Kelet-Magyarország, 1997. augusztus (54. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-19 / 193. szám

1997. augusztus 19., kedd Nyugaton is pultra tehetjük A minőségbiztosítási rendszert a nagyobb cégek már bevezették Nyíregyháza (KM - M. Cs.) — Cicomázzuk fel a termé­keket, legyen exkluzívabb a megjelenése, így jobban el­adható a nyugati piacon. Vagy foglalkozzunk inkább a béltartalommal, a minő­séggel, a külcsín nem lénye­ges annyira? De ha csak az egyikre fordítjuk forrásun­kat, nem marad elég pénz a minőségi fejlesztésre. Akkor most mi legyen? Az eladha­tóság szempontjából egyiket sem lehet kizárni. Három megyei cégtől azt kérdeztük: az EU-ba lépés előtt mennyi­re áldoznak minderre? Május közepétől a vásárosna- ményi és nyírmadai takar­mánykeverőjének komplex, ISO 9002-es minőségbiztosí­tási rendszerét alakította ki a vásárosnaményi Hortobágy- Nyírmada Kft., a rendszer hi­vatalos auditálása az idén tör­ténik meg. A cég a Hajdú-Bét Rt. baromfi vertikumának kö­zepén helyezkedik el, hiszen a termelőktől átvett gabonafé­lékből saját receptúra alapján takarmányt gyárt, amit a ba­romfitápként hasznosítanak. A levágott állatokat pedig belföl­di illetve külföldi vevőknek szállítanak. Vizsgálat laborban Utóbbiak, az angol partnerek, nemcsak a gyártást, hanem a takarmánykeverőket is vizs­gálják, hiszen nem mindegy, milyen tápokkal etetik a ba- romfikat. Eddig kétszer vizs­gálták a naményi, a nyírmadai és a hortobágyi takarmányke­verőt, közülük a naményi kap­ta a legjobb minősítést. — A kft. idén 110 ezer ke­verék takarmányt gyárt, ennek 90 százaléka brojlertáp — mondta Juhász István ügyve­zető igazgató. — A cég Nyír- madán részben pályázati pén­zekből, részben saját erőből 20 millió forintos beruházással komplett laboratóriumot adott át, ahol a beérkező alapanya­got, a gyártást, valamint a ki­menő tápokat is vizsgálják. Mindez nemcsak az export ba­romfi miatt, hanem a belföldi állattartók biztonsága miatt is szükséges. Idén a két keverő teljes felújításába kezdünk, ennek eredményeként a követ­kező évben 160-180 ezer ton­nára növeljük a takarmány- gyártást. — A közös piaci országok­ban 1998. január elsejétől hu­mán fogyasztásra csak 400 ez­er összcsíra alatti tej használ­ható fel, de ehhez még hozzá­tartozik, hogy ezen belül a 100 és 400 ezer csíratartalmú tej csak tartós termékek formájá­ban hozható forgalomba — kaptuk az információt Márföl- di Istvántól, a Szabolcstej Rt. vezérigazgatójától. — Emiatt napi friss termékként csak 100 ezer összcsíra alatti tejtételek használhatók fel. Ennek ha­zánkban a magyar extra és I. osztályú tej felel meg, ami a felvásárolt mennyiség kb. 80 százaléka. A megyében ez a szám kicsivel alacsonyabb, ugyanis ebben a térségben a legnagyobb a kisüzemek szá­ma. Az EU-ba belépésig (szá­mításom szerint 2003-ig) a maradék 20 százaléknak is ilyen minőségi kategóriába kell kerülni, ugyanis ezt a mennyiséget akkorra már nem lehet felhasználni. Ebben a termelőknek és az iparnak egyaránt van tennivalója. EU-kompatibilitás Magyarországon feldolgozott tej formájában a lakosság évi 140 litert fogyaszt, bár falun sok helyen a tejet még mindig közvetlenül a termelőtől vásá­rolják. Az ország 1,5-1,6 mil­liárd liter tejet termel, viszont az 1989-es 210 literes fo­gyasztást alapul véve közel 2,5 milliárdos tejtermelésre lenne szükség. Ha a belső fo­gyasztás meglódul, akkor a je­lenlegi termelés alapján ha­zánk tejimportra