Kelet-Magyarország, 1997. augusztus (54. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-19 / 193. szám

1997■ AUGUSZTUS 19., KEDD

Napkelet • A KM ünnepi melléklete

Hol van ma

BatooH Géza

Székely (KM) — Hol a boldogság mostanában? Talán erőltetettnek, komikusnak is tűnhet ma a kérdés, amikor napról napra nehezebben élünk, ennek ellenére csak megfordul néha a fejünkben, hiszen az mégsem hihető, hogy csöppnyi öröm nélkül múlik el minden napunk, óránk, percünk. Nehezen tetten érhetőek persze e pillantok. Pedig..., pedig csak nyitott szemmel kell járnunk. És nem feltétlenül az Audi hatosok, vagy az ötszázas Mercik táborában kell a boldog tekinteteket keresnünk.

Néha elég, ha betérünk egy közönséges korcsmába.

Nem a korcsma a fontos persze. Lehet az presszó, bolt, vagy hivatal. A lényeg, ne szögezzük földre a szemünket. És hát egy kis szerencse sem árt. Mert azért arra hiába várnánk, hogy füttyentünk egyet, és szembe jön velünk a Boldog Ember. Aki jelen esetben persze nem Móricz halhatatlan hőse, a magosligeti Joó György, akinek boldogsága egyébként is roppant összetett boldogság volt, hanem egy húsvér, mai ember.

Tehát a színhely.

Székely, a négyes számú főút korcsmákkal, büfékkel szegélyezett melléke. Néhány barackárus, egy kint felejtett széken mélázó, Romániából érkezett, pulóvereket, gatyákat, papucsokat kínáló tarkaruhás fiatalasszony őszibarackot majszoló gyermekével, két, a szemközti oldalon melegedő sötét Mercédesz, kihajított dinnyehéjon legelésző légycsorda..., és őrjítő forgalom. A Margit körút zsúfoltsága szaharai magány e dübörgő áradathoz képest, az ember ha akarná, se nagyon tudna átkelni az úton.

Már pedig érdemes volna, mert amit ott lát, az maga az álom, a fény, a tisztaság. Egy kiscsikó áll a másik oldalt.

Égy néhány napos, hattyú-nyakú kiscsikó. Érős, jó állású ló mellé kötötték, mögötte stráf, a bakon két fiatalember, de most ők nem fontosak. Nézzük megbabonázva a kiscsikót..., és mintha csak álmodnánk, lebegünk át a rettenetes kamionok, teherautók, ukrán-orosz-magyar-grúz- s jóégtudjamiféle Ladák között a csikó melCsalogány, az anyja, s a gazda

lé. Nézzük a lovat, a csikót, a bakon ülő két legényt, akik mosolyognak, nevetnek a kérdésen:

— Hát hol lenne..., hol

lenne a boldogság! ? Ott ni, maguk előtt az anyjához kötve.

A két férfi Tóth Róbert és Kiss Zoltán arcán annyira őszinte a mosoly csodálkozásunkat látva, hogy azon kapjuk magunkat, már nem is a csikó, meg a kanca a fontos, hanem ők, maguk. Ők azonban nem tágítanak, nem hajlandók semmi másról beszélni, csak a lovakról.

— Hogy-hogy kié? — hökkennek meg egy pillanatra —, hát a mienk.

Vagyis... az enyém — teszi hozzá a fekete bajszos, akiről kiderül később, ő, Tóth Róbert az idősebb, húszéves.

Nem sokkal azonban, talán egy fél egy esztendővel. Hogy lehetnek akkor testvérek, hiszen se a koruk, se az ábrázatuk nem illik össze? Márpedig ők következetesen testvérnek titulálják egymást! Semmi titok, valóban testvérek.

— Állami gondozottak voltunk mindketten, pólyás korunk óta együtt vagyunk — magyarázzák. — Már Balkányban, az óvodaotthonban is együtt voltunk, aztán a berkeszi gyermekotthonban is, meg most is.

