Kelet-Magyarország, 1997. augusztus (54. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-09 / 185. szám
í997- augusztus 9., szombat Családi kép, bal szélen az ifjú tengerész, Bacsóka József Gyűjtötte a különleges kagylókat, csif ákat, volt benne a rózsaszíntől a mélykéig minden árnyalat. A kikötőkben pedig nem a csapszékeket látogatta, mint sok matróztársa, hanem járta a városokat és több albumra való képeslapot vásárolt össze. A nehéz katonasorsát így megszínesítette az a sok-sok idegen, szép vidék, amit hajóútjaik alkalmával bejártak. Édesapám kicsit értette a tót nyelvet, s mivel jó nyelvérzéke volt, így hamarosan szót tudott váltani a hajón szolgáló horvát, szerb és cseh társaival. A németet is hamarosan megtanulta, hiszen ez volt a hivatalos szolgálati nyelv. Ennek köszönhette, hogy sorsa hamarosan jobbra fordult. A hajóraktár vezetésére kerestek egy alkalmas embert. Egy tisztje — aki igen kedvelte — apámat ajánlotta, mivel akkor már minden nációval szót tudott érteni. így lett raktáros, ami nagy változást hozott az életében. Ugyanis a német fiúk között sok olyan volt, aki levelezőn végzett valamilyen iskolát, szabadságuk alatt vizsgázgattak. A tanulásra bizony nemigen volt alkalmas hely a hajón, ezért apámat kérték meg, engedje őket a raktárnak egy-egy zugában megbújni, amit ő szívesen megtett. Ennek lett a következménye, hogy ő is kedvet kapott a tanuláshoz és beiratkozott a polgári iskolába, amit sikeresen el is végzett. Sajnos az ő életében is sok nehézséget hozott az első világháború^ így lett a négy év katonaságból nyolc esztendő. Áthelyezték a Te- getthoff nevű csatahajóra, ennek a testvérhajója volt a Szent István, amelyiknek elsüllyedését ők is végignézték, s megrázó, örök emléke maradt róla. Katonaélete váratlan fordulattal ért véget 1919-ben, amikor kitört a forradalom. O éppen szabadságon volt Nyíregyházán, leszerelték, mint szakaszparancsnokot, s a Tegetthoffra visszamenni már nem tudott, így a szép gyűjteménye és megtakarított pénze is odaveszett, csak a 8 év élményei maradtak meg. De ezek sem múltak el nyomtalanul, az életében jól kamatoztak. Egész más volt a szemlélete, mint a többi katonapajtásának. Mindig híve volt a haladásnak, a tanulásnak, a szépnek, a békés együttélésnek. Pedig itthon még egy év román fogságba is elhurcolták. Visszakerült a vasúthoz, ahol a szertár- főnökségen, mint segédtiszt szolgált hosszú éveken át. Megnősült és takaros kis házat épített a Deák Ferenc utcában, ennek portáján szép rendet tartott. Különösen nagy kedvvel gondozta a virágoskertjét és a gyümölcsfáit. Továbbra is kedvelte az utazásokat, évente gyakran tettünk nagy kirándulásokat kis hazánk legszebb tájain. Nem volt könnyű élete, hiszen feleségét korán elveszítette. Én akkor még csak ötéves voltam. Újra kellett nősülnie, sokat dolgozott, s átéltük a második világháború borzalmait is, hiszen közvetlen szomszédunkba esett le két bomba is 1944. szeptember 6-án, mikor az állomást bombázták. Később sok öröme lett három unokájában, akiket igen szeretett és sokszor szórakoztatott matrózélményeivel. Szeretett tréfálkozni, egy ilyen kis vidám történetét ma is emlegetik. „Hosszú, egyhangú hajóútjuk alkalmával megpillantottak távcsövükkel egy kis szigetet a távolban. Menjünk oda csónakkal, nézzük meg