szorulna. Kormányzati támogatással a belépésig lehetne növelni a ha­zai tejtermelést, illetve erre még egy esély van: több or­szág ugyanis az EU-ba való belépés után úgymond átme­neti időszakot kapott, amit ar­ra fordított, hogy bizonyos ágazatai megfeleljenek az EU követelményeknek. A Szabolcstej az elmúlt négy évben jelentős összeget áldozott arra, hogy új termé­kekkel jelenjen meg a piacon, termékei az EU-normáknak megfelelő kiszerelésben kerül­jenek a fogyasztókhoz, s a fo­gyaszthatósági idő jelentősen növekedjen. Az rt. jelenlegi termékszerkezete alapján (pél­dául joghurtok, tartós termé­kek, Túró Rudi család) az or­szág bármely területén önálló forgalmazóként jelenhet meg. A fejlesztés nem állhat meg. októberben kávétejszín, majd réteges termékek gyártása kezdődik, év végére a Túró Rudi eltarthatósági idejét 14 napról minimum duplájára emelik. — A termékeink csúnya szóval EU-kompatibilisek. minőségileg megfelelnek a közös piaci szabványnak, bár­melyik nyugati ország pultjára kitehetjük, egyedül a zacskós tejjel nem jelenhetnénk meg, ezt viszont a lakosság igényli — értékelte a cég helyzetét a vezérigazgató. Eltérő receptúra Termékeinek közel 80 száza­lékát nyugati és keleti orszá­gokba exportálja az EKO Kft., ahol már régóta csak egyfajta minőséget, a közös piacit is­merik. A cég az ISO 9002-es minőségbiztosítási rendszer alapján vásárolja fel a nyers­anyagot a termelőktől, akiktől garanciát is kér arról, betartot­ták-e a rendszer előírásait. Mind­ezt a cég saját la­boratóriumában is ellenőrzik, tud­tuk meg dr. Ná­dasát Józsefné minőségbiztosí­tási vezetőtől. Bár mind Német­ország, mind az USA saját minő­ségbiztosítási előírása alapján fogadja a kül­földről érkező termékeket, ezeknél nagy el­térések nem je­lentkeznek, főleg a tartósítószerek és adalékanya­gok mennyiségét és összetételét vizsgálják. Az almasűrítmény­nél jelentkeznek pluszkövetel­mények, hiszen ezt a terméket továbbfeldolgozásra vásárol­ják. Ami országonként esetleg eltérő lehet, az a receptúra, hi­szen például más savanyúság fajtát kedvelnek az oroszok és mást a németek. A kft. vala­mennyi országba egységesen EKO címkenév alatt szállítja késztermékeit, ami elismert, bevezetett márkanév. A társa­ság a piaci növekedéshez évente jelentős összeget áldoz felújításra, beruházásra. En­nek köszönhetően a gyü­mölcslé-feldolgozó sor a leg­korszerűbb színvonalat képvi­seli, ugyanez jellemzi az al­ma- és paradicsomsűrítményt gyártó gépeket is. A cég a kö­zeljövőben a kukoricafeldol­gozó vonalat korszerűsíti, eh­hez központi segítséget is kap. A Szabolcstej termékeinek fogyaszthatósági ideje jelentősen nőtt Harasztosi Pál felvétele O Arnó, (ez Arnold becene­ve) ügyes legyél! Arnó 5-6 év körüli legényke megpróbált ügyes lenni, de az istennek sem sikerült. Pedig a feltéte­lek adottak voltak. Márkás teniszütő — lehetett vagy ti­zenötezer forint— menő cipő és póló, fellocsolt pálya a stadionban, s szakavatott edzők segítették a gyakor­lást. Csak elég volt a pöttöm emberkének megemelni az ütőt, hát még eltalálni azt a pici labdát. A sorozatos si­kertelenség miatt láthatóan nem érzett nagy kedvet az egészhez. De anyuka csak mondta; ügyes legyél! Arnó meg tovább kalimpált az ütő­vel, s ha az ütő véletlenül ta­lálkozott a labdával anyuka térdét verve visongott és fo­lyamatosan tovább biztatott. Csuklóján elosztva három­három karkötő verte hozzá a taktust. A labda kigurult a pályá­ról, két ott ácsorgó gyerek gurította vissza. A pálya szé­lén álltak, messziről lerítt ró­luk a szegénység. Gyerekkorom jutott eszem­be. Milyen nagy kincs volt el­csent teniszlabda, ami kipat­tant a dróthálón túlra, a mi rongyból készült, zsineggel kötött labdánkhoz képest. Gyönyörködtem benne, mert olyan tisztán, fehéren ragyo­gott, mintha kifaragták vol­na. Majd emelkedett fel a Nap, első sugaraival szállt fel a pára is a földről, s vib­A pálya szélén Dehát ez nagyon régen volt, azóta sem változott volna a világ? © Megdicsértem barátom feleségét, hogy milyen jó színben van. — Tudod, vala­ki a tengerparton, én a ten­geriföldön, ha úgy tetszik, a tengeri partján bámultam le. Mentem volna én is a tenger­partra, dehát a tengerit kel­lett kapálnom. Ugye milyen érdekes, csupán egy betű az eltérés és milyen nagy a kü­lönbség? Gondolatait szépen öltöztette, s a végén majdnem meggyőzött, hogy nem is volt olyan rossz a tengeriföldön. — Még fent volt a „farkas nap" — így nevezte a holdat — már kint voltam a földön. rált a kukoricaszárak között. Körülöttem meg csend és csend mindenütt. Atszelle- mülten dolgoztam, észre sem vettem, hogyan fogynak a so­rok. Mindennap délig dol­goztam. mert otthon is várt a munka, az aprójószág, meg a főzés. Azt észre sem vetted, hogy a derekam is karcsúbb lett, akár manöken is lehet­nék —, váltott gondolatot. Zavartan hümmögtem. hogy igen, de ő folytatta. Tudod azért egyszer szívesen felcse­rélném a tengeriföldet egy tengerparti nyaralással. © A szomszéd nénihez csen­gettek. végül nálam kötöttek ki azok a főiskolára készülő fiatalok, akik albérleti szobát kerestek. Beszélgetni kezd­tünk, elmondták, milyen gon­dot jelent nekik és szüleiknek is a továbbtanulás. Ha nem találnak olcsó megoldást, le­het. hogy el sem kezdik tanul­mányaikat. Útbaigazítottam és biztattam őket, majd ami­kor elmentek, folytattam egy félbemaradt visszaemlékezés olvasását. „A Siemensz- ben"... a munka mellett vé­geztem el egy év alatt a négy osztályt. így lett 8 általáno­som. 1949-ben a gyár to­vábbtanulásra javasolt, s így kerültem az Oleg Kosevoj egyetemi előkészítőbe, kollé­giumba. Ott kaptunk valami ösztöndíjat, annak nagy ré­szét is hazaadtam anyámék- nak. Amikor kikerültem a Szovjetunióba, egyike voltam azon keveseknek, akik ösz­töndíjuk jelentős részét haza­utaltatták Magyarországra a családnak.” (A visszaemlékezés 199—0- ből kelt. a visszaemlékező Horn Gyula. Magyarország miniszterelnöke.) Kiskenyér A kenyeret el ne felejtsd! — hull még rám bevásár­lás előtt elmenetben a hitvesi intelem, s hozzá az elmaradhatatlan jó tanácsok: csakis rozs lehet, ro­pogós, egyenletesen barnára pirult, s főként sehol se le­gyen rajta horpadás. Ma csak ennyi a legtöbb családban a „kenyér-ügy”; no meg az a mérhetetlen nagy pazarlás, ami a valaha legszen­tebbnek tartott élelemmel kapcsolatban tapasztalható. Valaha (édes istenem, van annak már több mint 40 éve is!) ez a mostani intelem valahogy így hangzott: „Már éj­félkor állj sorba a pék ablakánál, hogy hajnalban, amikor kész a sütés, az elsők között kaphasd meg a fél kenyeret, és a jegyet nehogy elfelejtsd magaddal vinni!” Ez a „valaha” a magamfajta ember gyermekkora volt; az a háború utáni időszak, amikor előbb a cserebere világ, majd a padlássöp­rés rajzolt gondbarázdákat a szülők homlokára: ugyan mi­be öltöztessék és mit adjanak legalább napjában egyszer a népes család asztalára. A kenyér