Az idegeket, meg dobhártyákat szétszaggató zaj elől egy kis csendesnek ígérkező, árnyékos helyre igyekszünk. Ők, a stráffal gyorsabbak persze, nekünk viszont itt a földön megadatik a látvány, az anyja mellett viháncoló kiscsikó látványa.

— Tíznapos, de van már a lábában vagy

ötven kilométer — mondja a büszke gazda, Tóth Róbert. — De nézzék csak, nézzék..., már alszik a drága. Állva alszik, de felébred mindjárt.

Végre nyugodtan simogatjuk a szendergő állat nyakát, hátát, s csak úgy mellékesen kérdezzük:

— Mi a neve?

— Csalogány.

A kis csikó nevének hallatán felkapja a fejét, s nyomban az anyja alá furakodik. Az tűri békésen.

— A kiscsikó sokkal gyakrabban szopik, mint mondjuk a borjú, aminek talán az az oka, hogy a tehén jóval több tej tárolására képes — hangzik a magyarázat. — Egyébként is a ló, az valami különleges szerzet, azt nem szabad összevetni egyetlen másféle állattal sem. A ló az ló. Azt csak a saját fajtájával szabad összehasonlítani.

— Honnan tudjátok ti mindezt?

— Ó, hát a szakirodalom... Meg apuka is mindig magyaráz.

Apuka..., de hiszen az imént mondták, hogy állami gondozottak!? Azok... voltak. A két legény, mert mint kiderül, még azok, tíz évvel ezelőtt került egy nyírbog- dányi házaspárhoz, és ma is ott élnek. De ez mind semmi: ez a házaspár nyolc állami gondozott gyermeket nevelt fel a négy saját gyermek mellett.

Ocsai László a család feje, és a meglett férfiaknak is apuka mind a mai napig.

Négy saját, s nyolc állami gondozott gyermek, és nyolcvan tehén, s vagy száz hektár föld..., akár rosszra is gondolhatna az ember, hiszen annyi, de annyi rosszról

Harasztosi Pál felvétele

hallani manapság. Róberték azonban tiltakoznak.

— Nehogy azt higgyék, hogy különbséget tesznek közöttünk! A mi családunkban egyforma mindenki. Senkivel se kivételeznek, de azt se hagyják, hogy valaki alulra kerüljön.

— És mindőnknek megvan a maga birodalma — folytatja Zoltán. — Apuka adott mindenkinek egy-egy jószágot, amivel szabadon gazdálkodhatott. Nekem is volt lovam, de aztán eladtam, s vettem érte két borjút. Nem mondja, hogy mi a célja ezzel, de mi tudjuk: felkészít bennünket az életre, az önállóságra. Tudjuk mit kell tennünk akkor is, ha majd kirepülünk. Mert az a baj a nevelőintézeti gyermekekkel is, hogy nem tudják mihez kezdjenek tizennyolc évesen. Nem tudják, s jön a börtön. A mi egykori társainknak is több mint fele megjárta már a fegyintézeteket. Mert nem volt olyan szerencséjük, mint nekünk.

Robinak már telke is van. A szomszédos Borzsován egy lovat adott egy telekért, ö már akár házasodhatna is, de esze ágában sincs még. Tudja persze, eljön annak is az ideje. Csak azt nem tudja még, ki fogja hajtani majd akkor a fogatot, s Csalogányt. Mert az ember saját lakodalmában azért mégsem kocsiskodhat!

A zománc

Immár nyolcadik esztendeje vesz részt a nyírbátori tűzzománc-műhely munkájában Hertay Mária grafikusművész. A zománcozásba tíz évvel ezelőtt fogott, mint mondja, szinte egyik pillanatról a másikra kezdte érdekelni e műfaj.

— Csodálatos ez a hely, nagyon szeretem a várost, Nyírbátort, az itt élő embereket. Ha ezen a művésztelepen lehetek, béke és nyugalom jellemzi napjaimat, csak a munka érdekel. Kiskorom óta festő akartam lenni, amióta az eszemet tudom, én legjobban mindent rajzban tudok elmondani, nekem ez a nyelvezetem. Imádom a természetet, kedvenc évszakom az ősz. Arra figyelmeztet, megint elmúlt egy esztendő, s nekem már spórolnom kell az évekkel.

