Kelet-Magyarország, 1997. augusztus (54. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-30 / 202. szám
1997■ AUGUSZTUS 30., SZOMBAT MÚZSA Horváth József versei Jegenyék kísérnek Hazavezetnek emlékeim, virágzó akácok, gyalogfüzek, beszédes nyárfák suhogó nyírek emléksorán hunyt szemmel hazatalálok. Jegenyék kísérnek utamon, nádasok, rétek, morotvák apák tetteiről ősi regéket zúgnak, alvégi kertekben, Remete-hegyen almák, szőlők sokasodnak. Itt érlelte ember és a táj kamasz-sorsomat, Múltat-őrző énekeimet, életemet itt kezdtem világra tárni, megszerettem szenvedő sorsú, elesett embereket. Gyalogutak csalogattak búvópatakként rejtőzve, akácos dűlőkön, búzaföldeken át, gyerekkorom ragyog emlékek ködéből, madarak víg dala harsog lelkemben, visszhangzik vadregényes Tiszahát. Végül Amikor az ember merengve áll, bánata arcára csordul, vissza-visszanéz életére, film pereg egy egyszerű sorsról. Néha kétségek között perel, kutat, mi lesz végül a sorsa, gyászoló menet énekével helyezik csöndbe, sírhalomba. Ilyen egyszerű az ember sorsa, születünk, reménnyel ölelünk, arcok tükrében tekintetünk. Végül elrejtőzünk a porba, ember volt, jelzi egy sírhalom, halódó virág, burjánzó gyom. Szemelvényeinket a Kótajban élő tanár-költő nemrég megjelent — Idekötöz mindhalálig című — második kötetéből választottuk.) beszélt, Apa hallgatta, időnként felelt. Apa szobáját mindig valami vidám rendetlenség jellemezte, valami összevisszaság, munkadarabok, széthányt bádoglemezkék, egy darab nyersvas, sok szerszám. Most üres volt az asztala, és ahogy Sári néni szerette, aki takarított és főzött Apára, az asztallapot terítő fedte, rajta váza, a váza két oldalán, centire egyforma távolságban egy- egy hamutartó. Mikor a szerszámládáról kérdezősködött, Apa az ágya felé pillantott, azt mondta, mostanában nemigen babrál már semmivel. Unja. Csak rábámult. Az „unja” szó éppúgy nem volt jellemző Apára, mint az, hogy a szerszámosládáját az ágya alatt tartja. Nézte Apát, és arra gondolt, hogy a második Elek Emil illusztrációi felvonásban majd tart valamit a keze ügyében, valami tárgyat, és megjátssza, hogy ezelőtt fontos volt a számára, szerette — majd mélységet játszik a tárgynak, hátteret és előéletet —, de most már megunta, nem érdekli, nem kell neki többé. Együtt vacsoráztak. Ha itthon étkezett, mindig Apa terített és tálalt neki. Apa pontosan tudta, hogy az ő mesterségében az is munka, ha olvas, vagy éppen csak ül, és néz maga elé a tükörbe. Most ő ment ki a konyhába, mert elszörnyedt rajta, Apa hogy terít. Először nem is akarta behozni az ételt, azt magyarázta, ő legtöbbször a konyhában eszik, akkor nem kell behurcolni a tálakat, aztán, mikor látta, hogy ez nem tetszik neki, felrakta az abroszt, és egyenként kezdte hozni, ami az asztalra kellett: külön a korsót, külön a két poharat, külön a tányérokat. Vacsora közben Pali bácsiról kérdezősködött. Apa nemigen evett, inkább ivott, két kézzel fogta a poharát, úgy kortyolgatott, mint a gyerekek. Pali bácsi nem jár már ide, se Ferike — mondta Apa. Szólt neki, hogy ne jöjjenek. Nem szereti a vendéget. Hófehér körmei ott villogtak a pohár hasán, és a víz felett nézte a fiát. A színész étvágytalanul evett, valahogy nem volt jókedve. Mikor befejezték, Apa egészségére kívánta a vacsorát, és felállt. Voltaképpen nem is felállt, hanem felemelkedett, két kezével a szék karjára támaszkodott, és felnyomta magát, aztán elkezdett — megint egyenként — kihordani mindent. A színész szájában még ott volt a körte fele, mikor felugrott, hogy segítsen. Mire kihordta az edényt, Apa ott ült a kályha mellett, térde a kezén, szeme le volt csukva, és aludt. Éjfélig dolgozott: olvasta a darabot. Ha egyszer a végére ért, elkezdte újra, tanulmányozta a többiek szerepeit; mindig így kezdett munkához, így jutott el a saját figurájáig, hogy előbb a darab minden szereplőjét megismerte. Most már nyugodtabb volt, majdnem vidám. A szerep kezdett formálódni, testet ölteni; éjfél körül odahúzta a székét a tükör elé, ahol gyakorolni szokott, és munkába fogott. Gesztusokat próbált, helyzeteket, leült és felemelkedett öreg módra a székből, aztán megfogott egy hamutartót, tíz ujjal, ahogy látta. Közelebb lépett a tükörhöz és megpróbálta kisebbre vonni a szemhéjait, szőkébbre venni a szemét. Nem ment. Majd ragasztóval. Eljátszotta azt a különös tekintetet is, Apa érthetetlen konyhai pillantását, míg ő fütyült, és jött befele a vacsoraedénnyel, aztán odakapta a szeme elé a kezét, és sírva fakadt. Hangosan, minden szégyen nélkül, gyermek módjára sírt, és tudta, hogy apa meg fog halni. Helyszínelők munkában rülmények, s akkor mehet (ha tud) tovább. Az nyilvánvaló — hisz emberek vagyunk — hogy a többség a saját szempontjából állítja be a történteket, enyhíteni próbálva vétkességét. Igaz, mostanában mintha több lenne a cserbenhagyásos, a segítség elmulasztásával járó baleset. Az okozók egy része külföldi, aki talán a kiutasítástól is félve inkább eltűnik, bár azért később jó néhányan horogra akadnak küzülük. Hazánkfiai elsősorban azért menekülnek el, mert ittasan vezették járművüket. Sajnos akad, akit hetekig, kitartó munkával sem tudnak megtalálni, de a többséget sikerül. Előfordult, hogy több száz törmelékdarabból állította össze a helyszínelő a lámpamaradványt, ez alapján sikerült kideríteni, milyen autót kell keresni. Ha cserbenhagyásos balesettörténik, meg kell szervezni a tettes és jáműve felkutatását is, más szervek bevonáával. Hiszen ha gyanú van arra, hogy a atár felé igyekezett a vétkes, elképzelheti hogy átkeléskor lehet lefülelni. Ijedtség, feslősség ide vagy oda, nem szerencsés elhagni a tett helyszínét, hiszen a cserbenhagyd: azért többnyire lelepleződnek. A segítsgnyújtás elmulasztása pedig — ami mindn állampolgár kötelessége — súlyosító körlménynek számít a tett megítélésekor a Íróság előtt. Arról nem beszélve — mé£ ha egyeseket ez nem is érdekel — az ilyn emberek megvetés tárgyaivá válnak. S ehet, ha megszökés helyett segít az illető, íldozatát megmentik az orvosok, ellenkeő esetben emberélet kioltója lesz. Martyn Péter felvétele Sok döbbenetes balesetet láttam már — kutat kérésemre emlékezetében Balogh Gyula. — Egyik megrázóként talán azt emelném ki, amikor Nagykállóban egy Hondában meghalt egy 17 éves leány. Borzasztó volt a másik, amikor anyagi természetű vita miatt egy kismotoros kétszer is áthajtott a gyalogoson, majd leszállva megrugdosta a szerencsétlen embert, és sorsára hagyta. A közöny és nemtörődömség szomorú példája annak a kerékpárosnak az esete, akit egy megállás nélkül továbbhajtó kamionos ütött el, de a törött bicikli és a súlyosan sérült, majd meghalt áldozat mellett sokan továbbautóztak anélkül, hogy segítettek volna, vagy értesítették volna a mentőket és a rendőröket... Kováts Dénes