az állandóságot jelentet­te, még a legszűkösebb időszakban is. Kenyér nélkül ha­lott volt a család. Ha nem volt búza- vagy gabonaliszt, hát sütöttek málékenyeret (ez közvetlenül a harcok után volt elterjedt). Falusi kemencékben 5-6 kerek kenyeret vetettek a kemencébe (előtte a türelmetlen és farkaséhes gyerekek­nek a lángoshoz hasonlító „kiskenyeret” sütötték meg be­melegítésként. Még ma is a számban van az íze, amikor egy kis zsírral vagy szalonnával megkenve sorra ültünk az utcai lócán, két marokra fogva ezt a fenséges illatú cseme­gét, s gyömöszöltük magunkba csaknem a fulladásig). Ál­talában nagycsaládoknál volt szokás ez a heti öt-hat ke­nyér, amiből könnyű kitalálni, hogy minden napra szántak egyet, s bizony az el is fogyott tisztességgel. Hol zsírosán (azt sem tudtuk, hogy koleszterin létezik a világon), hol lekvárosán, hol csak csupaszon és cukrosán (cukor beteg­ség?, fogromlás?!!) Csak egy volt a közös: soha nem vág­tuk le a héját, azt mondták nekünk, hogy abban van a leg­nagyobb táperő, azt meg kell enni az utolsó morzsáig; (mi ezt el is hittük, holott valószínű a takarékossági szándék húzódott az intelemben). Vissza a mába: nézem a „csemegemeinlben” a kenyér­standot, ahol legalább 10-12 féle sorakozik. Van egysze­rűbb és olcsóbb, (már akinek a legolcsóbb sem drága) és a különleges eljárással készült, magokkal és egyéb finomsá­gokkal a tetején megszórt kenyér-költemények. Kis fényes fogó a kifliknél, a zsemléknél, leszakítható nejlonzacskó a csomagoláshoz, odébb pedig naponta frissül a süteményel- dorádó a túrósbélestől a zserbóig. Nézem az árakat is és bi­zony nincs bátorságom összehasonlítani a „valahai” árak­kal még akkor sem, ha az embernek nem szándéka dema- gógiázni a háromhatvanas korszakkal (az akkor volt, egy teljesen más korszakban, és bár 3 forint hatvanat kértek ér­te. mégsem mondhattuk, hogy az volt maga a kánaán.). Mindennapi kenyerünk Ferter János karikatúrája Persze szép ez az európai szintű kenyérválaszték, meg a sok sütöde, ahonnan csak úgy illatozik az egész utca. Am nagyon sokan vannak még, akik nem azt nézik, hogy mennyire ropogós és milyen ámyalatúan barna a kenyér héja, hanem először az árára pillantanak, aztán a pénztár­cájukra. Egyáltalán nem gondolkodnak azon, hogy mennyire egészségesebb a rozskenyér, mint a hófehér, a lényeg az, hogy minél kevesebbért és minél több legyen. Mert legalább a kenyér, az nem hiányozhat a családi asz­talról, már ha a hús sokaknak elérhető áron vágyálom csu­pán, vagy legfeljebb egyszer látják hetente. Ahol kenyér van az asztalon, az azt mutatja, hogy ott élnek. Ahol „ke­nyértörésre” viszik a dolgot, ott egy kicsit mindig az elmú­lás az úr. Nem felejtem neves író barátomat, aki sajnos már nincs közöttünk: élete utolsó szakaszában jártányi erejét összeszedve mindennap lement a boltba és vásárolt magá­nak egy veknit. Egy vekni Eletet, biztonságot. Mikor meg­halt, egy torony kőkemény vekni magasodott konyhája asztalán... Napjainkban mintha kevesebbet beszélnénk aratásról, cséplésről, az új búza őrléséről, no meg az új kenyérről is. Mind ez természetes, s ami természetes, azt minek kellene ünnepelni. Nem baj ez, hiszen való igaz: a kenyér a mini­mum és egy kicsit a minden is ahhoz, hogy érezzük: bár­milyen nehéz a sors, kenyérrel az asztalon, kenyérrel a ke­zünkben. azért még megvagyunk. Angyal Sándor □ , HÁTTÉR _

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents