Kelet-Magyarország, 1997. augusztus (54. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-16 / 191. szám

1997. augusztus 16., szombat HATTER Kelei’Magyarország 3 Forráshiányosak a folyóink Rengeteg a tennivaló, különösen sok fejtörést okoznak az árvízvédelmi létesítmények Balogh Géza Gergelyiugornya (KM) — Hollandia mellett nincs még egy olyan ország a világon, ahol annyi, és olyan bonyo­lult vízügyi létesítményrend­szer szolgálná az embert, mint Magyarország. Széche­nyi emlékezetes, másfél év­százados tiszadobi kapavá­gása óta tömérdek munkát végeztek el a magyar folyók mentén, de a szolgálat embe­rei még ma sem pihenhet­nek. Rengeteg a tennivaló, különö­sen sok fejtörést okoz az árvíz- védelmi létesítmények helyze­te. Hatványozottan igaz ez a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság működési terüle­tére, amely az ország árvizek által leginkább veszélyeztetett vidéke. Az 1993-s és 1995-s karácsonyi nagy árhullámok ismét ráirányították a kor­mányzat figyelmét az árvíz­mentesítés jelentőségére és fontosságára. Ennek tükrében 1995-ben és 1996-ban a kor­mány többször is foglalkozott a kérdéssel és több határozatot is hozott. A határozatok között szerepelt, hogy meg kell gyor­sítani a Szamos menti fejlesz­tést és el kell indítani a Tisza felső védvonalainak korszerű­sítését. Fejlesztési tanulmány Vajon miként tervezik megol­dani ezt a terület gazdái? Mi­lyen központi segítséget re­mélhetnek a Felső-Tisza men­tén élők? Az előbbi kérdésre a helyszínen a napokban mások mellett Glatz Ferenc, a Ma­gyar Tudományos Akadémia elnöke, Lotz Károly közleke­dési és vízügyi miniszter, s Tardos Márton, az Ország- gyűlés költségvetési bizottsá­gának vezetője várta a választ, az utóbbira pedig a megye ve­zetői. Kormányhatározat rögzíti, hogy az árvízvédelem legsür­gősebb feladataira a költség- vetésben 14,3 milliárd forintot biztosítanak 1996-tól. E kor­mányhatározat részletesen tar­Miniszteri szemle a Felső-Tisza mentén talmazza a fejlesztendő terüle­teket is. Az első helyen szere­pel a Tisza Záhony feletti, va­lamint a Szamos torkolati sza­kaszának sürgős fejlesztése, mivel itt heves és magas árvi­zekkel kell számolni, ugyan­akkor a gátak sok hiányosság­gal küzdenek. A fejlesztések megalapozása és egységes rendszerbe foglalása érdeké­ben a vízügyi igazgatóság egy tanulmányt készített, melyben a kormányhatározat alapján a Felső-Tisza, Szamos, Túr, Kraszna, Batár árvízvédelmi rendszerelemek fejlesztési igényeit és irányait vizsgálta, s tapasztalatait rögzítette. Az ár- vízvédelmi rendszerünk fej­lesztésére mintegy tizenötmil- liárd forintra volna szükség, de a legsürgetőbb tennivalók is minimum nyolcmilliárdot igényelnének. A tanulmány alapvető célki­tűzése volt, hogy egységes rendszerben kezelje az árvíz- védelmi rendszer különböző elemeit, mint a közvetlen véd­vonalat és tartozékait, infrast­ruktúráját, a folyószakaszokat, beleértve a medret és a hul­lámtereket, az észlelő- és ri­asztó hálózatot a hazai és nem­zetközi kapcsolódásaival együtt, a hírközlési, adatto­vábbítási rendszert, az előre­jelzési módokat és az azt segí­tő technikai hátteret. A fejlesztés időszerűségét és szükségességét rengeteg min­den támasztja alá. A töltés­rendszer sok helyütt nem elég magas és széles, a védvonala­kat keresztező műtárgyak, a zsilipek, csőátereszek elöre­gedtek. Az általános pénzhi­ányt az utóbbi években alapo­san megsínylette a vízügy is, a forintok híján elmaradoztak a karbantartási munkák, melyek következtében a töltéseken, műtárgyakon lévő hibák hal­mozódtak. Rövid időelőny A mi vidékünkön az árvizek hevessége miatt az előrejelzés időelőnye rövid, a védekezési lehetőség korlátozott, s az a tény, hogy a vízgyűjtő terület döntő része külföldön helyez­kedik el, kiszolgáltatottá tesz bennünket mind előrejelzési, mind közvetlen beavatkozási szempontból. A társadalmi­gazdasági változások nyomán az árvízvédelem helyzete a Ti- sza-völgyi országokban lénye­gesen megváltozott. A köz­pontosított irányítás gyengül, megnőtt az önkormányzatok és az egyének tulajdonosi sze­repe. A központi irányítás gyengülése és az elmaradt fej­Harasztosi Pál felvétele lesztések miatt az érintett or­szágokban megnőtt a vizek