Kelet-Magyarország, 1997. augusztus (54. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-14 / 189. szám
1997. augusztus 14., csütörtök HATTER Kelei-Magyarorszag 3 a Segítő kéz a lengyeleknek Olyan gyorsan kellett menekülniük, hogy még csomagolásra sem jutott idő iUI ■Ti Eff ÄWß pP WF mW Er Bodnár István Kisvárda (KM) — Lengyel szótól hangos mostanában a kisvárdai Szent László Középiskola. Augusztus elejétől negyven lengyel állami gondozott gyermek kapott itt otthont. A Wroclav közelében levő Dzierzoniow- ból érkeztek: árvízi menekültek. A csoport vezetője, Sawicki Pawek beszél a menekülés körülményeiről: Sebesen jött —r Bár számítottunk az árvízre, mégsem gondoltuk, hogy ilyen gyorsan érkezik. Az egyházi kezelésben levő otthonunk közvetlenül egy folyó mellett található, csak egy út választ el tőle. Az áradás egy nap alatt veszélybe sodort minket. Megtelt vízzel a pince, a raktárak, a földszinti helyiségek. s a gyerekeket az emeleti részbe kellett menekíteni. A szennyvíz visszafolyt, fertőzés veszélyének voltunk kitéve. A károk súlyosak. Szerencsére gyorsan jött a segítség. A Ka- ritász közvetítésével a kisvárdai Római Katolikus Egyház felajánlotta, hogy a középiskolában befogadnak minket. A gyerekek között érthetően nagy riadalom támadt. Olyan gyorsan kellett menekülniük, hogy még csomagolásra sem jutott idő. Ezért csak egy szál ruhában, váltó fehérnemű nélkül ültek buszra, és irány a határ, Magyarország. Még arra sem jutott idő, hogy a fogkefét becsomagolják. Szeretettel Kisvárdán nagy szeretettel fogadták őket. A középiskola dolgozói otthonról hoztak fehérneműt, ki mit talált. Justyna tizenkét éve körüli cserfes kislány. Az újságíró mogatást nyújtott a lakosság is. A templomokban felhívást tettek közzé a gyermekek megsegítése érdekében, és a kis- várdaiak az élelmiszerektől a ruhaneműig sok mindennel kopogtattak a kollégium ajtaján. Néhány vállalkozó még az autóbusz költségeit is átvállalta, hogy a vendégek kirándulni mehessenek. Ingyenstrand A menekülteknek egyébként már jól kialakult programjuk van. A nap strandolással kezdődik, a Várfürdő díjmentesen beengedi a gyermekeket a strandra. Ezután reggeli, séta és játék. Hetente legalább egyszer kirándulás. A múlt hét végén például Sárospatakra és Sátoraljaújhelyre látogatott el a lengyel csoport. Most, szombaton Debrecen következik, ahol egy kínai vendéglős térítés- mentesen meg is étA nagy riadalom után már vidámak a lengyel gyerekek kezteti a gyerekeket. Amatőr felvétel Szeretnének majd játékot és csokoládét. Minden- Nyíregyházára is ellátogatni, bácsit látva, ő is „nyilatkozni” szeretne. — Nagyon meg voltunk ijedve, egyre csak emelkedett a víz. Csak akkor kezdtünk megnyugodni, amikor a felnőttek zsákokat raktak a víz útjába. Aztán kiderült, ez sem használ. Sokan sírtak. Némi szünetet tartva folytatja a beszélgetést. — Az árvíznek „köszönhetően” most először vagyunk külföldön. Nagyon sok ajándékot kaptunk. Ruhákat, cipőt. ki kedves hozzánk. A többi gyerek ebédhez készülődik. A mai kaja lebbencs- leves, rántott szelet petrezselymes burgonyával és uborkasaláta. A Szent László iskola kollégiumában az események gyorsasága miatt némi kapkodás mutatkozott. Honnan lesz az ellátás, élelem? Szerencsére az összefogás példátlanul nagynak bizonyult, több egyház is segített. Dicséretre méltó táBállá László tárcája G ézával osztálytársak voltunk. Csak osztálytársak, nem barátok. így voltam többekkel is, mindaddig, míg csak közibünk nem csapott a háború, és szét nem kergette egykori Drugeth-gimnáziumbeli gárdánkat a világnak mind a négy sarka felé. Akkor azután mindenki kedves lett, aki közülünk valahol felbukkant, kebelbeli barát, kivált, mikor már a Kaszás is megritkította a sorainkat. Géza Prágába került, mérnök lett belőle. Hosszú ideig nem hallottam róla, de valamikor a hetvenes évek derekán fiával-lányával ellátogatott Ungvárra, s persze, mindjárt nagyon közel kerültünk egymáshoz. Ettől fogva évente egyszer levelet is váltottunk (újév előtt, amolyan BUEK-osat), ilyenkor fogad- koztunk, hogy ezután majd sűrűbben írunk, de ebből semmi sem lett. Mi különösebb mondanivalója lenne egymás számára két évtizedek óta más és más országban élő embernek? Tavaly Géza még semmire sem panaszkodott, s így szí- veniitött a dolog, amikor idei küldeményem visszajött, a cseh posta bélyegzőjével: „Zemrel”, vagyis meghalt. Megint kevesebben lettünk eggyel... *** — Menjünk, nézzük meg a gimnáziumot! — ez volt akkor Géza első kívánsága, s kissé elszontyolodott, mikor megtudta, hogy egykori alma materünket az új hatalom még 1944 végén megszüntette, s helyére az egyetem vegytani kara telepedett. „Ha egyetem, hát egyetem... —sóhajtott Géza —, de azért keressük föl!” Én azóta gyakran megfordultam a nyugodt formáival hogy a gimnazisták nemzedékei amolyan emlékhagyó helynek szánták ezeket a ce- ruzaírásra-karcolásra egyszerűen ideális műtéglákat (évtizedekig meg nem kopik rajtuk a ceruzanyom!), felírták ide nevüket, osztályukat, az aznapi dátumot, néha még annak a bizonyos valakinek a nevét is. Hát most betűzgettük a régi emlékeket. Istenem, menynyi név. Köztük sok száz ism te a *' m m Kegyelet Gezanak valami fennkölt méltóságot sugárzó, a XVI. századi firenzei paloták világát idéző, romantikus stílusú épületben. Egy ideig oktattam is az egyetemen, de mint irodalomtanárnak, az egykori Drugethben nem voltak óráim. Ha pedig eligazítani valóm akadt a kisépületben elhelyezett rektori hivatalban, akkor sem álltam meg az udvart kettéválasztó tornaterem mellett, hogy műtégláit nézegessem. Az alma matertől való búcsúvétel első éveiben még nem buzog az emberben olyan erősen a nosztalgia. Most azonban Gézáékkal hosszú időre lehorgonyoztunk e nem mindennapi névsor mellett. Mert szokás volt — talán a tornacsarnok szá- zadeleji megépítése óta —, meretlen, még apám idejéből való (az övének is itt kell valahol lennie, de sohasem bukkantam rá: tű a szalma- kazalban). Új azonban nemigen akad. Az egyetem komoly polgárai nem vették át ezt a szokást. Azok a régi, kirohanó, kamaszosan fékeve- szett tízpercek, azok szülték ezt a vad önmegörökítési vágyat. Az ismerős nevek most szinte megelevenednek a szemünk előtt, arcok bukkannak föl, olyanok is, amelyeket azóta elnyelt a feledés, s íme, most ismét fölvillannak előttünk. Elmondjuk egymásnak, melyikükről mit tudunk, ki az közülük, aki nyomtalanul eltűnt, akit azóta utolsó útjára kísértünk vagy halálhírét vettük. Én is megtalálom itt a nevemet, kétszer is, Géza azonban sehogy sem tud ráakadni az egykori szignójára, ez elkeseríti, de mentsük, ami menthető: keres egy gyu- fás skatulyányi szabad helyet, itt szép szögletes mérnöki betűkkel megörökíti aznapi látogatásának tényét. A sarokban fia és lánya is odaírja a keresztnevét, s ezt látva, a barátom egy kis megil- letődéssel szorongatja meg a karjukat, ezzel kimúlt vén iskolánknak mintegy tiszteletbeli öregdiákjaivá fogadva őket... *** M ost már Gézának ez a két évtizeddel ezelőtti tornatermi följegyzése reklikviává nemesült. Mikor visszakaptam azt a baljós, gyászhírrel pecsételt borítékot, gondoltam: azzal adózhatom a legjobban barátom emlékének, ha most odamegyek, megkeresem az akkori látogatásának tényét rögzítő feliratot, de így szokott már az lenni: bármeddig vizsgálgattam a töméntelen műtéglát, most ezt nem tudtam megtalálni. No de mit tesz Isten? Hirtelen rászaladt a szemem arra a régire, amely után ő hiába kutatott: „Kucsek Géza, 1939”. Arra gondoltam, mennyire örülne most, ha ezt megírnám neki, hanem hát oda, ahol ő van, nem jár a posta. Meghalt. Zemrel. Forma hány? A ddig verlek, míg nem szeretsz! — vallja a tréfás mondás, melynek hallatán mindent elképzel az ember, csak a szószerinti tartalmat nem, tudniillik hogy veréssel bárkit is magunkhoz tudnánk édesgetni. Mindez arról jutott eszembe, hogy hallom, a Balatonnál ádáz harc dúl a szobákat kínáló