Kelet-Magyarország, 1997. augusztus (54. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-19 / 193. szám
1997• AUGUSZTUS 19., KEDD Királyt teremtett magának Nagy István Attila Mintha most lett volna, pedig tizenkét éve már, hogy Ratkó József zavart mosollyal az arcán, egy kicsit idegenéül a színpadi térben, megköszönte a közönség hosszas ünneplését. A percekig tartó taps egyaránt szólt a társulatnak s az elsődrámás színpadi szerzőnek, Ratkó Józsefnek. Mindnyájan pontosan éreztük, akik ott ültünk a Móricz Zsigmond Színház nézőterén, hogy ünnepi pillanat részesei vagyunk: eredeti drámát ritkán termő korunkban új magyar színpadi mű született. Mégpedig nem is akármilyen! Olyan szuverén műalkotás, amely túlmutat a színpadi lehetőségeken, a drámát a költészethez közelíti. Ily módon követi a magyar irodalom „hagyományait”, mert többször előfordult, hogy a műalkotások oly mértékben telítődtek lí- raisággal, hogy nehéz volt eldönteni: versként vagy drámaként szeretjük-e jobban. Az ünnepi pillanatban azonban ilyen gondolatok még nem igen foglalkoztattak senkit, mert megmártóztunk a drámai szöveg ódon veretű muzsikájában, éreztük a torkot szorító fájdalmat, amit István érzett fia elvesztése után. Ünnepeltük Holl Istvánt, Csikós Sándort, Szabó Tündét, Bárány Frigyest, Vitai Andrást, Juhász Győzői, Gados Bélát, Szigeti Andrást, Ru- s Istvánt, Hetey Lászlót, Csányi Jánost s Nagy András Lászlót, a darab rendezőjét. Gondolatban köszönetét mondtunk Ratkó Józsefnek, hogy a Móricz Zsigmond Színház társulatának előadásában akarta megelevenedni látni a történetet, mert bízott ennek a fiatal csapatnak az erejében, hitében, tudásában. „Jó tíz éve kezdtem tűnődni a hatalom és az ember viszonyáról. Arra jutottam, hogy a hatalom előbb-utóbb elembertele- níti az embert, és ez talán nem is annyira az ember, mint inkább a hatalom természetéből következik. Megvizsgálandó a tétel helyességét — fordultam Szent Istvánhoz, az istváni korhoz, s elsősorban azért, mert az istváni munkát már visszaigazolta az idő... Ám hiába készültem fel, hiába olvastam el e tárgykörből az összes fellelhető könyvet, szereplőim mindaddig meg nem szólaltak, amíg meg nem fogalmaztam két elemi parancsot. 1. Az istváni művet leszólni tilos. 2. Úgy kell megírnom ezt a drámát, hogy a későbbi időkből senki magára ne vehesse az istváni rangot. Ahogy ezt elhatároztam, attól fogva semmi gondom-bajom nem támadt szereplőimmel; figyeltem őket és írtam” — fogalmazta meg január elején a Film Színház Muzsika című hetilapban. Talán nem véletlen, hogy Ratkót olyan intenzíven foglalkoztatta a hatalom működése, hiszen sohasem volt sem komformis- ta, sem lojális. így aztán „figyelő szemek” kísérték minden megnyilvánulását. Következésképpen az Istvánról szóló dráma megírásának szándékába belejátszottak azok a tapasztalatok is, amelyeket a „létező szocializmus” időszakában szerzett a költő. „A Segítsd a királyt! tulajdonképpen a történelmi időzavar drámája. Az új ideológia, a kereszténység — idegen segítséggel — már győzött; intézményrendszere zavartalanul működik, sokszor az isteni akarat ellenére is. Nincs múlt, mert a magunkkal hozott pogány időt a keresztény Európa sem befogadni, sem asszimilálni nem tudja. S ekkor, 1031-ben meghalt Imre herceg, a kisebbik király, aki az istváni mű egyedüli jó folytatója lehetne. S ezzel megkérdőjeleződik a jövő. A darab hat esztendőt fog át; a szakrális (?) királygyilkossá- gi kísérlet napjának reggelén fejeződik be” — írja a fent említett hetilapban. A Segítsd a királyt! a bemutató után élénk vitát kavart, ami teljesen érthető, hiszen nem akármilyen formátumú személyiség a dráma tárgya, másfelől Ratkó József — bár nem tartozik a hivatalosan elismertek közé és igazából szekértábora sincsen — költészete a korszak élvonalába emeli őt. Úgy is, mint sorsról, népről, hazáról gondolkodó művészembert. Márkus Béla írta róla: „Nem az író különbözni vágyását, de emberi és történelmi érzékenységét mutatja, hogy a Segítsd a királyt! az alapeszme körvonalazásában is eltér az olyan mintáktól, mint az István, a király című rockopera alapjául