­ber, a magyar szakértő a ma­gyar, az ukrán az ukrajnai par­tot nézi, de a folyó nem ismeri olyan szavakat, hogy magyar, vagy ukrán. Az hol itt, hol ott harap a partba, épít egy ho­mokpadot, mintegy demonst­rálva a két ország vízügyes összefogásának fontosságát. Ezt nem elég hangsúlyozni, halljuk később, az közös szemle végeztével a két igaz­gatótól, akik tökéletesen isme­rik a másik fél tevékenységét is, de a sajtó kedvéért ismét el­magyarázzák, miért első rangú feladat az együttműködés. Mert egymásra vannak utalva. Mi segítünk nektek, ők segíte­nek nekünk. / lyen rendhagyó szüle­tésnapi bulin még nem voltam. Véletlenül csöp­pentem a családi esemény kellős közepébe, s hiába sza­badkoztam, nem szeretném zavarni a meghitt együttlétet, csaknem erőszakkal leültet­tek az ünnepi asztalhoz. Néz­tem a gyönyörű virágcsok­rot, tíz szál rózsa. Mustrál­tam, gondolatban ízlelgettem a tortát, amelyen tíz gyertya égett. „Nem születésnapot, nem névnapot, még csak nem is házassági évfordulót ülünk — szólalt meg a házigazda, mert látta, hogy ugyancsak töröm a fejem, milyen ünnep­ség véletlen résztvevőjeként kerültem ide. Titokzatos hall­gatásba burkolóztam, mintha nem is nagyon izgatna a do­log, ez eddigi tapasztalataim szerint hamarabb oldottá te­szi a nyelveket, mint a türel­metlen kérdezgetés. De azért olyan könnyen nem úszhatod meg—mondta tettetett szigorral a házigaz­da és rápillantott a feleségé­re, nehogy az eláruljon idő előtt valamit a kettőjük külö­nös ünnepségéről. A feleség, részben azért jó feleség — szokták mondani — tudott is hallgatni. Egy mukkot sem szólt, sőt úgy csodálkozott, mintha nem is vele történtek volna az elmesélt dolgok... Néhány perc múlva egy igen szomorú történet körvo­nalazódott az egyébként sok derűt ígérő asztalnál. Arra tott az észbontó várakozás. Minden téves, kóbor telefon- hívásra éjjel is mintha áram­ütés érte volna őket, úgy ug­rottak ki az ágyból. Hátha a klinikáról telefonálnak. De nem. Néha részeg, trágár alakok mondtak iszonyú ron- daságokat a vonal másik vé­Rendkívüli esemény jómagam is halványan emlé­keztem, hogy a feleség évek­kel ezelőtt egy komoly műté­ten esett át, de a részletekről egyáltalán nem tudtam. Ki­derült, hogy az asszonyka ve­séje már-már felmondta a szolgálatot. A végén már he­tenként kétszer is be kellett vinni a művese-állomásra, ahol a művese megtisztította szervezetét a káros anyagok­tól. Aztán kezdődött minden elölről. Az orvosok nem tit­kolták, elkerülhetetlennek látszik a veseátültetés. Csak ki kell Várni a megfelelő do­nort, ahogy szaknyelven mondják, azt a személyt, aki­nek már nincs szüksége a ve­séjére, de amivel egy másik ember még sokáig élhet. Majdnem másfél évig tar­gén, aztán jót hahotáztak és lecsapták a kagylót. Néha emiatt már nem merték fel­venni, de muszáj volt, hátha mégis/ a klinikáról jön a hí­vás. És végre, egyszer jött is. Zsófit beszállították, termé­szetesen én is vele mentem. Még aznap éjjel megtörtént a veseátültetés. Sikerült. De az első hetek, hónapok nem vol­tak túl biztatóak. Amíg a szervezet megbarátkozott és befogadta az idegen vesét, a kínok kínját élte át. Es per­sze, másként ugyan, de én... Úgy a harmadik hónap vége felé kezdte úgy érezni, lassan rendbe jön minden... Kezdett visszatérni az életkedve, ere­je... Visszaköltözött bele az élet. Öt év múlva megszüle­tett a kislányunk... Most már igazán nem volt nehéz, szavak nélkül is meg­fejteni a titkot, mit ünnepel az ismerős házaspár. Tíz éve ezen a napon volt az a bizo­nyos műtét, egy balesetben szenvedett 35 éves férfi ép­ségben maradt veséjét kapta az asszonyka, aminek az éle­tét köszönheti. De az már szinte abszurdként hat, hogy a balesetben elhunyt férfi ép­pen azon a napon ünnepelte volna a 35. születésnapját, amikor a baleset történt. Az­óta minden évben így emlé­keznek őrá is, de leginkább az újra visszakapott életre. Akár a tíz helyet harmincöt gyertya is éghetne a tortán, mert az ismeretlen férfi egy kicsit halhatatlanná vált, tes­tének egy része továbbél, s éltet egy másik embert. y—j zt a szűnni nem akaró i-j lángot, az élet energi- L-J áját