nyaralótulajdonosok és a vendégek között. Ha az idegen csak érdeklődik az útonál- lónak is könnyen minősíthető bérbeadóknál, de ezután mégsem vesz ki szobát, a hopponmaradt „zimmerfrei” kocsijával utánaered, s megpróbálja leszorítani az útról. El tudom képzelni, mit gondol róla, rólunk, országunkról ezekután a turista. Mint ahogy azt sem nehéz kitalálni, mit gondolhatott az a német állampolgár, akiről egyik ismerősöm mesélt: a hétvégi Forma-1-re igyekezve döbbenten tapasztalta, hogy ezer forint a parkolás a magyar pusztán, pontosabban a mogyoródi frissenvágott tarlón. Amikor a bemondott taksát átszámolta márkára, azt se mondta, danke, szó nélkül otthagyta az alkalmi parkírozót. Szomorú dicsőséget szereztünk magunknak mi szabolcsiak is. Az angol sajtó szinte hemzseg azoktól a híradásoktól, amelyek a nyírpazonyi buszfordulóban agyonvert angol férfiról, súlyosan sebesült feleségéről szólnak. Aki angol eddig nem tudta, a híradásokból most majd megtanulja Magyarország nevét. Gond csak az, hogy a legrosszabb előjelet teszi hozzá magában: azt, hogy az a hely, ahol már harminc fontért és két Barbibabáért is megölik az embert. Mindeközben számosán, a legfelsőbb szinteken munkálkodnak azon, hogy minél pozitívabb legyen az országi- mázs, minél jobb hírünket keltsük, keltsék rólunk a tőlünk távozók. A cél az, hogy a külföldi szívesen jöjjön, sokáig maradjon nálunk, mert ha így tesz, mi sem járunk rosszul. Most azonban még olyan az egész, mintha látnánk egy nőt, akinek rúzsos szájában alig van fog, lakkos körme alól meg feketéllik a piszok... Kovács Éva ahol a McDonald’s cég szintén vendégül látja a lengyeleket. Meglehet, hogy a magyarországi váratlan vakáció hosszabbra nyúlik, mint ahogy tervezték. Egy biztos, a gyermekek nagyon szép élményekkel térnek haza, és szép emlékeket őriznek majd szű- kebb régiónkról. Sawiczki Pa- vek igazgató ezúton is tolmácsolja köszönetüket azoknak, akik segítettek rajtuk. Hát szívem! Egy kicsit drága volt a balatoni út... Ferter János rajza A vevő igénye D e szép ez az alma, Néném! Szép, bizony lelkem, de gondozom is rendesen, most sincs négy napja, hogy lepermeteztettem! És szegény árus néni a piacon csak csodálkozott, hogy a szimpatikus érdeklődő a kedves beszélgetés után egyetlen darab gyümölcsöt sem vett meg tőle. Mert elszegényedés ide, napi problémák oda, Európa közepén nem marad, nem maradhat hatás nélkül az egészséges táplálkozás propagandája. A termesztők népes táborában különösen nem, hiszen a komoly ráfordítással és gondos törődéssel megtermesztett gyümölcs értékesítésének alapfeltétele az egészséges béltartalom. Hamarosan almanapokat szerveznek megyénkben, s hosszú szünet után az idei Nyírségi Ősz rendezvényei között ismét előkelő helyet foglalhat el Szabolcs egykori aranya. A szakemberek nem a régi karneválok sokszor erőltetett kompozícióiban gondolkodnak, inkább a legsürgetőbb feladatokra összpontosítanak. Hogy hazánk és megyénk legfontosabb gyümölcse az alma, azt nem kell különösebben magyarázni. Azt viszont igen, hogy miért nincs értéke a hazai termésű gyümölcsnek, miközben a külföldi portéka olykor hihetetlen áron talál vevőre. Könyveket töltöttek meg már az okokkal, s most előtérbe került a kereskedelem megszervezése, az önálló márka bevezetése is. Kerülni kell a túlzásokat: a ’80-as évek elején szüretelt alma 1,2 millió tonnás rekordjai a szocialista tábor igénytelen piacaival vesztek múltba, de a párszázezer tonnás termés is méltatlan a lehetőségeinkhez. Éghajlati adottságainkban, termesztési hagyományainkban rejlő előnyeinket vétek lenne kihasználatlanul hagyni, de az is tény: alkalmazkodni kell az új piacok igényeihez. Hiába a mutatós áru, a magas vitamintartalom, a kellemes íz, ha a roppanó húsban észrevétlenül meglapuló méreg jobban árt a szervezetnek, mint használ. Ezért kell nekünk megnyugtató módon termeszteni és a jó tennék nevét kőkeményen bevésni a vásárlói tudatba. Nyéki Zsolt