szolgáló Boldozsár Miklós-dráma. Nem két ideológiának, a pogánydásgnak és a keresztény- séenek a csatáját állította a középpontjába, nem is a testvérháborút, a Koppány- féle törzsökös magyarságnak az erőszakos legyőzését, nem is a népnek az új államrendbe s ezáltal az európai konstellációkba való beilleszkedését, beletöretését. Ratkó drámájának lényege nem két erős hatású eszme vagy erős akaratú egyén, csoport összeütközése, hanem egyetlen egy lélekben végbemenő tragikus küzdelem. Pos- tosan úgy — s ez egyben a mércét is jelzi —, ahogy legnagyobb nemzeti drámánkban, a Bánk bánban... Ratkó József drámaírói képzeletének eleven működésére, invenziózusságára vall, hogy Istvánt uralkodásának abban a szakaszában ábrázolta, amelyben jóság és engedékenység személyiségjegyei a meghatározóak, s amelyben csillapodni nem tudó kesergésnek nem a magyarság helyzetében, hanem a magánéletben bekövetkezett változás a forrása... Ezért a Segítsd a királyt! felszólítása így is hangzik: segítsd az embert talpra állni; segítsd a gyász végigvitelében; segítsd, úgy dolgozza fel iszonyú veszteségeit, hogy csonkult lelke ne sérüljön tovább. A legmélyebb megrendültségről valló színpadi műnek ez az alapeszméje nemcsak emberileg, de a történelmileg is hiteles körülményei között bomlik ki. Ratkó József a jellemrajzzal és a szereplők közötti kapcsolatok árnyalásával is bizonyítja: elképzelésének szilárd alapja a tárgykör alapos ismerete. Ebben s nem fantáziája csapon- gásában bízott.” (Szabolcs-Szatmári Szemle, 1985. 1. sz.) A bemutatóra való felkészülés összekovácsolta a fiatal társulatot. A szerző jelen volt csaknem minden próbán, éberen, de megértőn is őrködött, nehogy a megszokott színpadi gépezet megcsonkítsa a darab üzenetét. Ebből a gyakori jelenlétből nem lett okvetetlenkedés, inkább elmélyült barátságok kialakulást segítette a színészek és Ratkó között. Minden valószínűség szerint ez is meglátszott a sikeren, azon, hogy a kritikák egységes előadást ünnepeltek, amelyben minden mozzanat erősíti a másikat. Érdemes idézni egyetlen kritikából: „A rendező a darab lekét fogta meg, amikor Istvánt és az Öreget állította a középpontba. István vívódása és Oönmagával vívott csatája — mindehhez az Öreg még arcának egyik felét hozzá is adja — annyira nagy szerep, hogy hozzá képest minde- nik csak kiegészítő... Az egész előadásban van valami liturgikus vonás, két erős pont: Durkó Zsolt modern hangszerelésű Halotti beszéde és István darabzáró imája közt zajlott a „mise”. Ebben a vonulásban -— ez a színészvezetést dicséri — minden szereplőnek pontosan meghatározott helye van, az alakítandó figura megkövetelte hangsúlyokkal. Csikós Sándor szépen artikulálva, tisztán állította elénk Istvánt, s noha artisztikus arcát még nem szántják olyan erős barázdák, mint az öreg királyét, meg tudta mutatni a két tűz között vergődőben az egyetemes szenvedőt. Holl István, ismét megbizonyosodhatunk róla, nagy színész. Smink nélküli ezeréves sámánja előre- és visszafele is látott az időben; s ahogy a színész az égig érő fa leveleit, mind följebb és följebb haladva tépdeste, úgy világosodott meg előtte fokozatosan egy-egy titok.... Bárány Frigyes Főpapja a rend, az ész, a forma törvényét hirdeti; kimért, elegáns, és Isten követeként sugárzik belőle a hit. Keménysége csak az öreg mellett tud némiképp föloldódni, s Báránynak volt kifejezőeszköze eme váltás megmutatásához. A kisebb szerepekben a Gizellát alakító Szabó Tünde játéka kívánkozik az élre; különösen az a jelenete megkapó, amikor a királynő már- már eszét vesztve „leszámol” a fia fölött virrasztó gyertyaerdővel, s mikor a fényt férjeura arcához közelítve, szinte meg akarja vakítani Istvánt. Szigeti András érzékeny Vászoly volt, erős, határozott méltósága tiszteletet követelt a látók körében is.„ (Szakolcay Lajos, Vigília,1985. 4. sz.) A dráma utóéletéről még igazán nincs mit mondani. A mai agyonpolitizált valóságban . nem fordulnak hozzá a színházi rendezők. Az idő türelmes, s nagy oka van rá, mert Ratkó darabjának bőségesen vannak olyan értékei, hogy alkotójuk nyugodtan mosolyoghat: van időm kivárni, amíg újra megszólalok. A barát mondatai friss élmény hatása alatt születtek. Idézésük már csak azért is érdemes, mert hitelesen mutatják fel a darab lehetséges hatását mindazokra, akik szivük felől is közelítenek a valósághoz. „Nem az én dolgom értékelni a művedet, hiszen nem kenyerem a toliforgatás; elfogulatlan sem vagyok írásaid iránt, mivel a föld, melynek népéhez énekes-mindenes cselédnek szegődtél, az én szűkebb hazám is. Úgyis mondhatnám: az elmúlt harminc esztendőben szegről-végről cselédtársak lettünk, afféle csöndes összeesküvők, kiknek válla a maradék haza megtartásában össze-összeér. Értékelés helyett valamit mégis megpendítenék; néhány elöljáró szót egy majdani hosszabb beszélgetéshez: István királyról szóló művedet nem is annyira olvastam, mint inkább belélegeztem. Ilyesmi csak akkor fordul elő velem, ha valamit hitelesnek és teljes egészében igaznak érzek. Első lélegzetvételre is azt gondolom, hogy ez a mű nemzedékünk talán legjelentősebb irodalmi megnyilatkozása. Arányait, erkölcsi feszítettségét tekintve Nagy László káromkodásból épített katedrálisa mellett van a helye, a Menyegző, a Rege a tűzről és a jácintról, A Zöld angyal közelében. Költői nyelvezete pen- tatón hangulatú pontosságaival, lélekmé- lyi és valóságfölötti felhangjaival József Attila világához rokonul; gondolatisága, dramaturgiai szerkezete Székely János történetfilozófiai poémáival rokon. E rokonítá- sok nem azt jelzik, hogy utánuk baktatsz, hanem hogy velük mész, velük mehetsz, mert éppúgy megőrizted benső vezérlésű saját világodat, mint ők. Nehéz volna eldönteni, miről szól a te háromezer soros műved. István királyról? Az elmúlt ezer esztendőről? Személyesen rólad, Ratkó Jóskáról, egyes szám első személyben...? Távoli időket idézel, de jelenünkről vallasz, másokat szólaltatsz meg, de te szólsz általuk. Teremtett világodban egymásra vetül, egymásba nő a király, a költő és az évezred.” (Kása Ferenc, filmrendező) Jelenet az előadásból. Holl István és Csíkos Sándor Csutkái Csaba felvétele István intelmei Irészletek/ X. A KEGYESSÉGRŐL ÉS AZ IRGALMASSÁGRÓL, VALAMINT A TÖBBI ERÉNYRŐL Az erények mértéke teszi teljessé a királyok koronáját, és a parancsok közt a tizedik. Mert az erények ura a királyok királya, miként égi serege áll kereken tíz karból, úgy életed vitele kerekedjék ki tíz parancsból. Kell, hogy a királyt kegyesség s irgalmasság díszítse, de a többi erény is hassa át és ékesítse. Mert ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a királyi névre, zsarnoknak kell nevezni. Ennek okából hát, szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjain jövő reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédokhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot.” Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is, hogy Isten felmagasztaljon most és a jövőben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess, vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit S yalázattal ne illess. Légy szemérmes, ogy elkerüld a bujaság minden bűzét, valamint a halál ösztönzőjét. Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni. Ámen. Ratkó József: Segítsd a királyt! (részlet) ISTVÁN Mert látja Isten az egész időt, jövőt, múltat, jelent egyszerre lát, lát téged is — halálod eltörölte, szemében élsz ezredévekig. Új életed nincs, élsz, ahogy velünk. Összevegyül sírásod, mosolyod, kisbaba-moccanásod, férfi-lépted. És néha látlak, mert 0 engedi. Élet és halál Ura, Istene, hálát adok, hogy Imrét nékem adtad, és örömömre megtartottad eddig. A Te irgalmad ajándéka volt, s most visszavetted végzésed szerint. Őt szerettem minden ember közül leghívebben, s magadhoz vetted őt. Adj neki boldog nyugalmat, Uram. Emelj magadhoz, bűnöst, engem is, vagy világosíts meg szándékod felől. Kisemmiztél, mert úgy tetszett neked. Magvam szakadván mégse panaszkodom, csak azt áruld el: műveddel mi lesz? Király nélkül a nép elözvegyül, elvadul Tőled, árva s nyughatatlan lészen újra világ végezetig, más nép cselédje lészen, ha nem segítsz. Keríts körül irgalmad köntösével, Uram, és ne veszíts el minket! Ámen.