kártételeinek veszélye, amely ránk nézve is fenyegető. Marad mindenki A vízügyi igazgatóságok lét­száma egyötödére, egyhatodá- ra csökkent, már-már a műkö­dőképességet veszélyeztetve. Ennek kapcsán jegyezte meg a tárca vezetője, Lotz Károly, hogy elérkeztek ahhoz a pont­hoz, amikor már egyetlen em­bert sem szabad elengedni a szolgálattól. Az utóbbi évek­ben végbement társadalmi, gazdasági átalakulás követ­keztében a nagy vállalatok áta­lakultak, megnőtt a magántu­lajdon aránya, a tulajdonváltás következtében emelkedett a kárérzékenység. A látogatók, s a szabolcsi vendéglátók, köz­tük a megye vezetői szerint térségünk növekvő gazdasági elmaradottsága feltétlenül megállítandó, melynek egyik módja a vidék infrastruktúrá­jának, közte árvízvédelmi helyzetének javítása. A Felső- Tisza-vidék Záhony feletti te­rületén 110 településen több mint százhúszezer ember él, biztonságuk, életfeltételeik ja­vítása, a gazdasági fejlődés le­hetőségének biztosítása alap­vető országos érdek. A z osztálytársak égetik a gyertyákat. Minden este, amikor bealko- nyodik. Zoliért égnek cson­kig a villamosmegállóban. Hozzátéve pár tized fokot a lassan alábbhagyó hőséghez. Nagy a kitartás, két hete min­den este fellobbannak a lán­gok... Szokványos élet is lehetne a Zolié. Munkával teli napok a családban. Várni az iskola­nap végét, várni a szünidőt, s mindig várni valamire, arra az életre, mely csak az övé le­het, s úgy rendezni be sorsát, ahogy szeretné. Kemény sors ez, próbára tevő, és most már sohasem emlékeztet arra, amit csak felnőttként tapasz­tal az ember, a boldog ifjú­ságra... Öten állják körbe. Gimna­zisták, jó barátok. Megren­dültek és mégis játékosok. Mire is emlékeznek? Zolira, legfeljebb önmagukra, hogy bármelyikük lehetett volna. Az élet nem ilyen. Görgeti a napokat maga előtt szívósan, kitartóan. Mi, járókelők, al­kalmi utasok csak nézzük. Megrendítően rácsodálko­zunk. Mert van ezekben a fia­tal emberekben valami, mely tiszteletet érdemel, s megál­lásra parancsol egy pillanat­ra, s elhiteti az összetarto­zást, hogy egymásért is élünk, még ha külön-külön számolunk is el magunkkal, történéseinkkel... Virág és selyemszalag. Az emlékezés jelképe, a megbe­csülés jelképe, az élet jelké­kiheverik, vagy talán soha. Kísérteties ez az állapot, az ember nehezen békül meg ve­le, mert belegondol, hogy akár ő is részese lehetne, mert szövevényébe senki sem lát bele, és sohasem lehet megfejteni törvényszerűsége­it. Legfeljebb keresni a bű­nöst, a hibást. A vétlen ve­zető idegösszeroppanása pe, az ártatlanságé, a tiszta­ságé, mely betakarja a tragé­diák feltépte sebeket, s meg­álljt parancsol. Még ha egy pillanatra is. Mert az ember kockáztató lény, szereti a ki­hívásokat, sokszor a vagány­kodás dicsérendőén esik lat­ba. Zoli nem volt vagány. Gyönyörű gesztus, ahogy az osztálytársak beszélnek róla, csipkelődnek egymás­sal, de a lelkűk mélyén ko­molyság van, hogy őértük, vagy bárkiért éghetnének ezek a gyertyák. Hogy mi le­het a családban, ahonnan jött? Elgondolni is rossz azt az űrtf amit hagyott maga után. Evek kellenek, amíg ezt ugyancsak ennek a terméke, s még számtalan hozzá kap­csolódó, általa gerjesztett esemény. A többi csak adalék, adat- felvétel, tapogatózások, bizo­nyítékok, tanúk, sok-sok is­meretlen, véletlenül egybe­eső körülmény, s majdan tárgyalás. Mindezek az ada­lékok csak formaságok, hogy a hivatali procedúra véget érjen, lezárhassák végre az aktákat, mert az is fontos, hogy az ügy mikor válik nem üggyé. Az élet úgyis túlrobog fölötte. Új események jönnek. Mi abban az emberélet? Mi­kor naponta halnak meg em­berek erőszakos halállal, le­számolásokkal, s vétlenül, mert éppen nem nekik szán­ták az elrejtett bombát... Túl egyszerű lenne ez az esemény, ha nem égnének azok a gyertyák a megálló­ban, ha nem lennének azok az együttérző lelkes fiatalok, osztálytársak, akik égetnék, hogy mi felnőttek is figyel­jünk oda. Vajon odafigye- l ü n k - e eléggé? Ne csak a tragédiák­kal szembesüljünk. Mert a szerelvény csak döccent egyet, s végigrobogott rajta. Az utastársak a végállomá­son mondták a vezetőnek, hogy mintha rámentünk vol­na valamire... Szent Iván napja volt. A nyári napforduló körüli. A bolondéria, a titokzatosság, a