közelebbről! — kiáltozták örömmel. Rakjunk tüzet, süssünk szalonnát! — örvendeztek. Oda is eveztek és ráléptek a vélt szigetre és már lobogott is a tűz, mikor inogni kezdett alattuk a föld, majd lassan süllyedni kezdett. Hatalmas farkcsapást láttak még, s ijedten ugráltak vissza a csónakba, mert a vélt sziget egy békésen sütkérező bálna volt.” Persze ezt hitték” is, nem is az unokák, de jót nevetett velük együtt. Ezt a derűs életszemléletet és Istenbe vetett hitét soha nem veszítette el, még akkor sem, amikor már csak lépéseket tudott tenni a karosszékéig. — Míg imádkozni tudok, nem vagyok felesleges — mondta gyakran. Békességben és lélekben felkészülve halt meg 84. évében az én jó édesapám. Közreadta: Kiss Zoltánná Bacsóka Mária Kótics Ferenc grafikája nem amikor ez sem használt, kemény szavak jöttek. Megnézheti magát a következő vizsgákon... A medikus meg tanult, mint a megszállott. Remélte: ha átlagon felül jól felel, mégsem lehet őt elbuktatni. Úgy gondolta, hogy főként a tudományos kommunizmusból kell jól fölkészülnie, alighanem itt csapnak le rá. Szinte könyv nélkül fújta Brezsnyev „Kis föld”-jét, merthogy ezen a szemeszteren ez volt a legfőbb tananyag. S az első mondatai után meg is kapta a kitűnőt. De az anatómiavizsgának négyszer is nekivágott. Harmadszorra már itt is betéve tudott mindent. Hanem egy tanár mindig képes olyat kérdezni, hogy a hallgató ne tudja rá a választ. S a fiatalember csak Rát- kai következő rábeszélő látogatása alkalmával tudta meg, hogy a bonctan tanára az, akinél ő sohasem fog levizsgázni, ha nem teljesíti az őrnagy kérését. Ha az apja hirtelen nem hal meg, talán inkább búcsút mondott volna az egyetemnek, az orvosi hivatásnak. így, karnyújtásnyira a diplomától. Most azonban meg kellett fontolnia a dolgot. Az anyja maga is beteges. Az a csepp nyugdíj: élni kevés, meghalni sok. Akárhogy is: neki mielőbb a maga lábán kell állnia. És különben is: Most vesszen kárba ötévi kemény munkája? Menjen el egy kórházba betegtologató- nak? Jelentkezzék valahol raktárosnak, kocsikísérőnek ? Aláírta azt a papírt. Nos, ezután figyelnie kell, hogy miről beszélgetnek a diáktársai, hogy erről időről időre jelentést tehessen. Azzal vigasztalta magát, hogy majd csupa ártatlan dologról számol be, de a lelke mélyén tisztában volt vele: ez nem fog menni. Azok ott hamar átlátnak a szitán. Most az ál-Rátkai iménti képzelt kéznyújtása is ezt juttatta az eszébe, ettől még nyugtalanabb lett, s most már szinte pattanásig feszülő idegekkel várta, hogy a professzor elé kerülhessen, csakhogy az még mindig nem hívta. Őt pedig egyre jobban nyomasztotta a magány, itt, ebben az elsötétített helyiségben, nem mindennapi lakóinak társaságában. Azután ezek a lakók... nos, ezek a lakók mintha hirtelen valami megfoghatatlan változáson estek volna át. Már nem tárgyak voltak, hanem társak, akik most itt a környezetét alkotják, sőt sorstársak, akik úgy jutottak ide, bizonyára nagyobb viszontagságok után, mint amelyeken ő az utóbbi időben átesett. És az egyik női hulla most fel is könyökölt az asztalon, ijesztően fehér, savó színű szemmel nézett rá, és azt mondta: igazán szánja őt, mert a dolgoknak van bizonyos logikájuk, és aki á-t mondott, az előbb- utóbb b-t is mond, s még ő, a medikus is ott ülhet egyszer, őrnagyi rangban, könyöröghet egy fiatalembernek: „Sajnáljon már meg, és írja alá!” És feltápászkodott a másik női tetem is, ez mintha anyjának az arcát vette volna föl, meleg tekintetet vetett rá, és kinyújtotta a kezét, hogy őt megsimogassa — de a fiatalember irtózattal fél- reugrott, korholva magát eközben, hogy ezzel az anyjának biztosan fájdalmat okoz. Most a férfihullák is mocorogni kezdtek — csak az egy „Rátkai” feküdt mereven —, a medikus pedig azt gondolta, hogy ha már az anyja megjelent, nemrég elhalt apja is ott lesz most ezek között, de tévedett: csupa dühös, idegen ember kel fel a bádogfelületekről, odagyűltek, gyűrűt alkottak körülötte, s ő rettegett, hogy nem tud majd kitörni közülük. Már az öklüket rázva fenyegették... — No, jöjjön, kérem! A tanár hangja hűvös volt, józanul parancsoló, s egy pillanat alatt kiragadta a medikust lidérces képzelgéséből. — Üljön le! Adja ide a leckekönyvét! Odanyújtotta, és fölkészült a most már várhatóan nem is olyan nehéz kérdésekre. De a tanár nem volt kíváncsi rá mit tud. Szó nélkül beírta az érdemjegyet: „Jó” — és visszaadta az indexét. — No, menjen már! Mit ül még itt? Úgy lépett ki, mint akit leforráztak. Az elsötétített helyiségben már újra mereven feküdt minden hulla, de volt ott egy üres asztal is. A medikus most szinte szug- gerálta magát, hogy ide képzelje rá a bonctan tanárát. És már ott is volt, meztelenül, dermedten, a nemi szervén csúnyán fölborzolódott szőrszálakkal, hatalmas bi- bircsókkal a köldöke alatt. Ő pedig leemelt az egyik polcról egy szikét — régit, rozsdásat — és mélyen belevágta a tanár ágyékába. MÚZSA Ady Endre A MI GYERMEKÜNK Bús szerelmünkből nem fakad Szomorú lényünknek a mása, Másokra száll a gyermekünk, Ki lesz a vígak Messiása, Ki majd miértünk is örül. Ha jönnek az új istenek, Ha jönnek a nem sejtett órák, Valamikor, valamikor Kipattannak a tubarózsák S elcsattan hosszú csoda-csók Mások lesznek és mink leszünk: Egy napvirág-szemü menyasszony S egy napsugár-lelkű legény. A tubarózsa illatozzon S áldott legyen a mámoruk. S áldott legyen, ki: te meg én, Ki az övék, kiért mi sírtunk, Kit forró lázunk eldobott, Öleltetőnk, kit sohse bírtunk, Ki másoké: a gyermekünk. Kit napvirág és napsugár Új igére, új dalra termett, Áldott legyen, ki eljövend, Az idegen, nagyálmú Gyermek, Kit küldtek régi bánatok. Ady Endre debreceni újságíró korában A TISZA-PARTON Jöttem a Gangesz partjairól, Hol álmodoztam déli verőn, A szivem egy nagy harangvirág S finom remegések: az erőm. Gémes kút, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek, Vad csókok, bambák, álom-bakók. A Tisza-parton mit keresek? IMÁDSÁG HÁBORÚ UTÁN Uram, háborúból jövök én, Mindennek vége, vége: Békíts ki Magaddal s magammal, Hiszen Te vagy a Béke. Nézd: tüzes daganat a szivem S nincs, mi nyugtot adjon. Csókolj egy csókot a szivemre, Hogy egy kicsit lohadjon. Lecsukódtak bús, nagy szemeim Számára a világnak, Nincs már nékik látnivalójuk, Csak Téged, Téged látnak. Két rohanó lábam egykoron Térdig gázolt a vérben S most nézd Uram, nincs nekem lábam, Csak térdem van, csak térdem. Nem harcolok és nem csókolok, Elszáradt már az ajkam S száraz karó a két karom már, Uram, nézz végig rajtam. Uram, láss meg Te is engemet, Mindennek vége, vége. Békíts ki Magaddal s magammal, Hiszen Te vagy a Béke.