Hertay Mária a rézkarcok művésze. A róla szóló könyv szerint „egyike a legnagyobb magyar grafikusainknak. A magyar művészet 20. századi történetében a grafika az aranykort idézi, ebben foglal el Hertay Mária kiemelkedő jelentőségű helyet. Dürernek, Rembrandtnak méltó tanítványa, akinek már a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán kikristályosodott úticélja és módszere: a litográfiát és rézkarcot olyan magasságokba emelni, olyan vallomással szólni ezen a hangon, ahogyan más még nem szólhatott.”

1968-ban Budapesten a Dürer Teremben mutatkozott be, s lett egy csapásra neves művész.

1992-ben a Budapesti Vigadóban rendeztek műveiből életmű-kiállítást. A két dátum között rengeteg élmény, rengeteg munka található. Sok egyéb mellett hét templomot festett, pedig az ilyesmit kifejezetten férfimunkának tartják a szakemberek.

Igaz, ő könnyedén végzi a legnehezebb férfimunkát is, amit bizonyít, hogy kedvenc műfajaihoz, a litográfiához és rézkarchoz nemcsak művészi érzék és fantázia, de fizikai erő is bőségesen szükségeltetik.

— Szokták mondani, hogy a képeim férfiasak, erőteljesek.

Vállalom ezeket a jelzőket, s ha tehetem, továbbra is szívesen készítek templomi Hertay Mária táblazománcokat. Februárban

lettem készen a szécsényi Ferences kolostor stációival, előtte a mosoni templomElek Emil felvétele

ban dolgoztam. Büszke vagyok arra, hogy látható munkám a pápai nunciaturán is,

hogy most a szegedi püspök kérésére Jézus szenvedésének történetét készítem. A természet mellett főképp a bibliai témák érdekelnek, ha fejből dolgozom, mindig erre mozdul a fantáziám. De ne állíts be engem túlságosan szentnek! — mondja kedvesen nevetve —, mert nem vagyok az. Gyarló ember vagyok, de ezek örökszép témák, melyek a művész fantáziáját lekötik.

Ha a tervekről kérdezzük, Hertay Mária nem sokat beszél. Úgy tartja, az álmait az ember nehezen adja ki, legfeljebb annyit mond, hogy igen is vannak dédelgetett, a lélekben melengetett gondolatok, melyekből egyszer művészi alkotás lehet.

Műveinek műfaja mind gyakrabban a zománc, hiszen szerinte itt az ember percről percre érzi az alkotás örömét, látja, ahogyan napokon át érnek, változnak az árnyalatok, a színek. A rézkarc gyilkos, fizikai és technikai értelemben is nehéz műfaja után a zománc sem kevésbé nehéz, de igazi kikapcsolódás. Hertay Mária szívesen csinálna még linómetszeteket, üveget és gobleint, de mint mosolyogva mondja, minden tervének megvalósítására csak akkor maradna ideje, ha még egy élete lenne.

— Sajnos megszállott vagyok. Egyedül élek, de nem vagyok magányos, engem csak a művészet érdekel. Olyan mohón kezdek a munkához minden reggel, hogy sokszor este veszem észre, ma még egyetlen falatot sem ettem, egy percet sem pihentem. Nem szeretem, ha munka közben zavarnak vagy frissen végzett munkámat szeretnék megtekinteni. Míg egy-egy mű le nem szakad rólam, akarattal nem válók meg tőle. Más keresetem nincs, munkáimból kell megélnem. Én dolgozni nagyon szeretek, számomra minden más teher.

Hertay Mária műveit idén a Kossuth Klubban láthatják a szépre fogékony érdeklődők, ahol kellemes társaságban, Borsos Miklós, Reich Károly munkái mellett állítják ki alkotásait.