véltem a gyertyák fényében felfedezni, s igen messze járhattam gondolat­ban, mert a házigazda meg­kopogtatta a vállam és szíves szóval megkínált... Hát akkor igyunk az élet­re... Mert ugye ez mégis rendkívüli esemény... Fogaskerék U * * zenet értéke van annak, ha egy nagy nyugati bank Kelet-Magyarországon terjeszkedik — mondta a minap Csabai Lászlóné polgármester asszony a Hypo-Bank Hungária Rt. nyíregyházi fiókjá­nak megnyitóján. Szerinte ez az esemény ékesen bizonyít­ja, hogy a világhírű pénzügyi szervezet lehetőséget, fantá­ziát lát a régió gazdaságában, hiszen ők korántsem jóté­konykodni mennek bárhová a világban, hanem tisztes­séges profitra akarnak szert tenni. Gondolatkörét azzal zárta a polgármester asszony, hogy kérte az eseményen résztvevő Hasso Buchruckert, a Német Szövetségi Köztár­saság magyarországi nagykövetét: tegyenek meg min­dent azért, hogy a bankok után munkahelyteremtő ipari be­ruházásokat is létesítsenek a külföldiek az országnak ezen a táján. A nagykövet — ahogy mondani szokás — „vette a la­pot” s miközben visszautalt a német- és a magyar államfő nem is olyan régi nyírségi együttes látogatására, elmondta: útját itt Nyíregyházán a banknyitás miatt épp csak megsza­kította, mert egy még keletebbre lévő városban, Mátészal­kán pár óra múlva felavatják a Carl Zeiss művek harmadik legnagyobb termelési egységét, ahol 870 dolgozó és csa­ládja jut biztos megélhetéshez. „Valóban, a banktőke szí­vesebben megy oda, ahol fantáziát lát, illetve ipart is na­gyobb kedvvel telepítenek oda, ahol megvan a banki hát­tér, finanszírozási lehetőség”. Ezt a nagykövet fogaskerék­hez hasonlította: a bank és az ipari üzem, a vállalkozások úgy kapaszkodnak egymásba, mint a fogaskerekek. Nem csupán ünnepi gesztusnak szánta azt sem, hogy egyre in­kább tapasztalni: a befektetők mind bátrabban lépik át a Dunát és a Tiszát, kihasználni az itteni beruházási kedvez­ményeket. Tehát több, mint vágyálom, hogy új lehetősé­gek, távlatok nyílnak a külföldi tőke, illetve a bank idete­lepítésével a szűkebb pátria javára is. A jelenlévők egyetértés után erre koccintottak. Angyal Sándor De tanár bácsi! A segélyből csak palatáblára futotta Ferter János karikatúrája Fenolftalány M ost aztán gondolkodhat a hashajtóra szoruló ál­lampolgár, milyen gyógyszerrel segítsen emész­tésén, ha a legelterjedtebb hashajtók egyik alko­tó eleme, a fenolftalein — mint kiderült —, rákkeltő anya­gokat tartalmaz. A dolog a korlátlan lehetőségek hazájá­ban odáig fajult, hogy már ki is vonták ezeket a gyógysze­reket a forgalomból. Fogalmam sincs, hogy nálunk, Magyarországon hány hashajtó gyógyszer alapanyagai között található fel ez a fenolftalein, de most nem is ez a lényeg. Az ember ilyen­kor, a sokadik, valamilyen betegséget okozó gyógyszer „felfedezése” után azon kezd töprengeni, vajon melyik szert merje lenyelni, melyikről derül ki akár holnap, hogy pardon, ezt is ki kell vonni a forgalomból. Amikor valamilyen tudományos kutatásról hallunk, s szenzációként bejelentik, hogy megtalálták ennek, vagy annak a betegségnek a gyógyszerét, legtöbbször hozzáte­szik: még ne keresse a patikákban senki, mert évekig tart, míg elvégeznek rajta különböző hatásvizsgálatokat, aztán újabb évekik állatokon próbálják ki, az ember türelmetlen­kedik, mit vacakolnak vele annyit. És lám, ilyenkor derül ki, hogy a hosszú kísérletezésre fordított évek sem voltak elégségesek, annyi idő is kevés volt az összhatás és mel­lékhatás megismerésére. De óhatatlanul eszébe juthat az embernek más is. Példá­ul az a kíméletlen verseny, amit a gyógyszergyárak foly­tatnak azért, hogy termékeiknek piacot szerezzenek. Hogy lehet kiszorítani egy bejáratott, megismert pirulát? A lejá­ratással, a gyanúkeltéssel. Mert ki vesz meg olyan szert, amiről elhíresztelik, hogy rákkeltő anyagot tartalmaz? Hacsak arra nem gondol, hogy máskor is járatták már a bolondját vele, másról is mondtak már jót, aztán rosszat, vagy éppen fordítva. Ahogy az üzleti érdek kívánja. Kit ér­dekel ilyen „magasztos” szempont mellett a beteg? Balogh József JJ22B22EIBSII

Next

/
Thumbnails
Contents