játékos kedv, a huncutsá­gok és a szerelem napja, éj­szakája. Ezek az égő gyer­tyák másra emlékeztetnek, mely ugyancsak egy tőről fa­kad: a kihunyt időre, a meg­gondolatlan lépésekre, s mindenre, ami egy kibonta­kozó bimbó kinyílását meg­akadályozza. Torgyán utcája E z a menet ismét a kisgazdavezéré volt. Ha tudatosan taktikázik, kiváló sakkozó lehet, ha ösztönösen, ak­kor pedig büszke lehet az érzékeire. Az általa csak liberálbolsevikoknak nevezett koalíció harcosai gyanútla­nul sétáltak be Torgyán József utcájába. A patakvérező, és féregirtó szónok vörösen izzó tekintete hidegvérű jogászt álcáz. A koalíciós ellenfelek orra előtt zajlott le az előző parlamenti ciklus alatt az FKgP elnöki puccsának leküzdé­se, a harminchatok háttérbe szorítása és eljelentékteleníté- se. A mostani ciklusban sem szűnik a tengerikígyó szó­noklatokban gyakran megvillanó jogi szakértelem. Hiba volt ezt az Ugynökdolgot erőltetni Hóm pártja ré­széről, mivel a miniszterelnöknek is gyakran nehezítik meg az életét ötvenhatos szerepének felemlegetésével. Azt lehetett gondolni, hogy az SZDSZ-nek ász van a lapjai kö­zött, hiszen a belügyminiszter magabiztossága ezt sejttet­te. A blöff azonban a politikában és a pókerben egyaránt kétélű fegyver. Most aztán itt vannak koalíciósék egy álta­luk kiállított kifogástalan káderlappal. Pedig volna mit felróni Torgyán Józsefnek, és az általa vezetett pártnak. Jelszavaik, óhajtásaik szépen szétosztha­tók lennének különféle pártoknak jobboldali nemzeti irányzatoktól kezdve végig a palettán Thürmerékig bezá­rólag. Ezt hívják ma populizmusnak. Magunkhoz ölelni mindenki panaszát, és ráhárítani a kormányon levőkre. Nem mentes ettől manapság egyetlen politikai formáció sem. Kellemetlenül viszont egyedül a kormányon lévők­nek jön. Védekezni ellene ingyenfogászattal, halálbünte­téssel való visszavont egyetértéssel, nyugdíjasoknak ígért értéktartó nyugdíjjal lehet, de nem érdemes. Egy jó jogászt csak egy jobb jogásszal lehet legyőzni. Ha érdemes... Ugyanis nem ez az alapprobléma. • Ésik Sándor Szívem! Már csak ötezer talpfa és otthon vagyunk Ferter János rajza Kommentár Késlekedés felsőfokon A pótfelvételik között egyetlen főiskola, egyetem sem hirdette meg a hónapokkal korábban beha­rangozott felsőfokú szakképzést, ami nyilván so­kak továbbtanulási reményét döntötte romba — olvashat­tuk nemrég országos napilapunkban. Hogy miről is van szó, gondolom, inkább csak azok előtt lehet világos, akiket a dolog — akár mint az újszerű képzésbe belevágó intéz­ményt, akár mint potenciális továbbtanulót — közvetlenül érint. A szakmai oktatásnak — felsőbb szinten — olyan lépcsőfokát jelenti a képzési nóvum, ami leginkább a ko­rábban favorizált technikusi fokozat volt. Ezzel a magyar felsőoktatás hiererchiája a következőképpen alakulna: fel­sőfokú szakképzés (két év érettségi után), főiskola, egye­tem, doktoranduszképzés. Nos, hogy a nagyon hasznos és sokak számára megol­dást jelentő tanformáció miért nem lép be ez év szeptem­berétől? Nem túl bonyolult a válasz: az intézmények közel félszáz szakalapítási indítványa közül a Magyar Akkredi- tációs Bizottság (MAB) csupán kettőt talált megfelelőnek. Márpedig MAB-jóváhagyás nélkül az állami elismerés hi- bádzik, s a folyamat központi forrásból nem pénzelhető. Ez pedig öreg hiba! De kié? A szakalapító anyagok átgondolt kimunkálására a szükséges kormányrendeletek késedelmessége miatt alig maradt a főiskoláknak, egyetemeknek idő. Nem beszélve a szakközépiskolákról, merthogy — megfelelő és törvény- szerű együttműködési dokumentum birtokában a szakirá­nyú főiskolával vagy egyetemmel — ők is indíthatnák az új specializációkat. Megyénkben is tudunk példákat említeni ezirányú törek­vésre. Közülük csupán egyre hivatkozunk. A nyíregyházi Vásárhelyi Építőipari és Vízügyi Szakközépiskola első­sorban érettségezettjeinek kínálja a kömyezetvédelmi-hul- ladékgazdálkodó technológus szakot. A tantematika elké­szült. Mezőgazdasági főiskolai karunk fogadókész. A töb­bi már „csak” az akkreditációs minősítéstől függ. És akkor jövő ősztől már biztos? Bízzunk benne! Kállai János mk ja m arm Nézőpont I Törő István tárcája I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents